MARIANNE
MARIANNE
(ifj. Ábrányi Kornél új drámája)
Érdekes premierje volt ma a Nemzeti Színháznak; ifj. Ábrányi Kornél új, négyfelvonásos drámáját adták.
Oly ritka nálunk egy új számbavehető színmű, s oly kiváló írói talentum a darab szerzője, hogy méltán eseményszerű jelleget öltött a mai előadás. Fokozta az érdeklődést az, hogy a műnek már előre jó híre kelt s hogy a jelen társadalomból van véve, mert ma már csak ez hódít (példa rá Csiky), s nem mesés országból vett lehetetlen motivumokra épített regék, aminőket Csiky előtt előszeretettel dolgoztak fel íróink nem ritkán sikerrel is, mint a »Csók« szerzője, de a »Csók« is addig volt jó, míg meg nem kóstoltuk a többet.
A színház zsúfolásig megtelt. Az idő előhaladottsága folytán csak röviden kell írnunk ma, konstatálhatván a hatást, melyet az irigység sem tagadhat meg a Marianne-tól.
Ábrányi Kornél egyike azoknak az íróknak, akik a legmagasabb eszközökkel dolgoznak. Erős társadalmi problémákat és összeütközéseket állít fel s azok közt biztos kézzel mozog. Nem jár a felületen, hanem a mélyebb vonásokat hozza fel, az olcsóbb eszközöket megveti s a pszichológia törvényei elől eltolja a hatásvadászat tarka festékét. Ábrányi Kornél nem tud középszerű lenni. Vagy – vagy! Ez a jelszava.
Akik irodalmi működését ismerik, azok nem ütköznének meg azon, ha egy nap valaki azzal a hírrel állna elő:
»Ábrányi egy remek művet írt, aminőhez fogható alig van.«
És nem ütköznének meg azon sem, ha valaki ezt mondaná:
»Nagyon, de nagyon gyönge dolgot csinált.«
Mert Ábrányi összes működése arról tanúskodik, hogy roppant erő van benne.
De mindenik munkája arról is tanúskodik, hogy »no, ez még nem az a bizonyos.«
Hát Marianne? Ez se! Még ez sem az! Valljuk meg őszintén, hogy nem, hanem már olyan közel áll hozzá, hogy látjuk belőle azt a másikat, ami majd jön.
Mi a hibája hát a Marianne-nak? Semmi – és mégis.
Ezekhez a nagyhatású jelenetekhez, melyek művészi kézzel hatalmas erővel vannak szembeállítva, nem látszanak-e közönségeseknek, kissé színteleneknek ezek az emberek? Hát a staffage-dialógok nem-e kevéssé pongyola keret a gyönyörű képekhez? Úgy látszik, igazán úgy tetszik az embernek, hogy ez a darab jobb volna valamivel (legalább a laikus nézőnek), ha rosszabb volna. És ez nem ellentmondás. Mert egyöntetűbb lenne s nem zavarná az összhatást az, hogy egy helyütt magasan csapkod a költő vénája, más helyütt nem elég jellemző ahhoz képest, sőt néhol egészen felesleges egy-egy kedvetlenebbül írt jelenet.
A darab meséje rövidre fogva nem annyira Marianne-, mint inkább férjének, a gonosz Omodé Adorján grófnak szomorú története. A gróf oktalan gyanúba veszi Marianne-t, hogy az oda, hozzájuk követjelöltnek érkezett, plebejus származású Várkonyival (Nagy Imre) viszonya van, nejével durván bánik, sőt azt egyszer lovaglás közben ostorával is meg akarta ütni, mire Marianne (Helvey Laura) egy szomszéd kastélyba menekül, hol Várkonyi is tartózkodik. – Adorján követi, s a dologból véres párbaj lesz, melyben a nemes gondolkozású Várkonyi majdnem halálos sebet kap. Sebéből azonban kigyógyul, s a negyedik felvonásban képviselővé is megválasztják. A fiatal Omodé, ki eleinte ellenjelöltet állít vele szemben, megbánván bűneit, magába száll, megsajnálja, hogy angyal-ártatlanságú nejével rosszul bánt, maga is Várkonyira szavaz, s hogy nejét, ki Várkonyit csak plátóilag szereti; szabaddá tegye, a leszavazás után főbe lövi magát.
Omodénak ez a hirtelen átváltozása és az első felvonás némi vontatottsága a darab egyedüli hibája s okozója annak, hogy egészen zajos tetszésben nem részesült. Nehány alakja, mint az öreg jószívű Kluger, Illésy Abellino gróf és Füzi kortes nemcsak eredetiek, hanem duzzadnak az élettől.
A Marianne határozottan azt a benyomást tette mindenkire, mint egy nagy tehetség műve, kiben azonban még az elbeszélő van túlsúlyban.
A felvonások közben többször hítták s meg is jelent nehányszor. A szereplők közül Náday nyújtotta a legtökéletesebb alakot, s Adorján Berta húzta a legtöbb hasznot, mert szerepével, melyet Csillag Teréz betegsége miatt csak az utolsó napon vett át, nem közönséges tehetségnek adta tanújelét. Átalában Abellino s Lillike szerelme mint tündöklő aranyszál fut végig a darabon, megszépítve a szinte túlegyszerű kelmét, amelyből szabva van. Holnap még visszatérünk az előadásra, melyet nagy, díszes közönség hallgatott. Az egyik páholyban ott láttuk Andrássy Gyula grófot is.
