A TŐZSDÉN
A TŐZSDÉN
Ámor már sokáig csintalankodott!
Minden istenek kimentek a divatból, nem sokat hederítettek rájuk az emberek, csak Ámor maradt, a kedves Ámor a mézbe mártott nyilával. Nagyon derék kis isten ő. Hurrá! Kis Ámor! Te voltál a legnagyszerűbb!
Voltál? Bizony! Láttad-e azt a jó húsban levő kis gyereket, mely úgy néz ki, mintha ikertestvéred lenne, de tudom, nem is rokonod, aki a levegőbe emeli az egyik lábát s maga is ott látszik függni röpülő pozitúrába helyezve kövér kezeit és lábacskáit.
Mert ez bizony a Merkur gyerek, aki szörnyen kiütött téged a nyeregből! Most már igazán egy az isten a annak neve: Merkur. Szervusz, kis Merkur!
Rózsaszin levélpapirokra rajzolták Ámort, mézeskalácsos szíveken grasszált, igazi szívekre lövöldözött, szerelmeseknek jelvénye volt. Merkur több, Merkur paloták homlokzatán tündöklik aranyos színben; ifjak, vének, kicsinyek, nagyok mind őhozzá imádkoznak. S Ámor is utána biceg, Ámor sem önálló már.
Valahányszor elmegyek a börze-épület előtt, mindig megnézem az új üdvözítőt a szögletek tornyocskáin, akiben a zsidók is, keresztények is hisznek. Én ugyan még sohasem fordultam hozzá, hanem respektussal én is viseltetem iránta.
Valóságos beláthatatlan misztérium előttem a börze. Titkait nem ismerem, a nem is fogom ismerni sohasem. Mindent meg lehet tanulni, de a börziáner nascitur.
Hallom a bódító hangzavart, ha arra megyek, az »Ich nehme, ich gebe«-t, látom a sajátszerű arcokat, amelyek igen csinosak a Munkácsy képén, itt azonban a kapzsiság és a szenvedélyek százalakú kinyomata riasztja el őket.
Vajon mi lehet a rostélyokon túl? Mikor szólal meg az idegreszkettető csengettyűhang – mely őnekik lélekharang? Elgondolkozom: micsoda szenvedély lehet az, mely a regényekből ösmert őrületes játékra ingerli őket? Hát nem elég jó már ezeknek a ferbli?… Mikor én nem ösmerek a világon valami tökéletesebbet ennél!
Egypárszor megmagyaráztattam magamnak, mi a börze, s azóta még kevesebbet tudok felőle. Anélkül halok már én meg.
Hanem néha, ha akarom, ha nem, mégis tanúja vagyok a Merkur-udvar cselédei között egy-egy polgári elmével is megérthető jelenetnek.
Ilyenbe ütköztem bele tegnap is a börzeépület előtt. Egy papírügynök találkozott egy gabonaügynökkel.
– Régen láttalak, Móric! – mondá a gabonaügynök a papírügynöknek; hadarva, mert ezek az emberek teljes életükben sietnek, még beszélni is sietnek.
– Elég nem szép tőled – szól az savanyú képet vágva s siralmasan csörgetve meg zsebében a rézpénzeit –, hogy már egy félév óta semmit sem kerestem tőled. Öt apró gyermekem van, Henrik… Öt apró gyerek és az asszony…
– Eredj! – mondá a gabonaügynök. – Elhagytalak! Nincs veled szerencsém! Még eddig mindig vesztettem rajtad!
A hangja szemrehányó volt, mint az indusoké, kik a házi bálványokat illetik panaszos szavakkal.
A párbeszéd elég érdekes volt arra, hogy megállásra bírjon. Meghúzódtam a kapu alatt.
– Isten áldjon meg! – szólt aztán Henrik úr a csarnoknak tartva.
– Hát igazán nem bízol meg semmivel. Majd megbánod… megbánod.
Henrik visszafordult e szavakra.
– Ej, lássuk hát. Mit javasolsz nekem? Hadd hallom.
A papírügynök megsimogatta fekete körszakállát, s az ég felé emelte szemeit nagy ájtatosan.
– Adj el azonnal száz hitelrészvényt! – indítványozá Móric.
– Andungod ez?
– Olyan tökéletes andung, mint a köszvény! A tagjaimat tördeli.
Henrik elgondolkozott s azután élénken kiáltá rá:
– Vedd ki a zsebedből az aprópénzedet s olvasd össze, pár-e vagy unpár?
– Unpár! – mondja a papírügynök.
– Nos, akkor eredj, siess be a börzére s végy nekem azonnal száz hitelrészvényt.
Móric szánakozólag csóválta fejét, hogy minek rohan erőszakosan a veszedelembe, hanem azért természetesen sietett eleget tenni a megbízásnak.
S másnap megvigyáztam, csakugyan fölment a hitelrészvények ára. Amiből az következik, hogy a peches ügynökökkel is lehet nyerni a börzén. Az egészből pedig az a tanulság vonandó le, hogy nem is olyan nagyon nehéz tudomány ez: ennél ugyan sokkal komplikáltabb, igaz, hogy jobb is – a ferbli.
