MÁRKUS EMILIA
MÁRKUS EMILIA
(Arcképünkhöz)
Könnyű az íróembernek okosan írni azokról az asszonyokról, akiket ő maga kigondol, még azokról se nehéz, akiket jól megnéz, de majdnem lehetetlen azokról, akiket megbámul.
Én hát nem is fogok okosan írni, arról szó sincs, hanem csak úgy felületesen beszélem el, ki az a Márkus Emilia.
Mintha bizony nem tudná úgyis minden ember. Tisztán a Dunába hordom a vizet.
Hiszen ha nem ő volna is az új színészgeneráció legkiválóbb alakja, akit úgy neveznek kortársai már öt év óta, hogy az »új csillag«, akkor is ő lenne a legkedvesebb menyecske Magyarországon – s az is csak szép titulus ebben a címkórságos világban!
Hát még hogy néz ki! Ez, ez! Csakhogy ezt meg Kozmata beszéli el előlem a fotográfiával.
Nem is maradt fenn egyéb számomra, mint egyszerűen két színházi szomszédom múltkori diskurzusát citálnom:
– Ha én király volnék – mondá az egyik –, az ő arcképét veretném a pénzekre.
– Ha én kereskedő volnék – szólt a másik –, kifestetném a boltomra, s azt írnám feje fölé: »Nincs többé barna arc!«
…Az, aki mondta, hogy ha ő király volna, egy kereskedő volt; az pedig, aki megjegyezte, ha ő kereskedő lenne, egy király volt. A kritikusok királya. Ha ugyan van király a kritikusok országában, mert alattvaló nincs, azt jól tudom.
Vagy legalább azelőtt sohasem volt egész Márkus Emilia uralkodásáig.
Ő pedig már 1877 óta uralkodik isten kegyelméből dicsőséggel…
Isten kegyelméből, mert a talentum emelte a Nemzeti Színház művésznői közé. Dicsőséggel, mert a Hírnév előszobájában nem kellett várakoznia egy percig sem; míg mások egész életükben ott antichambríroznak a komornyikokkal és lakájokkal (kritikusok) vesződve, addig a Dicsőség maga ment eléje s udvariasan nyújtotta neki karját. Állandó viszonyban élnek együtt azóta.
S ezt a viszonyt nem szakította meg az a mellékfrigy sem, hogy a nyáron férjhez ment Pulszky Károlyhoz, s ezzel aztán egyszerre palóc-asszony lett belőle, akire mi palóc nemzet olyan kevélyek vagyunk, mint egy annektált tartományra.
Innen van, hogy nekem, a nemzeti krónikásnak, jut a feladat róla írni. Idegen országbeli asszonynak bizony nem tenném meg semmiért.
Márkus Emilia sohasem volt kezdő. Hogy lett, hogy támadt, nem adhatunk róla számot, éppen úgy, ahogy nem tudjuk, miképpen keletkezik a csillag: egyszer ott találjuk ragyogva fejünk felett s nem gondolkozunk, honnan jött… Mihelyt a konzervatóriumból a deszkákra lépett, azonnal meghódolt neki a közönség és a kritika. A Nemzeti Színház nagy művésznői közül látszott visszatérni egyik megifjodva. Csak azt nem tudták még: melyik jött vissza? Egyik sem! Valamennyiből valami ebben az egyben!
A fiatal nemzedék jelesei közül mindenik bizonyos utat és ugrásokat tett pályáján. Helvey Laurát látjuk, amint hosszú időközökben egyet lép (néha kettőt is egyszerre), míg Prielle Kornéliáig ér; Csillag Teréz fejlődése is szemmellátható, csak a Márkus Emiliáé nem. Nem tett jó cserét. Nem jutott neki semmi a mellőztetés keserűségéből, hanem az emelkedés édességét sem kóstolhatta meg.
Ebből azonban nem az következik, hogy ő nem emelkedett, hogy megállt azon a polcon, melyre fényes tehetsége, eszményi alakja, rokonszenves hangja s kellemes gesztusai mindjárt az első alkalommal helyezték.
Valami optikai csalódás van a dologban.
Hiszen a többiek mind fejlődtek, s nekünk közönségnek is fejlődött lépést velük ízlésünk, fokozódtak igényeink, miért hogy Márkus Emilia mégis egyformán áll közel hozzánk azóta mindég?
Bizony jól nevezték el, igazi csillag ő: nem látjuk sem közeledni, sem távolodni sohasem, bármilyen messzire érünk is mi magunk.
Csak kettő lehetséges.
Vagy folyton megy ő is, mi csak nem vesszük észre s akaratlanul kísérjük: vagy pedig álló csillag – de akkor nagyon magasan van.
Első nagyobb szerepe s első nagy sikere egyszerre esik Rómeó és Júliában. Valódi Júlia volt. A közönség örömmel jött ki a színházból azon este. Róla beszélt mindenki. Shaksperenek álma a valóságban. Júlia ilyen lehetett.
Azóta már őt év múlt el… A szép Júlia sok oldalról mutatta be magát és sok tapsot és koszorút aratott minden oldalról.
Legjobb szerepei a Csiky, Vörösmarty darabjaiban, Bartók Legszebb-jében (Melitta), a Csók-ban, újabban Essex gróf-ban; de ki győzné rendre elszámlálni s nem is szükséges. Mert Márkus Emiliát nem szabad még abból ítélni meg, amilyen volt, hanem nyitva kell hagyni fölötte az aktákat, hogy még milyen lesz.
…Pásztorok, akik ösmerősök a természettel, sokszor látnak végképp eltűnni csillagokat, melyek még nagyon szépen fénylettek előtte való éjjel: lehullanak vagy hova lesznek?… S viszont megnőnek kis csillagok nagyoknak s egyszer csak hatalmas fénnyel gyullasztják meg környéküket.
Nem, ne mondjunk semmi szentenciát még »a mi csillagunk« fölött.
Jött, látták, győzött, s ebben van a története. De a győzőnek meg is kell tudni tartani a pozicióját s terjeszkedni is tovább, följebb.
A múzsák viszik az embert egy darabon, röpülnek is vele egy kicsit – de megkövetelik, hogy a hegynek fölfelé gyalog menjen.
Nem hiszem ugyan, hogy ővele szemben is megkövetelnék – de ki tudja?… Nem adnak azok kontraktust magokról semmire!
