A NEMES VÁROS
A NEMES VÁROS
Szeged nemcsak sokkal szebb lett, mint volt, de sokkal okosabb is. A királyi biztos nem elégedett meg azzal, hogy új falakat épített a régiek helyett, ő az emberekben is fölváltotta az ócskákat újakkal. S ez is sikerült neki, mint minden, amihez szerencsés kezével hozzányult. A »halpaprikások városá«-nak szellemi nívója és tisztikara emelkedett a talajjal és a házakkal. Akármelyik maradt volna lent, magával húzza le az ő elmenetele után a többit, de mert mindnyáját fölemelte arányosan, maradandó lesz az a mű, melyről maga a király írja Tisza Lajosnak, hogy meg fogja örökíteni nevét a város történetében.
Már mikor Szegedre jött Tisza Lajos, azt a tanácsot kapta a bátyjától:
– Ravasz, kemény emberek a cívisek. Ösmerem őket Debrecenből. Azért hát vigyázz magadra; egy embernek azonban föltétlenül hihetsz, mert az karakter.
– És az az egy ember?
– Az Pálfy Ferenc, a polgármester.
*
Pálfyban nem is csalódott a királyi biztos, de más sem. A kurta nyakú, rövidre nyírott hajú öregúr prototípusa az ős városi polgároknak, aminőknek azokat képzelni szeretjük a fényes hajdankorból, midőn még kardosan jelentek meg a tanácsteremben nagy horderejű határozatokat hozni, hogy azokat aztán nyakasan végrehajtsák.
Maga a színbecsület és tisztesség. Egyszerű, igénytelen, szerény, de mégis bizonyos patríciusi kevélységgel. Még a megalázkodásában is némi büszkeség van. A teher, midőn nyakát meghajtja, a keserűség, mely hangjában van, mikor kérő szavakat kell kiejteni.
Olyan halálos unalommal viszi hivatalát, mint egy király, de mégis oly méltósággal és annyi lelkiismeretességgel, mint egy kezdő alispán.
Pálfy már régebben szolgálja a várost, s míg a »jó öreg« Dáni Ferenc főispán élt, bizony nehéz helyzete volt sok tekintetben, Dáni lemondása óta azonban, nem neveztetvén ki főispán, őt hívják »helyettes jó öreg«-nek.
És a helyettes jó öreg igen meg tud felelni annak a nem természetes feladatnak is, hogy míg egyrészről (mint biztosi tanácsos is) az államhatalom közege a municípium ellenőrzésére, addig mint választott polgármester a municípium első közege az államhatalom ellenőrzésére.
Ilyen két ember Pálfy Ferenc, aki ebben az ellentétes szerelésben is meg tudja tartani nemcsak a bilancot, hanem polgártársai becsülését és tiszteletét is. Mert csak két ember, de tíz ember számára való szeretetreméltóság van benne.
*
Ez a jó szelíd arc a mi Jánosunk.
Igenis »a mi Jánosunk«, mert a mienk volt, s most is vissza-visszakacsint hozzánk.
Szabados János egyike volt a Dalmady-féle költői generáció tehetségesebb tagjainak, midőn lekerült Szegedre Kempelen után a »Szegedi Híradó«-t szerkeszteni.
Ott aztán lassanként lemállott róla a »vidéki szag« (mert Szegeden egész Európa csak vidék, kivált most), egyszer csak azon vette magát észre, hogy »bennszülött indián«-nak tekintik (a törzsökös szegedi viseli ezt a nevet). Kiküzdvén a szegedi nevet, őt év előtt városi szenátornak választatott, mely hivatalában szerzé azokat az érdemeket, melyeket a király a megelégedés elé tett »különös« jelzővel látott jónak kiemelni a többiek felett.
A rekonstrukció művében nagy része van neki, ki mindenkoron első volt a városi szenátorok között, s hivatalában oly pontos, szorgalmas, rendszerető, és annyira utána vetette magát, hogy szinte azt kellett hinni, sose volt benne igazi költői véna.
Nagy csalódás.
Most, mikor megnyitották a színházat, melynek fölépítésében oroszlánrésze volt az ő lankadatlan buzgalmának, oly erőteljes költői prológot írt, mintha örökké a lantot pengette volna.
Művelt, szerény ember, akinek még a mainál is nagyobb szerep jutna a városnál, ha ő maga szerényen vissza nem vonulna. De az imént lefolyt királyi ünnepélyeknél is ő volt tán az egyedüli, aki mindig úgy állott hátra, aki mindig azon mesterkedett, hogy a király valahogy meg ne szólítsa. Míg a nagyobb rész bizony némelykor szembetűnően is törte magát e kitüntetésért.
