TISZAESZLÁRI TISZA KÁLMÁN
TISZAESZLÁRI TISZA KÁLMÁN
Mikor Tisza Kálmán kis diák volt, már akkor is feltűnt dialektikája által. Egyszer azt mondja az apjuk, látván a fiúkat együtt játszadozni:
– No, Lajos, Kálmán, verekedjetek egy kicsit, hadd lássam, melyitek az erősebb. Az kap tőlem egy ezüstórát!
Lajos, dacára annak, hogy fiatalabb, sokkal izmosabb volt testalkatban, s ha birokra kerül a dolog, hihetőleg ő veri meg Kálmánt, de higgadt lévén már gyermekkorától kezdve, kevés gondolkodás után így szólt:
– Nem verekszem: mert ha ő üt földhöz, az nekem nem haszon, ha pedig én ütöm földhöz, akkor is ő bizonyítja be okoskodásaival, hogy én feküdtem alul. És nekem ez se haszon.
Tisza Kálmánnal bajos kikötni, mert ő igazán olyan, mint azok a mesterséges gömbölyű poharak voltak, melyeket a szklenói hutában készítettek vagy húsz év előtt, s melyek nehéz fenekük miatt, akarhogyan döntögette, forgatta őket az ember, még ha az asztalhoz vágta is, mindig magoktól keltek fel, e sokat mondó feliratot viselvén oldalukon: »Üríts ki és fektess le, ha felkelek tölts tele.«
A mi miniszterelnökünkön nem fog ki emberi halandó. Mindegy annak, akárhová tesszük le, akármelyik oldalra döntik a körülmények, ő azért kering, forog ugyan egy kicsit, éppen mint a szklenói csodapohár, mégis talpraáll magától.
Furfangjairól, cseleiről éppen annyi gazdag szövevényes mesét szabhatnak le majd magoknak a jövendő kor regényírói, mint jeles őse: Teleki Mihály uram viselt dolgairól a mostaniak, de alig van egyetlen szerepe is, ahol olyan ügyesen tudta volna vinni a maga dolgát, mint a mostani tiszaeszlári ügyben.
Mert nagy virtus kell ám ahhoz, hogy egy miniszterelnök, a kinek tudta nélkül – mint egy erősen kormánypárti lap mondja – egy szalmaszálat sem lehet keresztültenni Magyarországon: úgy el tudja titkolni, miféle érzelmeket táplál szívében, mint ahogy a tiszaeszlári ügyben el tudta mélyen rejteni.
Igaz, hogy ez kötelessége is egy miniszterelnöknek, aki a rend őre és a törvények első végrehajtója, de olyan kötelesség, ami sohasem sikerülhet egészen, mert az ő cselekedeteit millió szem nézi, elejtett szavait mindenki vigyázza s következtetést igyekszik belőlük vonni. Szólnia és cselekednie pedig okvetlenül kell ilyen ügyben.
Szólt is, cselekedett is a miniszterelnök. Titkolózott ugyan, de némaságában ékesszóló volt. Olyan szerencsésen viselte magát, hogy most ő a legnépszerűbb ember a szemiták és az antiszemiták előtt.
Szakítsunk ki két párbeszédet, két táborból valót.
– Te, Száli – mondja a zsidó polgártárs –, nézd meg aztat a kalendárium, hogy mikor van az excellencnek az ő nevenap benne!
– Október 13-án. De minek az neked, Mózeskám? Mi baj tenéked nagy urak napjaneveivel?
– Imádkozni fogok érte, hogy isten sokáig szabadítsa meg őtet a Dezsü Szilágyitul et Comp. Kemény jerek az, ráparancsolta a keresztényekre, hogy meg ne moccanjanak, mert lűni fog. Szeret az minket, Szálikám, nadjon szeret. Es ugy tartja a jeplüt a lovaival, hogy nem fölfordulja a szekér; az bizomos.
Lássuk mármost az antiszemita diskurzust:
– Dicsérem az elméjét, komám, ennek a mi miniszterelnökünknek. Látta már kend, komám, a Nemzeti Színházban Falstaffot?
– Nem járok komédiába, komám, nem láttam.
– Hát olyan úr az a Falstaff, hogy mikor még nincs ellenség, erősen hadonász jobbra-balra, hogy így-amúgy teszi tönkre őket.
– Hát aztán?
– Mikor meg már elmegy az ellenség, akkor is hadonázik, hogy pozdorjává töri. Hadd vesszen el minden gyáva pimasz!
– No, és mikor ott van az ellenség?
– Hogy akkor? Ő akkor bemegy, komám, – a kulisszák mögé!
De félre a tréfával, annyi tény, hogy a magyar miniszterelnök semmi kérdést nem tart elég nagynak, sem elég kicsinynek, sem pedig elég komolynak arra, hogy azt ne kamatoztassa pártjának erősítésére.
Így tett a tiszaeszlári üggyel is. Mikor még mindenki tréfának vette ezt a dolgot, már ő akkor sietett abból kivenni a hasznot és komoly szavakkal fenyegette meg az országot, hogy jaj lesz annak, aki a törvényt meg fogja szegni!
Hogy mire való volt ezen eljárás egyébre, ha csak nem arra, hogy az ország miniszterelnökének a törvényhozás termében hangsúlyozott intőszavai egyszerre komoly jelleget kölcsönözzenek, az akkor még jelentéktelen eszlári dolognak.
Ezt nemsokára egy hasonló tartalmú körrendelet követte a municipíumokhoz, lázas hangon tartva, mintha már itt állnának a zavargások a küszöbön. Mintha bizony azt nem tudnák magoktól is a municipiumok, hogy mit kelljen cselekedni, ha a törvényes rend megzavartatik.
De elérte célját, mert népszerű lett a szemiták előtt, éppen olyanformán, mint az anekdota embere, ki a sebesen guruló kocsiban az előülésen foglalván helyet s elővigyázatot affektálván, megfogta a gallyat s úgy eresztette el, minek következtében az kiütötte a hátul ülő bíró uramnak az egyik szemét.
– Köszönöm, sógor, a szívességét – szólt a megvakult bíró elérzékenyedve --, ha kend nincs, bizony-bizony a másik szemem is kifutott volna.
