A TISZÁÉK EZÜSTNEMŰI [I.]
A TISZÁÉK EZÜSTNEMŰI [I.]
Ki ne emlékeznék vissza Erdély hatalmas miniszterére, Apafi Mihály uram őnagyságának a jobb kezére, amely jobb kéz akkoriban balkéz volt egész Erdélyország fölött?
Mi szívesen gondolunk vissza őkegyelmére, s azonfelül is sokszor juttatja eszünkbe a mai geszti földesúr az akkori gernyeszegi földesurat. Történettudósok azt mondják, sok rokonvonás van közöttük, a családfa bizonyossá teszi, hogy Tisza Kálmánban a Teleki Mihály vére csergedezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hajlamai is megegyeznek elődjéivel.
Hát őkegyelme bizony nagyravágyó ember volt, és sok derék fejnek kellett legurulnia az ő hivalkodása miatt azokban az időkben, hogy ne is említsek másokat, csak Béldi Pál és Bánffy Dénes uraimék őkegyelmeiket. Isten nyugossza meg a poraikat!
De mielőtt ezekről a daliás időkről beszélnék, itthon kell kezdenem azt a korszakot, mikor még Tisza Kálmán nem volt benne a piros székben, hanem benne volt a magyar népdalokban. S ez is csak ért valamit.
Uralkodott ő akkoriban is, de nem a megyék, beamterek és mamelukok, hanem szívek fölött. Mikor egy-egy Kálmán napja esett Geszten, nem kellett meghívnia senkit, s jöttek az ország különböző részeiből önként a jó barátok és a hívek. Felső-Magyarország kiválóbb nemesei és az Alföld urai mind összejöttek ott azon a napon. Tisza Kálmánnak csak végig kellett tekintenie a párthívein, hogy a szíve megdagadjon ennek a hatalmas tábornak a láttára.
Szűk lett a geszti kastély, a tömérdek vendég azt hihette, hogy itt ugyan már nem bírják őket ellátni. II. Rákóczi Ferenc sárosi udvarát varázsolta vissza az élettől pezsgő udvarhoz, hol vidám serlegek között reggeltől estig az ország sorsán tanakodának.
Ott voltak rendesen mindnyájan, akik Rákócziéknál akkor; még tán nevekben is azok sokan, Ocskayak, Csákyak, csak az a kár, hogy Bercsényi Miklós uram nem volt ott. Így lett aztán a vége – Károlyi uraimék.
Hanem ez tán nem is tartozik a dologra. Vezércikkbe való dolog ez. Írja meg nálamnál okosabb ember.
Ezeken a geszti lakomákon a legnagyobb csodálkozást keltette az ezüstnemű. Azok a felvidéki képviselőtársak, akik a modern oligarcha látogatására összegyűltek, s kik nemzedékről nemzedékre öröklik a szokásos huszonnégy familiáris ezüstkanalat, az ezüst cukorpikszist, az ezüst só- és villatartókat, s kik ez evőeszközök miatt minden halálesetnél hajba kapnak a többi családtagokkal, elszörnyűködve beszéltek a tömérdek drága ezüstneműekről, melyek alatt Kálmán napokon a Tisza-asztalok görnyedeztek. Tányérok, billikomok, kannák, csatákkal művészien cifrázva, némelyik türkiszekkel, opálokkal kirakva. A szegény asszonyoknak, akiknek ezt otthon a férjeik elbeszélték, majd a szívök repedt meg a nagy irigységtől.
S az volt ebben a dologban a legrosszabb (ha egyáltalában van valami rossz benne), hogy ezek a csaták mind olyanok voltak, ahol az osztrákok győznek mindeniken. Bizony rossz ómen volt, hogy ezekből ittak minden Kálmán-napkor azok a mérges tigrisek, akik bizony kezes bárányokká lettek már azóta.
A legmokányabb tigris meg merte egyszer kérdezni (hiszen azért volt tigris, hogy merjen, ma már nem merne), mit keres ez a megfordított történelem a Tiszák ivóedényein, mivelhogy ez nagyon hamis kivonat a Clio irataiból.
