IV. Milyen a magyar iparos?
IV. Milyen a magyar iparos?
Ami unalmas volt, azt már mind előre bocsátottam, most egészen bátran át lehet csapni érdekesebb témákra. Csatangoljuk be egy kicsit a várost s lássuk legelőbb is, hogy terem a hírös szögedi bicska.
Hát azt bizony Sziráki uram csinálná – ha csinálná. Őneki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján.
Van is becsülete az ő készítményének; aki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába s úgy veszi onnan a halalakú bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart érte túlságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, akinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban s azok is megemlegetik, hogy: »ni, a nagyapánk bicskája, mégpedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska«.
Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, akinek gyárai vannak, s aki az egész világba szállítja méltó hírnevet szerzett iparcikkeit, akinek ügynökei vannak Londonban, Párizsban, Amsterdamban, New Yorkban s mindenfelé.
Oh, dehogy, dehogy! Eszeágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez így lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmezővásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelű bicsak is!
Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökké való, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy »no, Sziráki uram, ez aztán bicska!«
Hanem világelterjedésre éppen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszében sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot húzzon az ő renoméjából.
Történt ugyan nemrég, hogy egy londoni cég egyszerre tízezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.
– Tízezer bicska. Tegye az úr bolonddá az öregapját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.
– De ha egyszer komolyan megrendelem.
Sziráki uram ötölt-hatolt, hímezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.
– Hát tudja kérem, az nagyon messze van ide (már t. i hogy London van nagyon messze). Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tízezer bicska? (Már t. i. a londoni cégnek.) Nem okos beszéd az ilyen… igaz is, nem is.
– De kérem, ha kételkedik, azonnal, deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?
Most aztán még nagyobb zavarba jött a híres iparos.
– No, ezt meg éppen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát a maga kedvéért, szívesen csinálok az angliusnak prezentbe… Azt megteszem, hanem annyi töméntelen… Ejh, hát úgy nézek én ki, mint akit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét…
Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.
Némelykor alig van harminc-negyven kész bicska a boltjában, s mikor vevők jönnek, nem ritkán esik meg, hogy nem találnak olyan formájú kést, aminőt keresnek; »most nincs az a fajta készen«, ez a felelet.
– Mikor lesz? – kérdi a vevő?
– Hja, azt nem lehet tudni – feleli vállat vonva. – Most a mezei munka miatt nem dolgozhatunk.
Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit kukoricát kapálni, s szénát gyűjteni: az éppen nem jutván eszébe, hogy ezek vele együtt valóságos művészek, kik tíz forintot teremtenének addig az ipar terén, míg itt egy nyolcvan krajcáros napszámot pótolnak.
Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.
Mikor nemrég ott voltunk a boltjában s majd minden kész bicskáját megvettük, dühösen nézett reánk, hogy hát neki is hagyjunk valamit.
Tisza Lajos megpróbálta lendíteni ez iparágon is: saját maga csinált mintát, egy nagy harcsaalakú nyelet rajzolván meg, mely aztán olyan művészi alakot öltött a Sziráki uram ügyes kezei közt, hogy gyönyörűség megnézni. A kész díszbicska igazi furórét csinált. Mint raritást mutogatta Tisza Lajos mindenkinek. És mindenkinek az a véleménye, hogy Budapesten méregdrágán vennék meg az ilyen ízléses stílszerű késeket, s okos ember meggazdagodnék belőlük – csak éppen Sziráki uram nem talál az új formátumon semmi különöset. Némely ember néha megkívánja s rendel egyet nála személyesen.
Ha Sziráki uramat véletlenül jó kedvében találta, hát az akkor gondolkozik egy kicsit, azután nyájas gráciával megígéri, hogy mihelyt ráér, hát csinál még egyet – úgy a jövő hónap végefelé.
