EGY ÖKÖR VÉGÓRÁI ÉS HALÁLA
EGY ÖKÖR VÉGÓRÁI ÉS HALÁLA
Úgy halok meg, mint D’Arc Johanna. Úgyszólván a máglyán. Az ökör-történelem hihetőleg méltányolni fogja tudni azon egyéni tulajdonokat, melyek engem a vérpadra vittek. Mert ez a legnagyobb magaslat a világon.
Mióta divatba jött a »népért meghalni« az emberek között, akik ezt mindig ígérik, kiabálják torkukszakadtából, de sohasem teszik meg, ökör-eszemmel azt gondoltam, hogy én nem szólok egy szót sem, hanem meg fogok halni.
Nagy diadalnap volt ez! Vegyetek példát erről a napról, borjúk és tinók! Hogy voltak eleitek közt olyanok, kik vissza nem rettentek a haláltól, ha azzal dicsőség van összekötve.
Megtehetném azt, hogy most, amint itt visznek ezek a cifrasapkás mészároslegények, felöklelném őket a szarvaimmal s egy vad bődüléssel elmenekülnék a néptömegen át.
De nem, nem teszem. Érzem, hogy ezen a helyen, ahol én vagyok, meg kell tudni állani becsülettel. Vannak poziciók, amelyeknek noblesse oblige-ük van.
Büszkén lépdelek végig a városligeti homokporondon, ereimben hatalmasan pezseg a vér, a nemzetiszín-pántlikák ott suhognak a szarvaim közt, ha a szellő meglebegteti őket, édesen érzem simogatásukat hátamon.
Boldog vagyok. A néptömeg ujjong. Mindenki látni akar. Bezzeg nem ugatnak engem a kutyák, mint kollégáimat szokták, kiket a közvágóhídra visznek. Ezer meg ezer szem tapad reám. Íme, hát mégis igaz, hogy egy ökör is népszerű lehet. Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem olvashatom el holnap a lapokban, amit majd írni fognak a halálomról!
Mindent, de mindent a lapoknak köszönhetek. Mintegy hat nap előtt történt, hogy – a »Pester Journal-t olvasgattam otthon az istállóban, mert az a lap jár a gondviselő béresem szeretője háziasszonyának, s ebbe szokta neki Lizi betakargatni a libacombot. Hát amint forgatom ormányommal a nevezett újságot, megpillantám amaz újdonságot benne, hogy báró Atzél Béla egy ökröt fog megsüttetni a vasárnapi népünnepélyen, mely diadalmasan vonul ki a Városligetbe, s egy szép kisasszony ül rá majd a hátára, mint hajdan Európa, akinek nevéről azóta egy vendéglőt is elneveztek Budapesten.
Elkezdtem ábrándozni a megsütendő ökör sorsáról s irigyeltem a dicsőségét. Ismertem az ökör-irodalom összes jeles mondatait, amelyekben, őszintén megvallva, nem találtam sok logikát, se szellemet. Kevélyen hangzik ugyan, hogy »tanulj tinó, ökör lesz belőled« – de már a másik közmondás: »az ökröt, ha Bécsbe viszik is, ökör marad« – teljesen lerontja az ambiciót arra, hogy valaki ökör akarjon maradni.
Nem, én ezerszer inkább lennék pecsenye, ha átélvezhetném mindazt a diadalt, ami az istvánnapi ökörnek jut osztályrészül.
Hát amint így elmélkedem, egyszer csak megnyílik az istállóajtó, s belépett rajta gazdám és egy idegen úr.
– Nos, tessék megnézni, báró úr, az ökröket – szólt gazdám udvariasan. – Melyiket választja?
Szívem nagyot dobbant, a nagyravágyás – mely az ökröket kínozza a legjobban – egy pompás ötletet sugallt: első lábamat nagy nehezen összehajtva, amint a báró eldefelírozott előttünk, egy kecses komplimentet csináltam s mindkét szememmel mosolyogni igyekeztem.
A báró észrevett s nevetve így szólt:
– Íme, egy jó nevelésű ökör. Ezért kár lenne!
No, megállj, mondám magamban dühösen. Hát ez a jó magaviselet jutalma? Lássuk megfordítva!
Mikor a báró megint átment mellettem, farkammal megcsaptam derekasan.
Célt értem. A báró dühös lett, s így szólt halkan:
– Ezért meg fogsz halni. – Azután gazdám felé fordult:
– Ezt fogom megtartani.
És rám mutatott.
A gazdám erre elkezdett dicsérni, szavai hasonlítottak az akadémiai emlékbeszédekhez. Elmondta, milyen karcsúk a tagjaim, s hogy a szarvaim igazi furórét fognak csinálni, kivált ha egy-egy narancsot szúrnak a végükbe, az igen jól fogja ott magát kivenni. Elmondta, hogy én érek ott a legtöbbet, s engem szeret a legjobban.
Farizeus! Hányszor megrugdosott azelőtt!
Az utolsó napok alatt nagy figyelemben részesültem. Sokan jöttek megnézni. Adtam előttük a nagy ökröt, fejemet kevélyen fenntartottam s szemeimnek igyekeztem okos kifejezést adni.
Az utolsó éjszakán még egy beszédet tartottam ökör-társaim előtt, amely azokat nagyon megríkatta. Elmondtam, hogy Magyarországon az ökrök ideje immár megérkezett. Én kezdem meg a szereplést. (Ellenmondások minden oldalról: Régi dolog ez már!) Nem akartak türelemmel hallgatni, hanem bőgtek, ők azt mondták, nagy keserűségükben, én azt hiszem: az irigységtől.
Reggel azután, amint már elmondtam, nagy ünnepélyesség mellett tartottam bevonulásomat. Előttem lovagolt a hét magyar vezér is.
Rólam beszélgettek.
– Dasz ist ein kapitaler Ochs – mondá Taksony…
– Bugye snyeho dobra pecsenka – szólt Balambér ünnepélyesen.
Engem csak egy dolog bántott, hogy Európa kisasszony nem ült a hátamon. Pedig határozottan benne volt a lapokban. Azzal a tudattal halok meg, amivel az okos emberek: hogy nagy ökör az, aki hisz az újságok reklámjának…
……
Eddig tartanak a nagyravágyó ökör saját gondolatai. Csak azért emelkedett diadalmasan oly magasra, hogy bukhassék. – Az ökrök sorsa ez!
A mészárosok bezúzták fejét a taglóval, s testét a nép darabokra szabdalta s megette.
Csak a csontjai hevertek ott estefelé szanaszét a puha gyepen.
A pályanyertes szamár, ki arra ment este felé, díjjal koszorúzottan azért, mert leglomhább volt, flegmával végigtekintve az itt lefolyt tragédia földi maradványai fölött, így sóhajtott fel:
– De nagy szamár volt az az ökör!
S az emberek, akik látták meghalni az ökröt csupán azért, hogy a nép gyomra megteljék, s akik látták a lomha szamarat a pálmával vígan ballagni hazafelé, abban a csalódásban ringatták magukat, hogy ez valami ünnepi szcéna, pedig hát az egyszerű mindennapi dolog.
