ARANY A RAVATALON
ARANY A RAVATALON
Mesékben olvasható: hogy a vándor megy, mendegél s egyszer csak megérkezik egy fekete városba, ahol gyász-posztóval van minden bevonva. Csendes a város, mintha ki volna halva, léptei visszhangot keltve kísértetiesen kopognak a kövezeten…
A vándor rendesen megkérdi a mesékben: mi az oka, hogy a város gyászba van borítva?
Az az oka, mert az öreg királyt elnyelte egy hétfejű sárkány.
Ide is gyászra jön, aki megérkezik; de egy kicsit megfordítva van a sorja.
Itt a fekete várost is elnyelte egy hétfejű sárkány: az apátia.
Hát ez a magyar főváros? Hát látszik ezen, hogy a nemzet legnagyobb alakja a ravatalon fekszik?
Alig mutatja egy-két külsőség. Még a középületeken sincs mindenütt gyász-jelvény. Ez volna a nemzetnek szíve?
Ej, lehetetlen, hogy ilyen szíve legyen!
Nem a hatóságot értjük itt. A hatóság megtette kötelességét, pedig eddig mindig ez cammogott nehézkesen a polgárok mögött. A király sietett kifejezni részvétét a családnak. Az Arany-szobor terve is megindult. De hol vannak a polgárok?
Messze kelettől nyugotig – hol csak magyarok laknak, már átnyilallott a szomorú hír a szívekben.
S ha vándorok eljönnek ide messziről, hogy föld anyjához elkísérjék a halottat – nem látják meg a fekete várost sehol sem.
Kérdezni fogják: hova lett az a város? Azoknak ugyan mit feleljünk?
Képzeljétek magatok elé Párizst – amikor Hugo Viktor halva fekszik.
Hiszen ti csak igénytelen polgárok vagytok – fogtok mentegetőzni, – szegény kereskedők, kik az arany után szaladtok és rá nem értek Aranyt siratni. Vagy pedig következőképp szóltok: »a gyász szíveinkben van, lobogóra nem telik.«
Igen, de hát a gazdagok, akiknek a dekorumra, külső tisztelet kifejezésére is tekinteni kell, s áldozni mindenütt, elöljárni mindenben?
Éreznie, látnia kell, és sehol sem szabad megszabadulnia senkinek, aki utcáinkon jár, attól a tudattól, hogy milyen fájdalom van a szíveinkben s hogy miképp becsüli meg ez az ország a nagy embereit.
Gyászlobogókat kell kitűzni a magánházakra is, mindenüvé, ahova lehet; fekete posztóval sötét színekkel kell díszíteni a kirakatokat, mint ahogy akkor volt, mikor Deák Ferenc feküdt halva.
Ne zavarjon az meg senkit, hogy a Nemzeti Kaszinón sincs fekete zászló, hol pedig a nemzet főurainak gyászát jelezné s ahova kitűzik akkor is, ha Kricsi, Flicsi agár- és kártyamesterek halnak meg. Ne zavarjon az meg senkit; a Nemzeti Kaszinó nem ma választja először magát külön a nemzettől.
Egy tenger fekszik köztünk és őköztük. S ez a tenger az ő mulasztásaik. Nem valami nehéz azt elképzelni, hogyha egy tenger egyszer ki találna csordulni…
De ne tegyünk most szemrehányást senkinek. Lehetetlen, hogy legyen valaki, aki Aranyt ne gyászolná – ha van benne egy csöpp magyarság. A mulasztások nem szándékosak. Holnap kint lesznek a zászlók minden házon s egy év múlva együtt lesz a nagy költő szobra is.
...................
Általános a közönség közt az aggodalom amiatt, hogy a temetést nagyon korán, már holnapra rendezik, s a vidéki városoknak és a törvényhatóságoknak nem lesz idejük nemcsak küldöttségeket meneszteni útnak, hanem még koszorúkat sem rendelni, a temetés idejéről a legközelebbi vidékeken is csak a hozzájuk holnap reggel érkező lapokból értesülhetvén.
Hihetőleg a család rendelkezéséből történik így, mely talán azt óhajtja, hogy a nagy költő temetése olyan igénytelen, olyan egyszerű legyen, mint aminő az élete volt: semmi zaj, semmi fény, semmi pompa.
De az a pompa mégis kívánatos, nem a halott, de az élők miatt, kiket nagy erényekre buzdíthatnak a nagy erényeknek hozott közhódolat csillogó jelvényei.
