FALUN
FALUN
Még abban is van valami előnyös, ha a budapesti Volksblattok nekiesnek az ember képének, s lekanyarítják úgy, hogy meg lehessen ösmerni.
A minap le kellett utaznom egy ügyben a vármegyémbe, ahol már hét év óta nem voltam, s ahol már nem ösmer engem senki.
Egy kedves ismerősöm vállalkozott beküldeni értem a kocsit a hajó-állomáshoz Vácra. Aggódva néztem körül, midőn kiszállottam a parton, hogy miféle módon akadok össze a kocsisommal, meg az velem. Ha elküldték is, miként keressem elő a rengeteg kocsi közül, melyek hosszú vonalban lepték el a partot.
Hát egyszerre látom, hogy egy markos palóc-legény egy hirtelen oldalpillantással, némi látható habozás után, egyszerre biztos léptekkel nekem tart:
– Én fogom hazavinni a tekintetes urat. Tessék felülni, kérem alásan!
– Kend a mohorai kocsis?
– Én vagyok, megkövetem alásan.
– Hogy ösmert rám?
– Hát csak úgy, kérem alásan, hogy mappa van nálam a tekintetes úrról.
S ezzel kivette a szűre ujjából az összegyömöszölt újságot az arcképemmel, melyet tájékoztatóul szíves házigazdám adott át neki.
Kevés beszédű legény volt a palóc, alig bírtam odavinni, hogy a hosszú út unalmában néha egy-egy feleletet adjon. Szűken volt nála a szó, s ha mondott is valamit, az is furcsa és idegenszerű volt már az én fülemnek, ki hozzászoktam a sablonszerű szavakhoz.
– Hogy hívják kendet?
– Nagy Mihály volna a nevem, de csak Pulyka Misának tessék szólítani, jó nekem így is – mióta ellicitáltak.
– Szépek-e a vetések maguknál?
– Elvannak – mondá. – Kivált a tiszta…
– Hát a repce?
– Az itt nem terem – szólt meggyőződéssel.
– Már hogy az ördögbe ne teremne? Csakhogy nincsenek okszerű gazdák, akik behozzák.
Pulyka Misa kivette a pipát agyarai közül s felém fordulva, gúnyosan mondá:
– Könyvből gazdálkodni, patikából szeretkezni… nem sokat ér, tekintetes uram.
– Persze… – jegyzém meg mosolyogva. – Kendtek a káposztával pénzelnek ezen a vidéken.
– Bajjal-jajjal – mondá ő –, a káposztapalánta tavaly is megveszekedett és színt vallott.
(Ez aztán annyit jelent, hogy ahelyett, miszerint beborult volna fejnek, hasznavehetlenné válva, kinyílott, meghozván halovány fehér virágait).
Átfordítottam a szót más tárgyra, természetesen a legdivatosabbra:
– Nos, hogy vannak kendtek odahaza a zsidókkal?
– Mi csak megvolnánk, kérem alásan, de úgy hallom, hogy a király és a fia közt esett volna valami nagy patália miattuk?
– A király és fia közt? Nem igaz abból, Mihály bátyó, egy szó sem! Hanem a nép haragszik rájuk a kislány miatt.
– Minálunk nem haragszik rájok senki.
– Pedig ugye ott is gazdagok?
– Nem mondhatnám, hogy valami fertelmes gazdagok lennének. Nálunk nem bántanak szegények senkit.
– Aztán félnek-e nagyon?
– Nem félnek biz azok egy csöppet sem, mert tetszik tudni, a király fiának kevés a beszólása, a jószág még az öreg király nevén áll… osztég a királyné őfelsége is odaállt aszongyák a férjéhez.
– Nem hallottam erről semmit.
– Pedig úgy van az, kérem, mert olyan emberek is beszélnek, akik tudnak hozzá, mint Kemenyik János, meg Csipék István… törvénybeli ember mind a kettő.
– Az már más! Akkor hát lehet benne valami. Hogy is van csak? Beszélje el nekem is.
– Úgy volt az, hogy a király fia megharagudott a zsidókra az alföldi kisleány miatt, s megmondta az apjának, hogy ki akarja őket az országból kergetni.
»Ejnye, ejnye, fiam! – szólt az öreg király – hát nem emlékszel már, hogy a zsidók aranybölcsőt hoztak neked ajándékba, mikor kicsi voltál?«
»Emlékszem, édes apám. Hanem iszen elringattak volna engem fabölcsőben is!«
Mikor éppen erről végeznének, sétálgatva a réten, odajött a királyné is s egy marmancsvirágot tépett ki a fű közül.
»Nézzétek ezt a marmancsot. Ez a közepe itt, ez az arany-sárga: a korona; a fehér szirmok, amik kiágaznak belőle, ezek a különböző népfajok. Tépd ki most már az egyik szirmot, édes fiam, ha a legcsúnyábbikat is.«
A királyfi hozzányúlt a virághoz, egy rozsdaverte leghitványabb szirmot kiszakított, s íme megereszkedtek a szakításnál a gyönge virágrostok, szétfoszlottak a finom szálak, s mintha egy láthatatlan lehelet fújná el, valamennyi szirom lehullott magától s ott maradt a király fiának kezében csupaszon a sárga bojt.
»Ne bántsd, édes fiam, az embereket! – szólt a királyné. – A jó gazda mindennek hasznát veszi. Többet ér néha egy rossz vasszög, mint egy arany buzogány. Pedig talán haragszol a vasszögre, mert beleakadt a kabátod.«
A királyfi lesütötte fejét. Ki tudja, hajtott-e az okos szóra?
– De az egyszer szent igaz, uram, hogy nálunk még eddig semmi bajuk. Bátran jöhet az úr hozzánk!
– Ej, hát mért néz kend engem zsidónak?
– Már mint én? Már mint az urat? – hebegé zavartan. – Azért gondoltam, kérem alásan, mivelhogy nem tetszik védelmezni őket.
