A MI EÖTVÖS KÁROLYUNK
A MI EÖTVÖS KÁROLYUNK
Vajon neki bók-e, ha azt mondom, hogy ő a legokosabb ember az országban, vagy pedig az országnak nagy dehonesztáció?
Sem az egyik, sem a másik. Hanem nagy bók a zsidóknak, akik annyi szájas prókátor közül ki tudták választani maguknak.
A mi Eötvösünk éppen olyan, mint Jókainak valamelyik regényhőse, tud az mindent s kitelik tőle minden.
Az ember csak úgy apródonkint jön rá az egyes tulajdonságaira. A múltkor a Petőfi sírjáról írt a »Vasárnapi Újság«-ban, hol mértanilag kombinálja ki, hol esett el nagy nemzeti poétánk.
– Hát ezt honnan sejted? – kérdém tőle egy napon.
– Kiszámítottam – felelte ő –, kimércsikéltem én azt valamikor inzsellér koromban.
Másnap valami árvaügyekről volt szó. Ahhoz is ő értett legtöbbet.
– Micsoda munkában olvastad ezeket?
– Úgy magamtól jöttem rá: megyei hivatalnok koromban.
Ezután rátért a beszéd az Eszterházy-hercegekre; ezeket meg már úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét.
A csodálkozás fogott el.
– Pedig hát hogyne tudnám; hiszen eleget vittem a pöreiket fiskális koromban.
Beszéltünk aztán a Napoleon elleni inszurrekciórul, mindent tudott, az összes inszurgensek vezeték- és keresztneveire emlékszik, azt is el tudná talán még mondani, hogy mit reggelizett Izsépi István uram, mikor Komáromnál tábort ütött, mit írt haza a feleségének Szúdy László uram az ütközet előtti reggelen. Nagy szemeket meresztettem rá – de már nem mertem megkérdezni, mert hátha erre is azt feleli:
– Hja, ez mind így volt, öcsém. Magam is kóstoltam én abból (már t. i. a reggeliből is, az asszonyból is) valamikor inszurgens koromban.
Egyszóval minden volt már Eötvös Károly, csak még filoszemita nem volt soha. Most már meg akarta ezt is próbálni. S ez is egészen jól áll neki – mert mint a jeles színész, olyan mélyen átérzi szerepét, hogy az az igaz – amit játszik.
Mikor megírta híres elaboratumát a »dadai hulláról«, Horánszky csodálkozva lökte meg Funtákot: »No, most beszélj már, pupák!«… Mindent, de mindent elmondott előlük.
Csakhogy neki még ez sem elég. A legnagyobb fegyverét is előveszi: az adomáit. S ezek igazi parittyakövek az ő kezében.
Semmi sem olyan engesztelő, mint a humor. Ha odaül egy-egy antiszemita asztalhoz vacsorálni, s szóhoz engedik jutni (pedig muszáj engedni, mert ő a legjobb ízű elbeszélő az országban), biztosra lehet venni, hogy az egész társaság úgy fekszik le vacsora után, mint zsidóbarát. Ha az Ónodyaknak taktikája volna, valami orvossal kellene trafikálniok, hogy tiltsa el a vacsorálásoktól.
S mindezt olyan észrevétlenül teszi, mint a doktor a gyerekekkel, mikor cukorban adja be nekik a belladonnát.
…Veszprém megyében történt, – hát persze hogy ott történt. Volt ott egy öreg bíró, ki nagy igazságszeretetéről és bölcsességéről tette magát ismeretessé.
Egyszer beállít a sedria elé egy zsidó és egy keresztény, s valami bűnügyről tárgyalnak egymás közt, nagy élénkséggel, amint ez már szokás a szembesítéseknél, vádló és vádlott, vagy – mint Csemegi mondaná – a terhelt között.
Az öreg bíró, kinek rendesen döntő szokott lenni a véleménye, s amennyiben azt tárgyalás közben nyilvánítja, némelykor informáló is, hallgatja… hallgatja egy darabig, oda is figyelve, nem is, midőn egy fiatalabb bíró tiszteletteljesen meginterpellálja:
– Mit gondol, kedves urambátyám?
– Azt, hogy megérdemli a félévi börtönt testvérek közt is.
– Nem lesz egy kicsit sok? – véli habozva a legfiatalabb bíró.
– Megérdemli ez a huncut zsidó, édes öcsém…
– Mit? A zsidó? A zsidót gondolja, urambátyám? Hiszen nem a zsidó a vádlott!
Az öreg röstelkedve morogta azután:
– Hüm… hát persze, hogy… Ühüm, hm… Az ördög tudná hát, hogy van, hüm! Mit kérdezitek az embert, ha ti jobban tudjátok, hm.
S e gixer után az öreg máskor jobban vigyázott aztán az auktoritásra.
Vigyázzatok, gyerekek, azt mondom, ezzel az eszlári kérdéssel, mert bizony el talál fogyni az auktoritás.
Tudniillik Eötvös beszéli ezt el ilyenforma hangon. Van neki húsz-huszonöt ilyen pogány hangulatcsináló adomája, s azokat kiereszti mint megannyi ostort pattogtatva velük a fejünk fölött.
S annyiban igazat adunk neki, hogy az auktoritás csakugyan fogy – de az ő puskapora nem: habár egy kicsit nedves még ekkoráig az is.
A mi kedves Eötvös Károlyunkat (mert kedves volna ő, ha nem lenne olyan nagyon harapós) valaki elnevezte egyszer »nagy visszaemlékező«-nek, mivel ő szokott eltemetni minden embert, ő búcsúztatja el s ír róla visszaemlékezéseket.
Ez a megrögzött szokása annyira megy, hogy az emberek, ha összevesznek, azt kívánják egymásnak: »Emlékezzék rád vissza Eötvös minél előbb!«
S ezt a jogát a halál is respektálja. A dolog annyira megy, hogy ha ő vidéken utazik, nevezetes emberek addig nem halnak – hogy ő visszaemlékezhessék.
Hanem azt már mégse hitte senki, miszerint annyira viszi a szenvedélye, hogy azt az egyetlen egy személyt, a dadai hullát, aki tudtán kívül hunyt el, még a sírjából is kiásatja – hogy még egyszer visszaemlékezhessék.
