III. Eszter és Samu
III. Eszter és Samu
A szentiváni szép kastélynak, melyben meglakhatna a burkus király is, egyik legnagyobb nevezetessége Samu és Eszter.
Kedves két teremtmény. Csak egy hibájuk van, nagyon fogott rajtuk az emberi gyengeségek legfőbbike: a hiúság. Rendkívül szeretik a reklámot. Most már harmadszor kerülnek az újságokba nagyon rövid idő óta. Mindig történik velük valami.
Nemrég azt közölték róluk a lapok, hogy Samu és Eszter jegyesek, azután az a hír járta be a sajtót, hogy Samu megharapta a Zichy Jenő kezét… egyszóval mindig van valami.
S ha meggondoljuk, hogy Samu és Eszter mindössze is csak medvék, határozottan nagynevű vadállatoknak kell őket deklarálnunk, kik felfogják a kor jelszavát, s igyekeznek a fölszínen maradni.
De nem is csoda, hogy nagyra vannak egy kicsit, hiszen Szentivánon sokkal nagyobb úr egy medve, mint itt akár egy táblabíró.
Egész nap nem csinálnak semmit, nem kell táncolniok, mint más rabságra jutott medve uraknak, mert azt akárhogy vesszük is, művészet oda, művészet ide, mégiscsak lealázó egy komoly állatra nézve. Sem pénzért nem mutogatják őket, mint az állatkertben, s nem incselkednek velök pajkos rossz gyermekek.
Gyönyörű vaskalitkában laknak a legszebb kiáltással a hosszú parkra, mely úgy tűnhetik fel nekik, mintha odahaza volnának az erdőben.
Igen lusták. Kivált a férj. Órákig elüldögél a saját hátulsó lábán. Nagy kényelem lehet az, mert ábrázata visszatükrözi ilyenkor a mennyei megelégedést. Ha járkál, körben járkál, mint a nyomtató ló, rendesen morózus sétái közben némelykor megáll, s el-elgondolkozik, mintha valami szakmunkán törné a fejét.
Az Eszter sokkal fürgébb, elevenebb menyecske. Szereti a nyalánkságokat. Nagyon fiatal még szegényke. Félek is, hogy még igen korán lett férjhez adva. Megárthat vézna testszervezetének. Mint egészen tapasztalatlan kis bocs került a grófhoz, s máris nemsokára – áruljuk el a titkot – anya lesz.
Olyan összedisputált házasság biz az, hanem azért mégse felhős. Megférnek egymással, mert kénytelenek. S ennyivel okosabbak az embereknél.
Mondom, Eszter él-hal a nyalánkságokért. Az urasági cselédek már jól ismerik, s akácfa virágokat tördelnek neki. Az fürgén kapja ki kezeikből a rostélynyílásokon, s kéjes gyönyörrel gyömöszöli magába.
Az akácvirágok édesek, mint a méz. Azt pedig szereti a medve.
Hanem az öreg Samu, aki forgott már a világban az igazi méhkasok között, jól tudja, hogy az csak talmi édesség. Megvetőleg nézi a pákosztás medve-menyecskét, s elfintorított arcából Teleki Samu, aki tudja a medve nyelvét, tudom kiolvashatná:
– Oh, te kis bolond! Te még sohasem ettél jobbat!
Néha, kivált estefelé, mikor már nem süti a nap a bőrüket, sűrűn hallatszanak a morgásaik. De ezekben nincsen semmi a haragból és az ingerültségből: egyszerűen diskurálnak egymással.
Az öreg a régi élményeit beszéli ilyenkor.
A menyecske hallgatja, s úgy tetszik kérdezősködik.
– Hát még mit láttál a világban?
– Mindent láttam már, fiacskám – mondja a medve. – Láttam falut, várost, nagy házakat, voltam már állatseregletben, vittek már tengeren, vasúton, ide pláne szekeren hoztak… Bebarangoltam a földrész minden erdejét, ismeretségben állok minden medvével… ösmerek az emberek közül is sok nagyot, sok nevezeteset, csak még valakire vagyok kíváncsi…
– Ugyan kire?
– A trónörökösünket nem láttam még. Sem soha nem találkoztam társaim közül olyannal, aki valaha látta volna.
Az Eszter is morog ilyenkor, de nem szól. Csak titokban gondolja, hogy ő is nagyon kíváncsi, de nem emberre vagy királyra, hanem legfeljebb kíváncsi egy másik medvére.
Ami tréfa tréfa,… de a Samu mégis irígylendő medve egyben: nincs kire féltékenynek lennie.
