PIKTOROK ÉS DALÁROK
PIKTOROK ÉS DALÁROK
I.
Ha valaki ott valahol Kis-Máté Szalkán olvasgatja a fővárosi újságlapokat, melyekbe mindennap meg van írva, hogy ezek meg amazok a nagy festőművészeink micsoda jeles alkotásokba fogtak bele s milyen világra szóló remekeket végeztek be, meg van teljes lelkéből győződve róla, hogy a müncheni festők csak csizmadialegények hozzánk képest.
Igen okos észrevételt lehetett erre nézve olvasni nemrég egy napilapban, mely elég híven adta vissza a napilapok szakadatlan, soha ki nem fogyható hírleléseit: »X. jeles, fiatal festőnknek egy ötlete van«, »Y. jeles fiatal festőnk (mert mind jeles és fiatal) egy képet tervez, mely maga nemében ritkítani fogja párját«, »Z. jeles fiatal festőnk most végezte be első nagyszabású képének vázlatát«…
Mert mindenik mindég az első nagyszabású képet festi s fogja is festeni holtaiglan, minthogy amikoron elkészül, nagyon is kisszabásúvá zsugorodik.
Lehetetlen nem nevetni ezeken a dolgokon.
Aki nálunk úgy le tud rajzolni egy lovat, hogy azt meg lehet különböztetni, miszerint az nem szamár, vagy nem tehén, az már nálunk művész. Aki pedig a lóra még embert is tud festeni s ha annak véletlenül nem hosszabb az egyik keze a másiknál, az már mester.
Így esik aztán meg, hogy mikor egy kiadó arra vállalkozik, miszerint a nemzet legnagyobb költőjének műveit illusztrálja, nem képes a meglevő erőkből kihozni – nem azt, hogy az illusztráció művészi legyen –, de még azt sem, hogy teszem azt a juhászbojtárnak ne a háta közepéből lett légyen kinöve az egyik lába, amely csodáról pedig Petőfi sehol sem tett vala említést azon 1347 versben, melyet megírt; az hihetőleg benne maradt abban az egyben, amit meg nem írt, s amit most Neugebauer fordít németre.
De mit beszélek én a Petőfi-illusztrációkról? Azok még istenesek. Hanem beszélek arról, hogy ha a derék Jankó Jánosunk nem élne, »hát nem lehetne élclapokat csinálni«. Panaszkodom arról, hogy dacára annak, miszerint az Országos Képzőművészeti Társulat százhúsz magyar művész nevét jegyzi fel nagy garral: teljes lehetetlen a magyar szépirodalmi lapokat illusztrálni annyira, hogy még a cseh szépirodalmi lapokkal szemben is ne legyenek túlságosan silányak a képeik; ezek a híres nagy művészek nem tudnak rajzolni.
Botrány megnézni némely magyar lap képeit, amik itthon készültek. Az egész világon divatban vannak most az illusztrált könyvek: asszonyok zsuzsuknak veszik meg az asztalaikra a piperecikkek közé. Sok pénz megy ki értük a külföldre, mert az is külföldi illusztrált könyvet vesz, aki magyart venne, ha volna, – mert hiszen divat, hogy könyv legyen az asztalon. A magyar kiadók érzik is az ízlésnek ezt a fordulását a külszín felé, de hasztalan, a magyar szellem termékeit nem lehet illusztráltatni; van mit, de nincs kivel.
Már évek óta látom különféle alakban újra meg újra föléledni itt ott azt a tervet, hogy egy humoros közlönyt kellene megindítani, olyat mint a »Fliegende Blätter«; mert szomorúan tapasztaljuk, hogy a magyar őshumor, mely olyan gazdagon buzog, átültettetik a »Fliegende Blätter«-be. A mi régi jó adomáink jelennek meg ott nagy sűrűen, persze német köntösbe átöltöztetve. Örökre kár értük, hogy ezek már németszármazásúak lesznek, ha itt születtek is.
