A KÉK SZEMEK
A KÉK SZEMEK
[júl. 10]
A harmadik hete már, s ott vagyunk, hogy még mindig nem tudni hosszát, végét az eszlári pörnek. Hanem a homály tisztulni kezd. Az utolsó három nap határozottan a védelemnek kedvezett. Egy dolog már bizonyosan áll, hogy a saktereket elítélni nem lehet
Három nap előtt még úgy nézett ki a dolog, hogy bajos volt a nagy útvesztőből kiigazodni; kinek van igaza, kinek nincs? Egy ilyen szomorú téma fölött is elméskedő ember így szólt a törvényszéki elnökhöz:
– Legjobb volna, nagyságos uram, kompromisszumra lépni a zsidóknak a keresztényekkel ebben az összegubáncolt ügyben. Be kellene tenni a Szeyffert kalapjába két cédulán a felmentő és elmarasztaló ítéleteket, aztán hadd húzná ki Ónody Géza, melyiket applikálja a törvényszék.
Ma már vígabban lélegzenek a zsidók, s mindezt a nagy csodát a »kék szemek« idézték elő.
Sok bajt, sok örömet okoztak már az emberiségnek a kék szemek. De soha annyit, mint most az egyszer.
A pör első részét Móric tartotta a vállán Atlaszként, a második részt, a komplikáltabbat, Matej Ignác. Ezen a két kacsalábon forgott a vár, ahogy a mesékben szokás mondani. Az pedig itt igen helyes hasonlat, mert ez a pör is nemsokára mese lesz, mióta a vár, kártyávárrá olvadt.
Móric és Matej voltak az oszlopok; az agnoszkálás volt a bástya. Innen el lehetett sütni a legnagyobb ágyút, melynek dördülése megrezzentette az ellenfeleket.
Az anyától, aki holt leányára rá nem ösmer, nincs apelláta forum. Hiába csődíti ide Eötvös Scheuthauer, Virchow uraiméket. Hiába kérdi minden védő: »Ha nem Eszter volt, mondjátok hát. meg, ki volt a dadai hulla, míg a szíve dobogott?«
Hiú kérdés lett volna ez csak.
Az anyának joga van azt felelni:
»Semmi közöm nekem a ti dadai hullátokhoz, akárki volt. Én a saját gyermekemet keresem, akit a szívem alatt hordtam. Adjátok vissza gyermekemet, bírák! Ti ide dobtok nekem egy testet. Nem ösmerem. Nem kell. Ez nem az enyém.«
…Mit ér ilyen szavakra feleletnek a világ összes szakértőinek tudománya?…
Ez tette majdnem lehetetlenné a tiszaeszlári rejtély teljes kiderítését. Nem is volt már remény hozzá.
Hanem a fátum úgy akarta, hogy az antiszemitizmus diadalát megrontották a közbejött kék szemek.
Eleven leányok kék szemei csináltak már nem egy drámát, amióta ez a világ jár, de egy holt leány kék szemei, ki számítana az ilyenekre?
S ezeknek a kék szemeknek is az volt tulajdonképp a bajuk, hogy inkább fekete szemek valának.
A dadai Csonkásban kiállított jegyzőkönyvekben legalább ilyen színűre vették fel azokat azok a becsületes, tudós, derék urak, akikre többet ad Eötvös Károly, mint az egész falu tanúságára.
Bezzeg keveset ad ezekre a jó derék urakra, ha olyan járatban találja, ahol ártanak.
Csodálatos, mi módon láthatták kéknek az eszláriak az ismeretlen hulla szemeit, még azok is, akik előzőleg azt vallották, hogy barna szeme volt? Honnan támadhatott vajon ez a zavar? Onnan-e, mert parasztésszel csak annyit tudtak, hogy nem Eszter a hulla, s mert az Eszteré bogár-fekete szem volt, ennek eo ipso szőkének kell lennie, s így kell bevallani a törvényszék előtt, hogy a valóságos igazság (mert van már nem valóságos is) kitudódjék.
– Rosszul voltak kitanítva; Farkas Gábor uram nem elég okos ember – vigyorogtak kárörvendő arccal a védők. Pedig éppen ez mutatja legjobban a ki nem tanítást, mert ha tanítják, okosabb vallomásokra tanítják.