Bár elhagyta az irodalmat, az csak látszólag történt, ott is a mi emberünk, csak nemrég is ő alapította meg a »Dugonics-kör« címe alatt az első közművelődési társaságot Szegeden, ami többet használhat az irodalomnak tíz kötet versnél. Mert az irodalom szőlőjében kétféleképen lehet működni: műveket teremteni az olvasók számára, vagy pedig olvasókat teremteni a művek számára.
A gyönyörű színház megépítésével nemes feladata bizonyára még nem ért véget. Sőt a nehezebb része csak majd most következik. Színészetet és publikumot kell összehoznia. Mert bizony ma még csak a »ház« van meg, a színészek igen gyengék, kétségtelen, hogy a közönség sem ver gyökeret a piros bársony ülőhelyeken.
De az ő ambíciója és buzgalma két kézzel vezeti maga után a sikert. Szabados János Disralivel tart, ki azt mondá: »Ha mi egyszer kihúzzuk a kardot, vissza nem tesszük addig, míg valami kívánni valónk marad.«
*
Zombory Antal a legmunkásabb szenátor, aki a legnépszerűtlenebb tárcát viseli, ő lévén a fináncminiszter. Így nevezik Szegeden. Az adónemek az ő reszortja, s ő egész hévvel szerelmes az adókba. Gyakran is szokta mondani, hogy »többet ér egy adóvégrehajtó, mint a legnagyobb szónok a világon«.
Sovány, vézna ember, amiért azt a bonmot-t csinálták rá, hogy mikor a király az árvíz után Szegedre jött, mihelyt őt meglátta, sírva fakadt.
Amióta a krónika emlékezik, még sose volt oly takarékos pénzkezelője a városnak, mint Zombory, szép rendbe is hozta a város ügyeit. Mikor a víz kitörő félben volt, egyszer nagyon megszorult a város százötvenezer forintra, hirtelen kellett, s hirtelen nem tudta előteremteni.
Amint így sopánkodnék kétségbeesve a magisztrátus, egyszer csak közbeszól a vékony ember a maga száraz, originális modorában:
– Hiszen ha már úgy van a dolog, hát adok én.
Ránéztek, hogy talán elméjét vette el a mindenkire súlyosan nehezedő veszedelem trémája.
– Honnan?
– Hát a városi kasszából. Titokban gazdálkodtam meg, s félrerakosgattam a takarékpénztárba egy-két nagyobb oskolára. De ha már így áll a dolog.
Mindenki a szemét meresztette. Hallatlan dolog az, hogy egy pénzkezelő nyíltan rossz gazdának látszassék, de titokban jó gazda legyen, mikor az a rendszerinti, hogy nyíltan jó gazdának látszik, titkon azonban elprédálja a közvagyont.
A százötvenezer forint sok más száz ezerekkel egyetemben elúszott, de Zomboryt sohasem hagyta el sajátos kedélye és példabeszédessé vált optimizmusa.
Még régen a víz előtt szokta mondogatni jelszónak:
– Szegednek külön minisztérium kell!
Sokszor megmosolyogták emiatt, de ő még folyton követelőbb lett az idővel, s valami állandó híd formát kezdett tervezni a Tisza hátán. Egyszer annyira felingerelték ez ötletből a kétkedők és csúfolódók, hogy ingerülten vágta az asztalhoz fekete, gomba alakú kalapját.
– Látják-e az urak ezt a kalapot? No, hát azt mondom én az uraknak, hogy az én fejemen nem lesz új kalap addig, míg az a híd föl nem épül.
S amit ő akkor megkívánt, az mind, beteljesedett.
Nemsokára meglett a külön minisztérium a Zsótér-házban. A hídra nézve is betartotta amit fogadott; öt álló esztendeig viselte a zsíros kalapot, melyről a lapok is megemlékeztek akkoriban, de ma már újdonatúj kalappal jár-kél a pompás hídon.
De bár mind a két vágya beteljesedett, nagy optimizmusa és élénk szeretetvágya szülővárosa iránt még most sem hagyja pihenni.
– Megérjük még mi – úgymond –, hogy a király megunja Bécset, s idejön lakni a reáliskolába.