Miért ne lehetne a mi humorunkat, a mi kedélyünk színaranyát itthon kamatoztatni, s összegyűjteni, hogy megmaradjon, lássák, hogy a mienk? Miért ne lehetne? – hát azért, mert nincs aki képet tudjon csinálni hozzá.
Hanem azért a lapok következetesen hirdetik mégis mindennap, hogy »K. jeles fiatal művészünk most kutyabagosi magányába vonult, világra szóló dolgokat alkotni, hogy F. jeles fiatal művészünk a londoni műkiállításra, vagy az ezidei párizsi szalonba készít egy képet, mely egész Európát bámulatordításra fogja fakasztani.«
Jobb volna pedig annak a világraszóló nagy művésznek ott a kutyabagosi magányában, ahol Munkácsyt akarja lepipázni, ha megvigyázná, hogyan néz ki a kutyabagosi ember, s addig próbálná lepingálni, míg egyszer azon venné magát észre, hogy ejnye, ez éppen olyanformát mutat, mintha idevaló ember lenne.
Árnyékot, új színezést, mely a világot akarja meglepni, s több efféle magasabb tökéletességeket elsajátítani csak akkor lehet már, ha rajzolni tudunk előbb. Én legalább úgy gondolom.
A lapok pedig hagyjanak fel ezzel a nevetséges lármával, melyet az újdondászok nyírnak be vakon a kőnyomatos hírlelőkből, mert ha aztán igazán támad egy művészünk, az ördög se fogja nekik elhinni.
*
Elég ennyi a piktorokról, azaz hogy ez is sok, mert a dalárokra már nem maradt miattuk helyem. Azokról holnap beszélek.
II.
A piktorok dolgát elmondtam tegnap, kedélyeskedjünk most már egy kicsit a dalárokkal.
Dalárda majd minden vidéki városban van, némelyikben kettő is, s ez talán igen jóravaló dolog is, mert sose árt meg az emberi testnek annyira az, ami kijön a torokból, mint az, ami bemegy a torokba. Egy-egy lelkesítő nóta úgy feltüzeli az idegeket s ellágyítja a lelket sokszor, mint akár három liter bor.
Igaz, hogy énnekem inkább tetszik az, ha szép falusi leányka önti ki dalban szíve búját künn a mezőn, vagy a duhaj falusi legény, mikor hol szilajan, hol lágyan, keservesen nekigyújt, s mindég komikusnak tűnt fel, mikor józan deres bajuszú kaputrokos emberek nekiállanak s elkényszeredett ábrázatokkal elkezdenek bőgni a karmester hadonázásai alapján… Úgy illik az azoknak, mint a tehénnek illenék a tánc, hogy a F. Lapok jó megjegyzését itt használjam.
De végre is nem disputálok. A dalárok azt mondják, hogy ők nagyon fontosak. Hát isten neki, legyenek fontosak.
Annyi áll, hogy egészen ártatlan mulatságot űznek, kárt nem csinálnak senkinek, sőt bizonyos okokból szükségesek is kedves hazámfiainak véralkatához és ősi szokásaihoz járuléknak. A kisvárosi dalármáknak megvan az az érdemük, hogy sok causa bibendinek a szülőokai. Dalárestélyek, dalárzászlószentelések s több efféle. Vidéken mind profit ez. Az emberek nem unatkoznak s következésképp nem csinálnak forradalmat. De nem fejtegetem tovább, mert még kisülne, hogy a dalárdák közösügyes institució. Pedig már ennyit magam sem akarok bizonyítani.
Nincs nekem ellenök semmi más kifogásom, mint az, hogy minek teszik magokat nevetségessé. Elég volt nekünk Göcsejből, Rátótból, Kókából egy-egy példány. Sőt ezeknek naivságában humor is van, és szeretetreméltóság. De ők pusztán nevetségesek.
