APRÓSÁGOK A HÁZBÓL dec. 5. [dec. 6.]
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL dec. 5. [dec. 6.]
Ghyczy Kálmán, Tisza Kálmán… meg kell adni, hogy a Kálmánok szolgáltatták eddigelé a legbőségesebb kontingenst újabb alkotmányos éránk minisztereinek létszámához. János, Miska, Ferkó s ilyen közönséges nevek elő sem fordulnak a kabinetek lajstromában. Gyuri csak egy volt (Festetich), Menyhért (Lónyay), Tivadar (Pauler), Károly (Kerkápoly), Tamás (Péchy), Imre (Mikó), Ágoston (Trefort) is csak egy-egy, Gyula már kettő (Andrássy és Szapáry), István (Bittó, Gorove), Lajos (Tisza és Simonyi) szintén kettő, József (Eötvös, Szlávy és ifj. gr. Zichy), Pál (Rajner, Ordódy, Széchenyi) már három, Béla, no Béla, az már négy volt (Wenckheim, Perczel, Szende, Orczy), s szinte több, mint Kálmán, ha eszünkbe nem jutna, hogy nini, hiszen Bedekovich Kálmán is Kálmán, már a micsodás.
Ez a negyedik Kálmán druszája annak a királyunknak, aki Horvátországot a magyar koronához csatolta. Talán ez a druszaság hozza magával, hogy ma Bedekovich a látható kapocs a két ország között.
Csendes, nyugodt, hallgatag miniszter, aki a légynek se vét – az igaz, hogy az sem neki – szorgalmasan eljár az ülésekre, figyelmesen hallgat a beszédekre, legföllebb Szilágyi Dezső alatt merül bele néha az »Obzorba«, mindenki iránt nyájas, udvarias s talán ő az egyetlen miniszter, aki el mondhatja magáról, hogy ellensége nincs. Mikor piros bársonyszékében meglapul, akár ott se lenne.
Ma aztán rendkívül kellemetesen látszott meglepettnek, hogy őt is észrevette valaki.
*
Thaly Kálmán volt iránta e rendkívüli figyelemmel. Előre bocsátotta, hogy távol van tőle, mintha akár a horvát nemzetet, akár kormányát, akár országgyűlési többségét akarná felelőssé tenni, de kénytelen konstatálni azt a testvéri jóindulatot, melynek az országgyűlésen Sztarcsevich úrék adnak irántunk kifejezést, elnevezvén bennünket sarkantyús haramiáknak, embernyúzó fenevadaknak, állatbőrben járó vérszopóknak, s melyet a mob és a tanulóifjúság nyilvánít, mikor a magyar vasúti ablakokat betöri, a vagon kereke alá követ rak, s a magyar országgyűlési deputációban kvalifikálhatatlan anyagokkal dobálja meg magát Hegedüs Sándort is. Elmondják a horvát tankönyvekben, hogy őseik Könyves Kálmánnal szövetséget kötöttek, aki ezen a jogon megkoronáztatta magát horvát királynak is, és hogy kral Mathias, horvát fejedelem, foglalta el Bécset. Tudja ő jól, hogy Bedekovich Kálmán ennek nem oka, mert ő zerinvári gróf Zrínyi Miklós, a költő, vezér és államférfi jelszavához tartja magát, aki azt mondta, hogy épp oly jó magyar, amilyen jó horvát, s egyaránt szereti mind a két hazáját; de nem gondolja-e, hogy azon a hangulaton, melynek szellője minduntalan átcsap hozzánk túl a Száváról, valamit enyhíteni lehetne?
Bedekovich kissé igazságtalannak találja egyesek tetteit az összességnek tudni be. Ó biztosíthat minden embert, hogy ami magyarellenes tüntetés történt, azért vizsgálat indíttatott, s a bűnösök el is vették érte jutalmukat. A kormány mindent elkövet a törvények és szerződések szigorú megtartására s a testvéri érzület fenntartására.
Vuchetich, a horvát képviselők vezérszónoka is szívére vette a Thaly beszédét. S van is benne valami igaz, hogy nem járja azok ellen intézni támadást, akik leginkább vannak kitéve az ultrák támadásainak. Egyébiránt ott, úgymond, a testvérnemzet ellen izgatókkal szemben szigorúbban járnak el, mint Magyarországon, mert ott még az egyetemi tanárokat is fegyelmi eljárás alá fogják. De már amit a magyarok erőszakoskodására a Muraközben fölhozott, s azt a szemrehányást, hogy az új horvát ortográfiát nem tudjuk, talán mégse érdemeltük meg. Hiszen a horvátok se tudják mind a magyar ortográfiát, s olyan stílust használnak velünk szemben, mikor enyelegni akarnak, hogy azt hisszük: gorombaság.