A reáliskola ugyanis már csak olyan szólásforma, amiről nehéz leszokni. Abból a korból való az még, mikor szegény emberek voltak. Ha kiállítás volt: hol tartsuk? A reáliskolában. Ha asszentáció volt: hol megy végbe? A reáliskolában. Ha egyetemről ábrándoztak: hol helyezik el? Hát természetesen a reáliskolában. Egy ezredet is kértek egyszer. Az is a reáliskolában lesz elszállásolva. Nem volt más nagyobb épületük, csak a reáliskola, de az aztán olyanná lett, mint a szegény ember plédje, hol bunda, hol szőnyeg, hol ablakfüggöny, hol lábtakaró. Az egész világ belefért nekik a reáliskolába.
De ma már a reáliskola csak reáliskola és műszaki osztály, no meg Somogyi-könyvtár. Van már most mindenre külön palota. S Zombory szenátornak csak úgy a nyelve megy rá megszokásból, hogy oda helyezi a Szegeden székelendő magyar királyt.
De már abból semmi se lesz. Nem oda Buda, Zombory szenátor uram!
*
A »város ékes pennája!«
Tulajdonképpen a pennát illetné meg a második hely rang szerint, de Vass Pál még olyan fiatalember, hogy előbbre bocsátottuk az öregebbeket.
Ha így folytatja, ahogy kezdte, lehet ő még olyan elöl is, hogy jól fog esni visszaemlékezni arra, mikor még leghátul volt.
Vass Pál a régi municipális emberek fajából való, de már modern alakban. Tele lokálpatriotizmussal, tele eszményekkel, nemes ambíciókkal, tettvággyal.
Azon időkben, mikor még a vidék adta az országnak a nagy embereket, a tűzhely iránti mély ragaszkodása gátolta volna talán röpülésében, de ma már e tulajdonok, midőn nem az a cél, nagy pályákat gyorsan befutni, hanem egy helyen maradva az egyéniséggel nevelni meg a helynek erejét és tekintélyét, ma már e tulajdonok csak zálog a jövőre, hogy a fiatal főjegyző (kit egyhangúlag választottak meg ez állásra), ki eddig is egy fejjel vált ki a város fiatalsága közül, nagy cselekvési tért karol át széles látkörével s fiatal tetterejével.
A nemes város pennája azonban nem olyan régiforma kalamus, mely csakis a municípiumi tintatartóból kapja az instinktuszt, a Vass Pál tolla jól megáll a publicisztika terén is, s nem egy érvekben és eszmemenetben értékes cikkét olvastuk az időszaki sajtóban.
*
Szegednek nagy hibája az, hogy szelíd, jámbor lakói vannak: nemhiába van ott a bárány címerében. Az emberek ott abban hibáznak, hogy az idegeneket többre, magukat pedig kevesebbre nézik, mint amennyit érnek.
Ezért aztán nem mernek nagy dolgokat elkövetni, még ha alkalmuk és tehetségük van is rá.
Pedig nem olyan kis emberek ám ezek az apró cívisek, mint ahogy az ember gondolná, és mint ahogy ők maguk képzelik.
Pálfy tapintattal vezette e várost a legnehezebb napjaitól kezdve egész aranykoráig. Az idő rövid, de a munka hosszú.
Szabados működése kulturális szempontból jelentékeny. Zombory bámulatos munkát végzett az új indirekt adókkal. S még a fiatal Vass Pál sem maradt a szimplex hivatalnok napi teendői mellett: ő a harmadik egyetem kérdését vetette fel, s kevés híja, hogy ténnyé nem vált.
Szluha Ágoston, aki csak két év óta lett főkapitány, a világ legrosszabb rendőrségét javította meg, olyannyira, hogy a nagy rend mindenkit meglepett most a király-látogatás alatt. Még Jekelfalussy is irigyelte: »Sok ez egy municípiumnak« – mondá.
Az ósdi, rakoncátlan rendőrséget oly engedelmességre szoktatta, hogy nemrég, mikor egy miniszter jött Szegedre, s Szluha két rendőrt küldött ki, hogy előtte lovagoljanak, a két rendőr elszánással mondá:
– Bocsánatot kérek, főkapitány úr, de ezek a lovak nem bírják ki, mert ezek csak 150 frtos lovak!
– Csak menjenek, ahogy tudnak.
– Hát isten neki, főkapitány úr, de legalább tessék gondoskodni a családunkról, mert biztos, hogy a lokomotív összezúz.
…Azt hitték szegények, hogy a minisztert hozó lokomotív előtt kell futniok.
*
Szép élet az ott. A nemes város ereje folyton növekszik, míg a megyéé folyton fogy. A vér lassanként ide megy onnan. Adja isten, hogy a régi jó vér az új erekben is nemes legyen.