– Hja, ezeket az edényeket – mondja Tisza Kálmán –, mi a Telekiektől örököltük. Ezeket az edényeket Teleki Mihály uram kapta valamikor a Leopoldus császártól, s így jutottak a mi almáriumunkba.
Elbeszélte aztán az egész történetet, amint volt. Volt pedig úgy, hogy Teleki Mihály uram addig kuncsorgott Bornemissza Anna őnagyságának, míg az fogta magát, s személyesen írt egy kérelmező levelet Eleonóra császárnénak Bécsbe, hogy az eszközölné ki az ő belső tanácsosuknak, Teleki Mihály őkegyelmének, felséges urától a grófi címet.
Megtette már ezt Apafi Mihály előbb is, de az őnagysága leveleire nem adtak már ott fönn semmit, még ha délelőtt írta volna is. Délutáninak vettek már őnála mindent.
De hogy ím a derék fejedelemasszony is beleavatkozék, megjött nemsokára a bizalmas értesítés Bécsből, miszerint a császárné befolyása folytán kilátásba van helyezve, hogy szeptember végével Mihály napja körül Teleki Mihály néminemű kitüntetésben fogna legkegyelmesebben részesíttetni.
Teleki Mihály uramat mindjárt elhagyta örömében a köszvény, és csak per maga és kend beszélgetett az udvari urakkal, sőt annyira vitte a dölyfe, hogy immár a fejedelemasszony termeiben is kínálás nélkül mert leülni s őnagyságával disputálni.
Végre megjött az óhajtva várt küldemény is Bécsből éppen Mihály-napra. Négy szolga tette le a szekérről a nehéz ládát. Telekiben elhűlt a vér, hogy hát mi olyan nehéz van azon a grófi diplomán?
Felszakították a fedelet roppant várakozás közt… Telekinek a lába reszketett az izgatottságtól… Teleki Flóra is előjött a szobáiból a hölgyeivel… Naláczi uram és Baló is ott nézte.
Hát amint lehámozzák felül a vászonburkolatot, szemük elé tűnik tömérdek ezüst tál, gyertyatartó, billikom, tálca, kanalak, kések…
– Edd meg! Edd meg! – kiáltja Teleki elsápadva. – Hát ezüstkanalakat kértem? Hát ezüstkanál kellett nekem?
Dühösen markolt bele a ládába, valóságos fúriában volt.
– Több ezüstöm van énnekem, mint egész Bécsnek! Valamennyi birkámnak ezüstpatkót csináltathatnék. Nem kell, nem kell. Nyissa ki, Baló uram, az ablakot –, rivallt rá Baló Kristófra.
Persze, hogy nyitotta Baló uram lóhalálban.
A hatalmas tanácsos úr pedig kezdte kihajigálni rendre az ablakon a szép mívű ajándékokat az utcára, amelyik pedig a szoba kövezetére gurult, ádáz dühvel taposta elkeseredetten:
– Összemorzsolom, felolvasztom, apró darabokra töretem s bevetem vele az országutat. Kinek, minek néznek engem?
Tajtékzott ajka a méregtől, és a fogait csikorgatta, s amint az utolsó darabot is kiemelné a nagy ládából, hát egyszerre csak ott van alul a grófi diploma.
Az volt még csak a meglepetés, borúra derű, egyszerre kimosolyodott őkegyelmének az ábrázata.
– Holla, Naláczi uram! Szaladjon le kegyelmed egyszeribe, szedje fel nekem az őfelsége ajándékait. Szaladjon, fusson kedves Naláczikám!
Hát ez bizony abból az ezüstből van, amit Naláczi uram még összeszedhetett az utcán, mert a nagy részét elvitték a járókelők.
Azért vannak hát rajta csupa olyan csaták, ahol az osztrákok győznek.
Ebből különben azt is megtanulhatjátok, hogy sose ítéljetek egy ládának a tartalma fölött, míg a fenekét nem láttátok.
…Említettem már, nagy kár, hogy Bercsényi Miklós uram nem volt ott, mert az amilyen nyers ember lehetett, megmondhatta volna Tisza Kálmánnak: hátha egyszer ő is kap még olyan ládát, amelyiknek ott van a fenekén a grófi diploma.
Vagy hogy talán már rajta is ül.
