I. Egymillió palack
I. Egymillió palack
Hogy mi az az egymillió palack?
Majd elmondom mindjárt, mert ezzel kezdem meg, lévén éppen a szezonja.
Igenis nyájas olvasó, úgy állnak a dolgok, hogy nekünk is még, akik már kiöregedtünk abból, hogy minden szoknyasuhogás megcsiklandozza idegeinket, nekünk öregebbeknek is megmaradt a nyári időre két ideálunk: Luhi Margit és Mohai Ágnes.
Mert a savanyúvíz ma már éppen olyan kiegészítő része az emberi életnek, mint a mindennapi kenyér. Enélkül nincs tökéletes igazság a borban.
Hát az Ágnes forrás is Fejér megye nevezetessége. Ott fedezték fel egyik kis faluban Mohán; Kempelen birtokos tulajdona.
Megvolt már régen, itták is a kedves savanyúsága miatt, úgy otthon az eresz alatt, erős kánikulai napokban. A szomszédok, vendégek még ki is dicsérték udvariasságból, vagy lehet igazán is, hogy jó víz, derék víz, nagy kár érte, hanem azért senki se álmodott róla, hogy valamikor még országos hírű lesz, s úgy megfizetik, mintha színbor lenne. Bolondság az ilyen még álmadozásnak is!
Maga a tulajdonos még kevesebbet adott a forrására, mint az idegenek, de mint a jó poéta mindig a hasznavehetetlen dolgait dicséri, ő is azt a forrást választotta gyakran társalgási témának.
S egyszer – alig két-három éve annak – egy nagyobb társaságban addig járt a kútra, míg elbicsaklott a nyelve.
– Azt mondom én – így szólt –, ha én azt a kutat megnyitnám, de persze nem nyitom meg, mert ki vesződnék az ilyesmivel, de ha megnyitnám, elfogyna belőle… de komolyan mondom, hogy elfogyna vagy…
– Ugyan mennyi? – kérdé gúnyosan B. uram, a házigazda egy régi versenyzője, aki különben nagy gentleman hírében áll.
– Hogy mennyi? Hát úgy, mennyi is? Hát körülbelül egymillió palack!
De már erre dühbe jött B. uram és azt mondta: »nincs helyes eszed«.
– Neked nincs.
– No, hát tudod mit – vágott közbe B. elvörösödve. – Engem még sohasem hazudtolt meg senki. Én most ünnepélyes fogadást teszek a társaság előtt, hogy huszonöt botot vágatok magamra nyilvánosan, ha a te vizedből valaha egymillió palackot fogyaszt el a közönség.
– Áll! – mondá Kempelen. – Megmutatom. Meg fogom nyitni a forrást.
S meg is nyitotta. Eleinte gyengén ment.
Alig fogyott el tíz-húszezer palack, hanem amint elkezdte, napról napra emelkedőben volt a fogyasztás. Ágnes nem árult petrezselymet. Lassanként méltó versenytársa lett Margitnak, de hasznot nem hajtott, mert a szállítása bajos, nem esvén vasút mellett, s a tulajdonos nem bírja egyesek akadékoskodása miatt (meglehet, hogy B. is közre játszik ebben) kisajátítani a szükséges területeket, hogy maga rakhasson le síneket a vasúti lineáig. Aztán a vizet is igen olcsón adja, helyben csak hat krajcár egy palack. Csodálatos, hogy hol növekedik meg az ára útközben annyira, míg a Holzwarthig jut?
Hanem az idén már rohamos lendületet vett.
Még csak június elején vagyunk, s már a hétszázezredik palackot csomagolták be.
B. uram meg van szeppenve.
S ti jámbor kvaterkázók, az ország valamennyi hoteljében és kurtakorcsmájában, gondoljátok meg, hogy valahányszor egy kortyot lenyeltek a Mohaiból, mindig közelebb viszitek B. uramat a szörnyűséges veszedelembe.
Morál ebből az, hogy nem jó a savanyúvízzel tréfálni.
