AMERIKA ÉS SZTUPA GYURI
AMERIKA ÉS SZTUPA GYURI
Amerikát minden ember ösmeri, még az is, aki sose volt benne; Sztupa Gyurit pedig még az sem ösmeri, aki mindennap vele kapucinerezik a Báthory-kávéházban.
E jeles embernek annyi oldala van, hogy emiatt egészen szögletessé vált, ami őt, remélem, mégsem fogja megkisebbíteni a hölgyek előtt. Ámbár ő azon nagyságok közé tartozik, akik ha még kisebbek lennének, nagyobb feltűnést okoznának – valami Sugár-úti bódéban.
Sztupa Gyurira ráillik az, hogy ha csak egy csésze kávé lenne a világon, akkor az őneki jutna s ő szürcsölgetné édesdeden, kávésnénike természeténél fogva.
Sztupa Gyurinak örök árnyék lesz az életén, ha majd valamelyik hölgy-divatlap kiadja az életrajzát, hogy nem ő találta fel a krinolint – hanem aztán minden egyebet ő talált fel, még Török Józsefet is, sőt mikor már nem maradt semmi tere a tevékenységre, idehozta hozzánk Amerikát. Mert Sztupa Gyuritól kitelik minden.
Kivált akkor lesz az ember leleményessé és erőssé, mikor elkeserítik. Az oroszlán is ilyen. Miért lenne nem ilyen Sztupa György? Oh, a harag, a harag! Hát ki mer itt ünnepélyt rendezni őnélküle? Hát Magyarországon már senki sem tiszteli a tradiciókat? Senki se konzervativ itt már, csak az öregasszonyok, akik Sztupát még látták fiatalon, de akiket Sztupa csak képzelt már fiataloknak. Az új generáció elfordult tőle. No, jó! Csak hadd rendezze nekik az ünnepélyeket Atzél báró. Talál ő még tért olyat, hogy az emberek irigyelni fogják nagy darab földön, a budaújlaki kis kapuktól kezdve, le egész az Üllői úti vámig.
Gondolt egyet s midőn a legközelebbi cirkulárét bocsátotta ki a lapokhoz és a vidéki nőegyletekhez, odanyomatta az egyleti ügyben kibocsátott hivatalos annonce mellé a következő kis apróságot:
»Reménylem, hogy számos honfitársaim előtt nem lesz érdektelen megemlítenem, hogy ügyeim végett Párizsban több hetet töltvén, időt vettem magamnak a világhírű énektanítónő Marquisné iskoláját meglátogatni, kinek számos amerikai, orosz, angol, német, svéd, francia sőt olasz, összesen 83 tanítványai közt egyetlen egy magyart találtam: Nikó Hortenset, kinek kitűnő zongorajátéka a magy. kir. zeneakadémiából eléggé ismeretes Budapesten. Kinek szép csengő magas koloratúr éneke és szép trillái a nagy vizsgán nagy tapsra indították a nagy számmal egybegyűlt kiváló közönséget. Ezt egyenesen Marquisné kitűnő tanítási módjának tulajdoníthatja, kinek tanítványai közt olyanok is voltak, kik több éven át már a színpadon énekeltek; számos impresszárió Marquisné iskolájából igyekszik énekesnőt szerződtetni. Mindezekről tiszta tudomást szerezve, mély sajnálattal vettem, hogy hazámból ennyi tanítvány közt csak egy van, és kötelességemmé tettem azokat, kik e pályára lépni szándékoznak, figyelmeztetni e kitűnő ének-iskolára, mert megvan Marquisnéban azon őszinteség, hogy azonnal tudtára adja a jelentkezőnek, válhat-e belőle kitűnő énekesné vagy nem, miáltal nem kockáztathat semmit, legrosszabb esetben meglátta Párizst. A jövő iskolai év szeptember 1-én kezdődik. Sz. Gy.
Igazán naiv ember ez a mi Sztupánk. És igen csintalan! Oh, Gyuri, Gyuri, ki hitte volna ezt az istentelenséget? Hát énekesnőknek csábítjuk a fiatal leányokat? Hát beállunk azok közé az emberek közé, akik a színháznak dolgoznak?
Micsoda férfias dacot lát Sztupa abban, hogy amiért kimaradt Fehértemplomból, elkezd kacérkodni a fekete templommal, Thalia templomával. Neki templom kell mindenáron! Templom és papnők.
De honnan szítta be ezt az amerikai szellemet, hogy a legrosszabb helyen, hol lángot kaphat könnyen a szikra, éppen a leánynevelőintézet annonce-ain adja be az arzenikumot cukros pilulákban?
Furcsa biz ez! Eddig már voltak műkedvelők, akiknek a színház liferált énekesnőket, de hogy jótékony műkedvelők akadjanak, akik a színháznak akarnak liferálni, ez bámulatos.
Hát balett-táncosnékat ugyan mi módon tudna összehozni Sztupa Gyuri?
Ejnye, ejnye, mégis igaza van hát Török kollegának, hogy »nincs több kopasz fej, nincs többé őszhaj!«
