A T. HÁZBÓL [nov. 23.]
A T. HÁZBÓL [nov. 23.]
– Itt van már Szapáry?
Ezzel a kérdéssel lép a folyosóra Hegedüs Sándor, kihámozva magát az überrokjából.
Alig néhány percre rá Szapáry Gyula penészszín haja csillámlik elő dandys lépéseivel, s fürkésző tekintettel megy végig a helyiségeken.
– Itt van már Hegedüs?
Az öreg Prileszky aki ösmeri az idők jeleit, remegve húzza be fejét vállapockái közé és felsóhajt:
– Adóemelés lesz, gyerekek! Vigyázzatok a szavamra! Istenuccse, adóemelés lesz megint!
A jósló szavakra kedvetlenül gondterhelt fejjel szóródnak szét a memelukok, s élénken fénylik szemük az ellenzékieknek!
Hegedüs Szapáryt keresi, Szapáry pedig Hegedüst! Bárcsak ne találkozhatnának össze vagy tíz évig.
De bizony találkoznak, s a pénzügyminiszternek ma különösen jó kedve van. Idején is látja, hogy mint Deák Ferenc hajdanában egy élcet röpítsen ki a publikum közé.
Az élc nem nagyon sikerült, hanem van élce, az tagadhatatlan, s ami éle van, az Csemegi ellen fordul:
– Hallottátok már? – mondja Szapáry megállva egy csoport előtt. – Bereczet megfogadta Csemegi inasnak, akkorra, ha majd kiszabadul.
Nem hallotta biz ezt senki, mert hiszen Szapárynak az ötlete, s nem is neveti meg senki, mert könnyebb egy egész országot megadóztatni, mint két-három embert jóízűen megnevettetni.
…S szellemet nem lehet kölcsönkérni a Rotschild konzorciumtól!
E szomorú prelúdium után átmehettünk a vita negyedik napjának rövid vázolására.
Olyan volt biz az, mintha Kovách László de Visonta behozott volna tíz órakor egy bokor csalánt, s minden embernek meglegyezgette volna vele a gégéjét.
Ideges, izgatott, puskaporos vita volt.
A t. Ház »szilajgyerekei« vadultak bele ma a házassági kérdésbe, s úgy össze-vissza boronáltak mindent, hogy Tisza Kálmán jónak látta szétütni köztük.
Majdnem sajnáljuk, hogy e rovat nem tárgyalja az országgyűlési viták menetét, úgy mint komolyabb recenzió, hanem csak mint könnyed mulattató olvasmány, mert igazán megütközésünket kellene kifejezni, mennyire süllyedt nálunk nehány év alatt a politikai szónoklat.
Amit ma beszélnek a Házban, az egészen olyan, mint a kukoricamorzsolás.
Az illető orátor elővesz öt-hat csövet, s azokból elmorzsol egyet, leteszi, akkor felveszi a másik csövet, majd a harmadikat, míg végre üresen marad a szellemi szakajtó. Szerkezet, kerekdedség, forma, ezekről szó sincs.
Ezelőtt tíz-húsz évvel még a disznótorban is több gondot fektettek arra, amit mondanak, mint ma a tisztelt Házban.
De kezdjük az elején.
Az első szónok Mandel Pál volt. Hallottuk már a klerikalizmust (gyarapodunk; ez is van már!), az antiszemitizmust, most már halljuk az első zsidót, mit mond a javaslatról.
Köszöni alássan.
A zsidók általában mind meg vannak elégedve a polgári házassággal – Schossbergert kivéve. Neki kevés.
Mandel után Szalay Imre következett. Vereshagyma, birkabőr, nyúlbőr, fütyülő, batyu, síp, pénz, Geschäft. Ezekkel a színekkel dolgozott, s elérte, hogy figyelemmel hallgatták.
Péchy Tamásnak megmondták tegnap, hogy máskor ne szundikáljon az antiszemita beszédek alatt, mint tegnap tette, amikor maga is belemélyedt Istóczy hallgatásába, hanem használja bővebben az elnöki virgácsot. Ez az egyetlen bűntetőeszköz, ami olcsó, ami nem kerül pénzébe az államnak.
Péchy Tamás megharagudott érte, s mára az öreg Kemény Jánosnak adta át a jogart.
Hanem az alelnök igazán Kemény János.
Két-három ízben is elrántotta Szalayt a fütykös nyelvezettől. Míg végre beleszólt megnyugtatólag egy hang a jobboldalról, gondolom, a mídert viselő képviselő:
– Kiki a maga szótárát használja!
Szalaynak meg van az az érdeme – karcolati szempontból –, hogy éppen a legérzékenyebb oldalakat piszkálja meg megjegyzéseivel, amelyek aztán szaporán szülik a felszólalásokat.
Megemlítve Somogy vármegyét, ahol a futó népre lőtt a katonaság, Tiszának felszólalni kellett.
