A T. HÁZBÓL [dec. 20.]
A T. HÁZBÓL [dec. 20.]
Mit írjak erről a nyúlfarknyi ülésről? Az ember át se melegedhetett.
A gyakorlott vén képviselők olyanok, mint a köszvényes láb, megérzik mikor van unalmas ülés, s be sem jönnek már ilyenkor a Házba.
Vagy hogy még a köszvényes lábnál is különbek, olyanok, mint a gróf Zichy Jenő ösztöne. Nos, beszéljünk az ő ösztönéről: most ő úgyis divatban van.
Egyszer Zichy Jenő bált rendezett. Mert Zichy Jenő szívesen rendez mindent.
Egy másik bálrendezővel abban állapodtak meg, hogy az (ti. a másik bálrendező) találjon előbb valami ügyes dekoratőrt, s akkor aztán ahhoz mennek, s megrendelik közösen a díszleteket, az élőképeket.
A kolléga talált is díszítőt, úgy hívták hogy Csapeczky, s lakik Nyúl utca ennyi és ennyi szám alatt. Ezt tudatta a gróffal, s megkérte a levélben, hogy jövő csütörtökön délután három órakor jöjjön el oda, miután sürgős a dolog.
A csütörtök eljött, sőt eljött a 3 óra is, de Zichy nem jött.
A bálrendezők kétségbe voltak esve, mert a minták Zichynél voltak, csak ő adhatott kielégítő utasításokat.
Mi fog mármost történni? Lótottak-futottak, Zichy sehol se volt található, mígnem végre a rendező kollega magától Csapeczkytől, a díszítőtől értesült, hogy most már minden jól van, a gróf végre eljött szombaton, s kiadta az utasításokat, s nagy sietséggel dupla áron még tán teljesítheti a munkát a bálestéig.
Lőn pedig, hogy eközben a rendező kolléga találkozik a gróffal, és szemrehányást teszen neki, hogy mért nem jött el a díszítőhöz.
– Miért? – mondá az elfogulatlanul. – Mert nem kaptam meg az ön levelét; hát miképp is mehettem volna el… Ezek a posták… ezek a gaz posták!
– Persze, persze, de hát akkor hogy mehetett el a gróf mégis a díszítőhöz szombaton? Miképp tudhatta, kit találtam meg?
– Miképp? – mondja a gróf méltó indignációval. – Hát megsúgta a helyes ösztönöm.
Azóta rajta maradt a grófon, hogy őneki van a világon a legjobb ösztöne.
S ennyivel nagyobb ember még Kemény Gábornál is!
Ma a kérvények napja volt. Mindenki unja ezt a dolgot. Mert a Házhoz benyújtott kérvények bizonyos naivitásról tanúskodnak, s különösen arról, hogy a kérelem nem sürgős, mert ami Pilátushoz tartozik, azzal előbb a tisztelt kérelmezők erőnek erejével benyitnak Ponciushoz, akihez nem tartozik, s akiről egész bizonyosan tudhatják pedig, hogy máshoz utasítja.
Egynéhány olyan képviselő volt csak jelen, aki elszántságból jár a Házba, vagy aki már annyira megszokta délelőtt itt lenni, mint az egyszeri asszony a mindennapi verést. Madarász, Hegedüs László, az öreg Péchy Manó, gróf Forgách Antal gubbaszkodtak ott.
Szegény Forgách! Olyan ő, mint azok a vénasszonyok, akik fogas menyecske korukban sokat vétkeztek a vallás ellen, most hát örökösen ott ülnek a templompadban… vezekelve.
Legtöbb figyelmet keltettek a kérvények között ama kérvények, melyek a néptanítókba beleverni óhajtják a magyar nyelvet.
Azt mondja a torontáli kérvényre Szontagh Pali, Deák óta Eötvös Károlyt kivéve, a legnagyobb adomázó, hogy:
– No, ez is olyanforma kérelem lesz, mint az egyszeri erdélyi püspöké, kinek a Rákóczi leveretése után meg volt parancsolva, hogy a császár születése napján imádságot mondjon annak fegyvereire és a hosszú életeért.
A püspök nem mondta el az imádságot, valami rossz ember beárulta a bécsi kormánynál, s lejött a szigorú parancs, melynek most már fej- és hivatalvesztés terhe alatt engedelmeskedni kellett.
Fölment tehát a szószékre, s eképp kezdé meg kötelességét:
»Felsőbb rendeletre könyörgök hozzád, Úristen…«
Lázár Ádám s Tibád Antal különben igen jól érezték magukat az aprólékos vitácskában. Olyanok ők, mint a gerillák, szeretik az oldalcsatározásokat, és az olyanforma élvezeteket hogy portyázni eresztik az eszüket.
S Székely Elek is megérhette egyik leghőbb szívbeli óhajtását, hogy ott ülhetett az előadói trónusban.
Igaz, hogy ezt az örömét mindjárt a déli harangszó után tönkretette az elnök, berekesztvén az ülést s elmondván, hogy még egy kis diligencia holnap, s azután január tizedikéig kiki mehet haza mákos csíkot enni és tisztát venni.
Móricz Palya egyre viccölt örömében, hogy már vége felé járnak a betűk a »vivant vacationes«-ben.
Aszongya, hogy aszongya, kár amiért nincs itt Ragályi Gyula, mert annak a nagy csizmáit tennék ki karácsony estéjén az országház üvegablakának a tetejére: hadd hozna bele valamit a Jézuska, a Palyiéknak.
