A T. HÁZBÓL [szept. 28.]
A T. HÁZBÓL [szept. 28.]
Csernátony Lajost ott hagytuk el a nyár elején, mikor az utolsó ülések egyikén begombolódzott kabátjába, s elsietett az árnyékos folyosóról.
– Fázom itt – szólt –, kimegyek a napfényre!
S valóban nemcsak a kezei reszkettek, hanem finom szellemes arca is egészen megkékült.
Ma, mint valami vasgyúró, járt-kelt a folyosókon.
Örült is neki az egész Ház, mert ez idő szerint Szontagh Pállal ők ketten viselik a közszeretet bokrétáját.
Hanem a Ház, ha jókedvében van, ott veszi az örömeket, ahol találja.
Csernátonynak azért örült, mert meggyarapodott, Szerb Gyurinak meg azért örült, mert megfogyott.
Az a joga eddig a marienbadi vizekkel élő Komjáthy Bélának volt csak meg, hogy egy-egy ülésszak után Tisza Lászlóból elváltozott Tischlerré, s mint karcsú legényke pördült végig a Ház helyiségein.
Ma azonban Szerb Gyuri jött be nyúlánk termettel, mire valóságos örömzsivaj támadt a fiatal generáció között.
Csak Komjáthy jegyzé meg fumigatív irigykedéssel
– Jézus Mária! Ez a fiát küldte ide!
Megnézték elől-hátul, a tudósabbak megtapogatták nincs-e mesterségesen kitömve vékonyabbra, a zajtól és az élénk mozgó csoportozattól csábíttatva odabicegett Tisza Kálmán is, élénken kezet szorongatva az erdélyiekkel, mire nézve fájdalmas hangon sziszegte Bánhidy:
– Ni, hogy hízeleg a nemzetiségeknek.
A talpig feketébe öltözött Tisza kikérdezvén a zsibongás okát, miután megértette, csodálkozva mormogá:
– Hogy lehet annak örülni, ha valaki soványodik!
Általában a mai ülés a honatyák külső színvonalának megtekintéséből állott. Szervusz! Hol nyaraltál? Miféle levegőn voltál? Nőd is megjött? Ejnye, de hatalmasan nézel ki! Ember, te hízol! Richtig! Felvehetők már a szálláspénzek?
Ilyenforma kérdések és mondatok hangzottak össze-vissza reszelős, csengő, de mindkét esetben vidám barátságos hangon.
Amint nagy csoportokban elmentek egymás mellett a hullámzó folyosón, úgy tűntek fel a szakadatlan kézszorítások, az emberek vállán és hónalján keresztbe nyújtott kezek, mintha valami új négyes figurát táncolnának a képviselő urak, ahol a kéznyújtás bizonyos szabályokra megy.
A miniszterek majd mind jelen voltak. Széchenyi megöregedett egy kicsit, Trefort meggörnyedett, a Pauler arca még fanyarabb (vadkörtét evett egész nyáron), Orczy Béla is ott fehérlett. Tőlem vagy tíz képviselő kérdezte: »Ki az a tisztes öregúr?«
– Hát ez bizony a király oldala melletti miniszter.
– Hm! Meglehet, hanem bizonyosan a király túlsó oldalán, mert az innensőn sohasem látszik.
Kemény Gábor szépül, amióta a haja fogy, csak a Szapáry ábrázata van elszontyosodva, amióta az érdemei növekszenek sápadt színe van, bajusza lelóg, s homlokáról egy láthatatlan horvát felirat borongós betűi vetnek árnyékot a piros bársony zsöllyére. Fejét ábrándosan, búsan emeli fölfelé az égnek, mintha a magasból égi hangok kelnének: Oh, Dávid, Dávid!
Kívülről ellenben a napsugár szűrödik be az ablakokon, s megaranyozza még a György Endre ruháit is. Apró nyelvecskéi össze-vissza nyalogatják a Bittó fejét, megcsiklandozzák Szilágyi Dezső arcát (Oh, égi fény mennyivel melegebb náladnál a földi!), végigtáncolnak a Falk Miksa eres kezein, s mozgó csillagokat raknak a Kármán kidüllesztett mellére.
Mindenki vidám, mindenki cseveg, kérdezősködik, csak az örökké dolgozó Törs Kálmán fogja fel másképp a dolgot, s szótalanul jár fel s alá, tele tüdővel szíva a folyosói levegőt:
– Hát te hol nyaraltál? – kérdi Lukács Béla, kihez mind odajárulnak ma a miniszterek kezet fogni, ami erős gyanúba keveri Bánhidy előtt.
– Hogy hol? – feleli Törs Kálmán szokott kedves szellemességével. – Én most nyaralok, itt…
– Itt?
– Szívom a friss szénaszagot, amit ti hoztatok faluról.
Az ember egész örömmel tekint szét régi ösmerősein. Itt vannak kedves Farkasaim is. Minden úgy van, amint volt, az Andrássy Tivadar nyakkendőcsokrától kezdve is egész a Prileszky zöld kalapjáig.
Ezek a Ház mézes órái. Még semmi üröm nem vegyül a mézbe…
Ha csak azt nem vesszük, hogy a lutheránusok máris mozogni kezdenek Zsilinszky mellett, akivel a derék Szathmáry Györgyöt akarják elütni a jegyzőválasztásnál. Mert a képviselőháznál üt a »girigáré« is.
De hagyjuk ezt még… Ma csak a viszontlátás öröme legyen uralkodó. Ma mindenkinek, még nekem is csak kellemes dolog jut.
– Önért is tettünk valamit? – biztat meg egy öreg mameluk.
– Ugyan mit?
– Behoztuk a Házba a szünet alatt Beöthy Algernont.
– Köszönöm – szóltam elérzékenyülve hálás szemeket vetve rá.
Az édes mézbe az egész ülés alatt a politika legkisebb kenyérmorzsája sem esett, ami azt megsavanyítsa.
Hacsak azt nem veszem annak, hogy van a könyvtárszobában egy pár annonce kifüggesztve, s ezek között egy azokból az ismeretes hirdetésekből is, hogy: »Száz aranyat egy poloskáért«.
Horváth Gyula arra járván megolvasta a nagy veres betűket, s azután szétnézve a képviselőkön, ezt mondá a vele sétáló miniszternek:
– Azt írathatnád ki oda, kegyelmes uram, hogy »száz poloskát egy horvátért«.
S csakugyan egyetlen horvát képviselő sem volt jelen: még a jó piros arcú, öreg Bedekovich is lázong, odahaza az Angol királynő valamelyik pamlagán.
