A T. HÁZBÓL [okt. 3.]
A T. HÁZBÓL [okt. 3.]
Legérdekesebb most horvát képviselőnek lenni. Mindenki velök foglalkozik.
S ők magok a legóvatosabb perszónák a világon.
Először csak a képviselői házbért vették fel, de a képviselőségről nem tudtak semmit.
Micsoda édes öröm volt ez a mameluk táborban. Móricz Pál harsogó vidámsággal hirdette:
– Ott voltak! A kasszánál voltak. Fölvették a pénzt. Becsületemre mondom. Magam láttam.
Hírnökök rohantak fel Budára, bejelenteni Tiszának az örvendetes eseményt, hogy a horvátok immár elvesztették a szüzességüket.
Soha még nagyobb boldogságot nem okozott pénzfelvétel, mint ez! Valóságos »Te Deum laudamus«-t csaptak belőle.
Pedig a horvátok nem voltak olyan durcások, mint aminőknek látszottak.
Tegnap már ott kullogott közülök egynehány, körül a folyósón nyájaskodva a nagyokat.
– De hát miért nem jöttök be a terembe?
– Lehetetlen, mert hát izé, hogy minekutána…
– Ugyan, ne mókázzatok! Mi már úgyis megleszünk; nem láttátok, ki ment be most az ajtón? Az bizony a Miletics Szvetozár.
Csakugyan Miletics lépkedett be a tanácsterembe, nagy csodálkozást keltve, mint valami síri árnyék.
A horvátok látván, hogy van minekünk őnélkülök is nemzetiségi alakunk elegendően, alább kezdték egy tónussal.
– Hiszen bemennénk édesörömest. Fáj a szívünk, hogy be nem mehetünk. Unjuk magunkat idekünn. De hát nem lehet, nekem magamnak három csépeletlen asztagom van odahaza. Ha én most leülök közétek, azt rögtön alágyújtják otthon…
– Persze, persze a hazafiság lángja.
S míg itt a folyosón javában barátkoznak a magyar urakkal, otthon ezalatt híre jár a szép Zagorjétől le a gránicig, micsoda hősök, micsoda kemény daliák itt fenn a horvát urak, hogy odamondogatják az igazságot Tisza szemébe!
Regék és népdalok születnek s halnak el róluk az ezüstvizű Száva partján… Szép leányok dalolják ezeket.
Itt meg folyik az alkudozás. Ich nehme, ich gebe… Engesztelő szavak váltatnak. Buzgó mamelukok kolportálják ezeket.
Németh Albert »szégyenteljes trafikációknak« nevezte el az alkudozásokat ma. De nem volt sikerült megjegyzés, mert még a baloldalon se hozott Berci bácsinak tetszészajt.
Általában a baloldal még vékonyan van reprezentálva. A szájasabbak még nem jöttek fel. A párt két plezúros tagja (Pázmándy Dénes és Ónody Géza) közel egymáshoz ülve, lenézőleg tekintettek át a túlsó nagyobbik oldalra, mely azonban mégiscsak egy kiépült duellanst tud felmutatni: Andrássy Tivadart. Meglátszik mindjárt, hogy hol van a nagyobb virtus!
A karzaton disztingvált közönség ült, köztük Haynald is, aki különben gyakori vendége a folyosóknak. Ma már a horvát dolgokat várta a karzat.
Talán ennek nevében panaszkodott Németh Berci, hogy már nyolc napja van együtt a Ház, s még mindig nem történik semmi. Hogy hát micsoda dolog az?
(Ezért tulajdonképpen és duzzoghatnék: mert miről írjam és ilyen viszonyok közt a »t. Házból«-t?)
Németh Albert szavait csend követte. A képviselők félrerakták papírjaikat, mert minden ember kapott ma percentbe egy állampapírt, melyről leolvashatta sorsát: hogy milyen bizottságba osztották be, s hogy ugyan a tudomány melyik ágában szakember ő?
E papírokkal a hónuk alatt – száz meg száz papír fehérlett szerte – úgy néztek ki a képviselők, mint a papírsárkányok, amiket most mindjárt felbocsátanak a levegőbe.
Igenis, Tisza nyomban felállt, s kijelentette, nem ő az oka, hanem a házszabályok, hogy a horvát ügyben eddig nem nyilatkozhatott mert a házszabályok a tisztviselők és a bizottságok megalakítását előbbre rendelik.
– S a házszabályok – jegyzé meg e helyütt Madarász gúnyosan – »most« sokkal erősebbek, mint a horvátok.
Különben pedig kijelentette a miniszterelnök, hogy holnap tesz szóbeli jelentést az ügy állásáról, s benyújt egy határozati javaslatot.
– Vajon mi lesz benne? – gúnyolódék Madarász.
Éppen arra ment Prileszky, s odavágta neki:
–Az bizonyosan benne lesz: hogy minden horvát tartozik előfizetni az Emlékirataidra!
Ebből állt a rövidke ülés. A hazafias horvátok ezalatt künn a folyosón szepegtek az otthon levő asztagjaik miatt.
