I. Plachy Tamás a mennyországban
I. Plachy Tamás a mennyországban
[ápr. 28. ]
Földes még mindig nem nyugszik, Győrffy még mindig nem pihen.
A javaslat letárgyalása után úgy fog kelleni őket megállítani, mint a »Háromcsőrű kacsa« táncoló polgármesterét. Oly desperátus hangulat uralkodik, annyira egyhangú, hogy már mindenki ásít öt nap óta, hogy mikor egyszer Csanády változatosság okáért elprüsszentette magát a 90. §-nál, lelkesen megéljenezték.
A padokban vagy hetven-nyolcvan ember ült.
Széll Kálmán, ki irigykedve nézte Hegedüsben a nagy adókodifikátort, s Földesben a nagy modifikátort, báró Plachy Tamás, ki édesdeden szunnyadozott hátul, álmodván, hogy a mennyországba ment, hol Péter kíváncsian kérdezi:
– Ki vagy, jó öreg apó?
– Én Plachy Tamás vagyok.
– Micsoda cifraság az a melleden?
– A Szent István rend kiskeresztje.
– Hüm! Az szép dolog, Arany János barátom is olyat hozott magával, a Jókai Móric öcsémnek is az van, hallom. Bizony-bizony nagyobb érdemekért adják azt, mint az aranygyapjút. Hát te ugyan mit írtál, édes öreg apóm?
– Nem írtam én soha semmit.
– De hát mit csináltál teljes életedben?
– Barátkoztam.
– No, természetesen. Arany is, Jókai is azért kapta a kiskeresztet, mert a múzsákkal barátkozott. Hát a te múzsádat hogy nevezik?
– Tisza Kálmánnak – szólt Plachy szemérmesen.
Szent Péter ráncba szedte a homlokát.
– Tamás, Tamás! Hát nem tudtatok okosabbat csinálni azzal a Tisza Kálmánnal?
– Uram, szent Péter. Én ártatlan vagyok. Én csak aludtam. Tizenhat évig aludtam.
Szent Péter elnevette magát.
– Mindenesetre enyhítő körülmény, de azért még be nem jutsz hozzánk. Hanem eredj még vissza, öreg, egy időre, s ha valami istennek tetsző dolgot akarsz csinálni, szavazz a polgári házasság ellen.
Plachy Tamás ijedten riadt fel álmaiból, s ott látta maga mellett ülni Rostaházyt s szemben Göndöcsöt. Megrázkódott. Remegve nyúlt be a zsebébe, hogy ott van-e a hivatalos lap mai száma. Ott volt. Szelíden mosolygott. Azután megint elszenderedett.
