A MÁSIK
A MÁSIK
(Péchy Jenő)
Mátészalka gyászban van…
De a képviselőház és a szabadelvű klub helyiségein is gyászlobogó leng. Azokat, akiket meg szokott rémíteni »ott« a fekete zászló, s akik a kapustól kérdezősködtek »ki halt meg«, azt a feleletet kapták, hogy Péchy Jenő, a mátészalkai képviselő, amire mind azt morogták meghatottan: »Tudtam«.
Igen, tudta azt már mindenki. Régen jelöltje volt már a halálnak. Úgy járt-kelt köztünk majd két év óta, mint egy tűnő árnyék. Az a baja volt, amely a leggyógyíthatatlanabb és terjedésében a legmegdöbbentőbb: tüdősorvadás.
Ha így terjed ez a baj, a jövőben szinte ritkaság lesz majd egy olyan ember, aki ötven évet él meg. Szegény Péchy Jenő még csak a harmincas években járt. Alig lehetett harmincöt éves, de máris munkás és hosszú múlt van a háta mögött. A parlamentnek úgyszólván veterán tagja volt. A negyedik országgyűlésről szólította el a halál.
A tél végén láttuk utoljára a képviselőházban, melynek jegyzője volt. Már ekkor készült a meráni útra, s mielőtt elment volna, mint előadó is fungált egy alkalommal. De alakja már meg volt törve, hangja pedig oly gyenge, halk, hogy alig lehetett meghallani. Már ekkor mondogatták, hogy »vissza se jön szegény soha többé«.
Aminthogy nem is jött többé vissza a Házba, melynek munkás, közszeretetben és köztiszteletben álló tagja volt. Egyike a legképzettebbeknek a fiatal generációban, s egyszersmind a legszerényebbeknek, akit a szereplés viszketege nem kapott el. Mert ebben történik az a gyors elkoptatása a tehetségeknek, amelyről annyit panaszkodunk.
Szerény volt, hírnévre szert nem tett, de az a tagja volt a politikai életnek, aminő a legritkább. Jó vezérek mindig lesznek ott, ahol jók a közkatonák. De jó közkatonákat hol vegyünk?
Ezekből halt ki egy Péchy Jenőben. A kormánypárton ült, de következetesen ment Tiszával, még igen fiatal korában mint balközépi lépve be a parlamentbe.
A meráni éghajlat nem sok jót tett vele. Ott voltak együtt egy ideig Halmival, akihez már azelőtt is meleg barátság csatolta. Péchy és Halmi is sokakkal leveleztek. S mindenik írt mindig a másikról is.
A levél tartalma rendesen az volt extractumban: Javulok, hála istennek, napról napra jobban érzem magam: de a szegény Halmi (Halmi levelében: de a szegény Péchy) az oda van, az nem éri meg az őszt.
Bizony nem érte azt meg egyikök sem. A meráni tartózkodás már nem hosszabbította meg az életüket, legfeljebb megrövidítette nekik az utolsó telet…
A két jó barát ott sétált együtt a viruló rózsák között, s szőtték a sok édes tervet a jövőre. Mert szép az, hogy a halál olyan lepelben jár, mint a mesebeli kísértetek, akiket senki sem lát meg, csak az, akinek megjelennek, azazhogy a halál éppen megfordítva teszi, mindenki jól látja, csak az nem, akihez legjobban közeledik.
Nagy alkotásokról, tündöklő szerepekről beszélt az egyik, amiket el fog játszani, javaslatokat, indítványokat tervezett a másik, amelyekkel itt is, ott is segíteni lehet az otthoni bajokon.
Halmi nemsokára átment Arcoba, Péchy ott maradt. Mikor elváltak, könny volt a szemeikben. Mindenik tudta a másikról, hogy azt többé nem fogja látni.
Péchy megérte, hogy igaza lett, Halmi már nem érte meg. S ennyivel tán ő a boldogabb.
De Péchyt is már itthon találta a Halmi halálhíre, ott feküdt Gebén, szülő megyéjében, Szatmárban. Mindketten hazajöttek meghalni.
Egy hét sem esik elköltözésük ideje közé. Ha van földöntúli élet, ott újra találkoznak, s ott folytathatják a diskurzust, ahol elhagyták, mikor Halmi Arcóba ment át.
Amazt az egész ország siratta meg, ez csupán egy szűk körnek halottja, de méltán megérdemli részvétünket a gebei sírhalom is, mert egy korán megszakított derék pályát tetőz be sivár rögeivel.