Ezt az összezúzó erejű ellentmondást csupán úgy lehet magyarázni, hogy valamelyik vicispán erejű nénémasszony Eszláron addig-addig bizonykodott a szóval: nem Eszter a hulla, hogy elővette argumentumnak a szőke szemöldököt és kék szemeket is, tulajdonképp véleményének erősítésére, de eredményében a gyenge paraszt emlékezetek megrontására. Mert annyiszor hallhatták a többiek, hogy lassan-lassan az ő szemeivel kezdtek nézni.
A hulla felismerésére vonatkozó tárgyalás két érdekes tanút vetett fel, ezekkel s azzal, amit mondanak, nem érdektelen megismerkedni.
Az egyik Szakolczai Julcsa, egy girbe-gurba képű, pohos vászoncseléd. Egészen formátlan; a feje nagy, a nyaka rendkívül vékony. Fiatal leány még, de a fiatalság kellemeiből éppen semmi sem jutott neki. Minden második mondatnál hirtelen megcsuklik, s olyankor villámhirtelen elfogy a nyaka, fejét és vállait görcsösen összerántván.
Ez a zsidók tanúja volt azelőtt. Ö felösmerte Esztert a régibb tanúkihallgatási jegyzőkönyvben, s a tehéntaposásról is tudomása van. Ott volt a forradás a lába fején. Megmutatta a saját cserzett lábán a tekintetes törvényszék előtt, hogy milyen tájon volt.
Hanem Julcsa meggondolta magát azóta, s ma azt vallotta, hogy csak a szája járt el, ő éppen nem ismert rá Eszterre, sőt nem is látta a dadai hullát.
– Hogyan, nem láttad? Hiszen az lehetetlen! A vizsgálóbíró előtt te írtad le a legkörülményesebben. Hát hogyne láttad volna, ha ott voltál?
– Néztem, kérem alássan, de nem tudom én miért, nagyon rám vicsorította a fogait… hát nem mertem.
Nagy derültség támadt a teremben. A mord antiszemita és a fázékony sémi arcokra mosoly ült ki.
Julcsának komikus figurája, komikus előadása jótékonyan hatott, s egypár elbágyadt ember, kiknek fejét lenyomta a nagy buzgóság és a cudar hőség, kezdte kitörülni szemeiből az aluszékonyságot.
Julcsa után Juhász Andrásné következett. Juhászné asszonyom szelíd természetű, áldott teremtés, ki mindent érzékenyen fog fel. Őkigyelme már nem éppen tavalyi asszony; nem hiszem, hogy több foga lenne még mutatóul négynél. A haja is megderesedett. Egyszóval öregasszony és csúnya, 48 évet vallott be, de megvan ötvenhárom.
Őkigyelme nagyon furcsa dolgokat regélt el, hogy miképp csalta be szobájába a zsidó asszony, miképp bíztatta meg, hogy hétszáz forint van letéve azoknak, akik a hullának Eszter voltára vallanak.
Mindez igen jól ízlett a közönségnek, mert szereti hallani, amit óhajt, de Juhászné mégis nagyon naivul viselte magát.
A vén szipirtyó előadta novellai stílusban, hogy mennyire megijedt, mikor bizalmas diskurzus végett. a belső szobába hítta a zsidó asszony, és bezárta az ajtót.
»Egész testemben remegtem, minden porcikámban, mert féltem, kérem alássan, hogy az én nyakamat is megmetszik.«
Scharf közbedünnyögte gúnyosan: »Ugyan kinek kellene, vén csámpás«.
A közönség pedig vidám hahotára fakadt. Csak úgy harsogott a terem. Alig lehetett megállítani. Meg is maradt azon végig ez a vidám hangulat.
Vidám hangulat ennél a szomorú témánál!
Ej, a téma kezdi veszíteni apródonkint előbb a fenyegető, sőt most már még a komoly alakját is.
Mikor a magyar ember nevetni kezd, már akkor engesztelékeny és nem haragszik. Jó jel az nagyon. Zsidók és keresztények, kik eddig zordonan, idegenül ültek egymás mellett, kezdik egymást megösmerni, s még mosolyognak is egymásra..
…El merem mondani, hogy ez azoknak a nem létező kék szemeknek a mosolygása.