Ha Szalay nincs, Tisza nem szól, s ha Tisza nem szól, Somssich is hallgat.
Így lett a mai nap a Szalayé. Hanem érezte is fölényét, s legalább jót mulatott, valóságos párbeszéddé idomítván a Tisza rögtönzött, hatalmas hangon tartott beszédét sűrű közbeszólásaival.
Tisza ritkán mutatta még magát olyan erősnek, mint ma. Elkezdte felsorolni, hogy mennyit »mert« már ő, s megérintette, hogy mennyit fog még merni ezentúl.
Hívei megrökönyödve, meglapulva hallgatták, amint hajigálta ki maga ellen a tromfokat, az ellenzéki zászlók elkopott jelszavait, amint kihányta sorba a Ház elé a régi skatulyákból, sőt megmutatta a további készletet is.
A hangulat olyan volt, hogy éppen a hibákkal imponált a miniszterelnök, fogta hát magát, s megmutatta a hibáit.
– Valóságos Bismarck! – szólt gyönyörködve a fölépült Móricz Pál.
Hanem mikor Szalay beleszólt, hogy »lesz pénz«, erre a miniszterelnök izgatottan gombolta ki a fekete blúzát (ez a legnagyobb bosszankodás jele nála), s fehér arca elvörösödött. Ő úgy értette, hogy az új törvény »pénzt hoz«, s ez vette ki a flegmájából. Homlokán összegyűltek a ráncok, pápaszemét villámgyorsan taszította feljebb, és szemeiben zöldes fényt játszott a harag… Mindenki látta, érezte, mintha pattogott, rezgett, szikrákat szórt volna valami a levegőben, csak a papírjaikra hajolt gyorsírók nem vehették észre, mert nyugodt szavakat jegyeztek le visszautasításnak.
– Valóságos Bismarck – szólt újra elragadtatva Móricz Pál.
A folyosókon ez idő alatt mély csend uralkodott. Mindenki a Házban volt. Azoknak kiknek a közeledő téli évad alkalmából kabátra van szükségük ez a legalkalmasabb pillanat, hogy így szóljanak ruhafogasok előtt:
»Kedves übercíher! Ezennel kinevezem önt télikabátommá«.
Mert a képviselőket védi az immunitás, de a kabátokat nem védi semmi.
Napirenden van tehát, minden nagyobbszabású szónoklatnak, amelyre a képviselőház helyiségei megnéptelenülnek, egy-egy téli kabát az áldozata, pedig nem minden úgynevezett »nagyobb szabású szónoklat« ér fel egy jó szabású télikabáttal.
De egy télikabátnak mégis elég tíz sor (Kemény János »személyes kérdés«-nek, tudom, nem engedne többet), térjünk hát arra a jóízű adomára, amit ma kolportáltak Trefortról.
Treforthoz beállít egy elszegényedett régi iskolatársa, aki mindig a szamárpadban ült, s aki mielőtt személyesen jelent volna meg a miniszter színe elé, egy rossz ortográfiájú levélben kereste meg, hogy adjon neki valami hivatalt, amelyikben kevés dolog, de sok fizetés van.
– Aztán milyen hivatal volna az, amelynek te megtudsz felelni?
– Keresni fogok olyat – felelte a kérvényező.
– Nagyon lekötelezel, ha megtalálod. De olyan legyen, aminek meg tudsz felelni.
Vagy két hétre megjelenik a hivatalkereső a miniszternél:
– Találtam már egy olyan állást.
– Hol?
– Baranyában.
– Bravó! Melyik az?
– Ez meg ez a hivatal.
– És meg vagy győződve, hogy el bírnád végezni?
– Meg vagyok győződve.
– Köszönöm, elég.
– Hát bízhatom?
– Miben?
– Hogy ki méltóztatol nevezni.
– Nem tehetem, barátom.
– De hát akkor minek kérdezted – szól a kérvényező méltatlankodva.
– Azért, hogy megtudjam tőled, milyen hivatalok a fölöslegesek, hogy eltörülhessem.
Ennek a kis esetkének az a hübnere, hogy azzal a megjegyzéssel kell elmondani: »No, ez ugyan igaz is lehet, de nem úgy néz ki, mintha Treforttal történt volna«.
*
Somssich beszédjének – hogy megint a Házba tekintsünk be – az az előnye volt, hogy mindenki magyarázhatta a maga javára. A legnagyobb lutheránusok is irigyelték.
A javaslatért nem melegszik.
A javaslatot elfogadja.
Az orthodox zsidók okozzák a bajokat. Zsidó káté kellene, hadd lássuk, milyen vallás az.
Az antiszemitizmus megvan, azzal számolni kell.
Az antiszemita izgatást elítéli.
Olyan amfíbiumokból volt összeállítva ez a beszéd, mint aminő amfíbiumok Istóczy szerint a zsidók és keresztényektől születendő gyerekek lesznek.