Aki ráért némi figyelemmel kísérni a sok komolyabb esemény mellett, az alig múlt napokban, a debreceni országos dalárünnepélyeket, annak könnyen támadhat az az ötlete, hogy a hangot meg az észtehetséget nem egy ugyanazon boltban mérik a mennyei hatalmak.
Hát az történt, hogy a debreceni országos dalár-ünnepélyen a díjakat a pécsi, a losonci, a kolozsvári s még egynéhány dalárda nyerte, mert ezeknek ítélte oda a zsüri, mint a legszabatosabban éneklőknek.
De erre valóságos lázadás ütött ki a pályadíjat nem nyert torkok gazdái közt. Eddig csak a gyomorban lakott a revolució, most kitűnt, hogy benne van az a torokban is. Ez lesz az a toroklob.
Persze, hogy minden dalárda azt hitte, hogy ő énekel a legjobban, a többi mind csak kornyikálás s éppen úgy hangzik, mint mikor a béresek a kútgémet csikorgatják.
Lett zaj, elégedetlenség, szitkolódás. A jámbor zsüri összedugta fejét s majdnem vi coacta azt a határozatot hozta, hogy azok a dalárdák is, amelyek nem tudtak jól énekelni, díszokmányokkal tüntessenek ki.
Meg is lettek a díszokmányok, s a megdíszokmányozott dalármák valóságos spanyol grandi kevélységgel hirdették a különös eredményt, hogy micsoda világra szóló esemény ez, mindenki ki lett tüntetve, és hogy ilyen dolog tán még sohase történt.
…De bizony történt pedig egyszer, vagy harmadfélszáz év előtt, amikor a jó Apafy Mihály ebéd után kapatos fővel kinézett a palotájából az ablakon s minden arra menő vízhordót és ökörhajcsárt megtett – nemesembernek.
És még eddig is megmaradt volna ez a dolog a világ közönséges eseményeinek medrében s pusztán mint simplex hiúsági hóbort szolgált volna tanulságul egy szolidabb korszak nemesebb és komolyabb ambiciókkal bíró gyermekeinek; – a végzet azonban azt akarta, hogy kacagtató együgyűséggé nője ki magát s bejusson az annalékba is.
Azon dalárdákat ugyanis, amelyek nem valának győztesek a versenyen, nagy diadallal fogadták az ő városaik, zeneszóval, zászlókkal menének elébök a vének, virágokat szórtak rájuk az ablakokból a hölgyek s üdvözlő dikciókat pattogtatának a polgármesterek… azért, mert nem tudtak énekelni.
És a karmesterek, a dalárok kevélyen, büszkén lépdeltek a diadalmenetben, mint valami triumfátorok: mint akik megérdemlik ezt a sok dicsőséget.
Van a jó Andersennek egy meséje. Két hazug takács olyan szövetből készít a királynak ruhát, melyet az, aki ostoba, nem lát meg.
A takácsok semmilyen ruhát sem készítenek.
Levetkőztetik a királyt, hogy feladják rá, de nem adnak rá semmit. A miniszterek nem merik mondani, hogy nem látják a nagyszerű szövetet s dicsérik eszeveszetten. A király nem lát magán semmit, de titkolja s úgy tesz, mintha látná magán a köntöst s hiszi is, hogy rajta van.
Meztelenül megy ki az utcára, a bámuló tömeg mindenike azt hiszi, hogy csak ő ostoba csak ő nem látja a fényes öltözetet, mindenki el van ragadtatva hát, s éljent kiabál a fényes ruhájú királynak, ahelyett, hogy hahotában törnének ki...
A kamarások, főemberek pedig méltóságosan ballagnak mellette, s úgy tesznek, mintha az uszályát fognák – pedig nem fognak semmit.
A nagy dalárok éppen úgy jártak ez egyszer, mint az Andersen királya, de mégsem ők a nevetségesebbek, hanem a tömeg, mely teszi magát, hogy elhiszi a diadalaikat, ahelyett, hogy hangosan kacagna a hiú flótások kudarcán.