*
Az apró-cseprő büdzsétételeken, minő pl. a civillista és az apró-cseprő minisztériumokon, minő az őfelsége körüli és a horvát, ma keresztülvergődött a Ház szerencsésen, s belefogott a nagyobb falatokba.
Elsőnek a belügyi tárcát kezdte ki.
Mocsáry volt az első támadó. Kérdi, hogy mi dolog az, hogy csupa kebelbelieket neveznek ki a központi kormányzathoz, s alig van rá eset hogy bevennének egy-egy vicispánt vagy polgármestert, aki legalább tudja, hogy néz ki a rendelet, mikor végrehajtódik.
Tisza Kálmán úgy találja, hogy úgy van az jól, ahogy van. Be lévén hozva a szamárlajtorja rendszere, azon kell végighaladni, sic itur ad astra. Az eltérés csak kivételes esetben engedhető meg, mert különben azt mondhatnák, hogy a kormány kortes érdemeket jutalmaz. Amit pedig dehogy is tesz, a kis ártatlan.
*
Legérdekesebb volt az ülésnek az a része, amely a Nemzeti Színház tételénél fejlett ki. Irányi Dániel, mint a múlt költségvetésnél, úgy ez alkalommal is felszólalt némely színházak trágár és erkölcsrontó iránya ellen. Erős vágásokat intézett a ledér sajtó ellen is, melynek termékeit a tisztességes családapa kénytelen elrejteni gyermekei elől, mint ahogy a töltött fegyvert vagy mérget szokás. Szerinte e bajban a társadalom nem segít, hatósági közbelépés szükséges, mint a szabad Angliában, ahol az erkölcstelenség szabadsága nem tartozik az aktákkal és billekkel biztosított szabadságok közé, s a színházak előadásai hatósági felügyelet alá vannak helyezve. A trágár előadások megszokása elröpíti a szemérmet, amely pedig olyan, mint a kard hüvelye; ha elvész, magát a kardot is bajos megóvni a rozsdától.
Vigyázzon a kormány, nehogy azt jegyezze föl róla a história, hogy alatta harapódzott el nemcsak a politikai, de a magánerkölcsök megromlása is.
Úgy látszik, sem a kormány, sem a Ház nem éri föl azt a mély aggodalmat, mely Irányit e fölszólalásokra ösztönzi. Tisza Kálmán, akinek sohase volt érzéke sem a művészeti, sem a szépirodalmi dolgok iránt, ismét csak szofizmákhoz folyamodott Irányival szemben. Ha, úgymond, a sajtó is részes ama bűnben, mely miatt Irányi némely színpad ellen hatósági közbelépést sürget: miért nem sürgeti a sajtó ellen ugyanazt? Bájos alakokban festik le a kormány tagjait az élclapok. A kormány tűri, mert tudja, hogy 24 óra elfújja a méltatlan támadást. Ha Irányi törvényt sürget az erkölcstelen előadások ellen, terjessze ki a sajtóra is.
*
Nagy helyeslés zúgott föl a miniszterelnök beszédére a Ház minden oldaláról. Még Herman Ottó is felköté a fringiát Irányi ellen, s azt mondá, hogy ha Irányinak kifogása van az emberi testnek a színpadokon árult nuditásai ellen: miért nem indítványozza, hogy a múzeumok antik szobrára is, melyek ugyancsak ruhátlanok, valami lepel boríttassék. Néhány rossz darab miatt kár megsérteni a szabadságot.
Irányi komolyan felelt. A közerkölcs nem szabad préda, oltalmazzák azt a mi törvényeink, csak alkalmazni tessék. Ez iránt ne hozzá intézzen a miniszter felszólítást, hanem az államügyészhez. A jövő kor és jövő nemzedékek iránti felelősségére kéri a törvényhozást, hogy ne hunyjon szemet a közerkölcsöknek kapzsi, haszonleső vállalkozók általi megrontására.
Tisza még egyszer felelt. Ha, úgymond betiltott volna valamely rossz hírű darabot, megtámadták volna, mint a szabad szellem ellenségét. Leteremti egyúttal az esküdtszéket is, s annak verdiktjét, s midőn Szederkényi figyelmeztette, hogy az esküdtszéki intézményt így sértegetni nem szabad, egészen megharagudott, s azt mondta, hogy már az az ő véleménye, amit ő kimond, akár tetszik, akár nem.
Feltűnő volt az ülés alkalmával Tisza Kálmán szent borzalma a megtámadtatásoktól. Kétszer ismételte, hogy ezt meg amazt azért nem tette, mert megtámadták volna.
Milyen félénk lett egyszerre, ő, a bátor támadó és a támadásoknak egykor oly hős visszaverője.
Vajon ezt az argumentációt Angliában elfogadnák-e?
