KIRÁLY-LÁTOGATÁSI APRÓSÁGOK
KIRÁLY-LÁTOGATÁSI APRÓSÁGOK
A fölséges úr most már sokkal többet jár Magyarországon, mintsem nagy dolog lenne többé, ha ő közénk jő.
Hiszen ha a gödöllői paraszt kaszálás közben nagy port lát kavarogni az országúton s vágtató lovas csapatot, egész egykedvűen mondja:
-- Nini! A királyék megint itthon vannak.
Természetes, hogy a gyakori látogatások következtében megritkultak az adomák, melyek őfelsége egy-egy látogatását csapatosan kísérték azelőtt – de azért egy-kettő mindig terem most is.
Nincs is már egyéb óhajtásunk ez időre, csakhogy mindig köztünk lakjék, s az osztrák sógorok csináljanak adomakört, ha néha átlátogat majd hozzájuk unalomból.
Ha itt laknék, még tán unszolnók is, hogy menjen néha át a németek közé is, mert azokon szeretne meg bennünket mindig jobban-jobban.
Így azonban azt kell óhajtanunk, hogy addig is minél többet forogjon köztünk, hogy először megismerjen egészen.
*
Alig van már hely az országban, ahol a király nem volt, hol passzióból, hol valamely adott incidens következtében.
Majd minden évben szétnéz az egyes vidékekre a hadgyakorlatokra. Hanem az idei miskolci hadgyakorlatnál aligha igyekezett egy is érdekesebbnek.
Nagy fénnyel készülnek fogadni őfelségét és igaz magyar szivélyességgel, amint annak mindig több-több híre szivárog be a lapokba.
A borsodi bandérium már erősen szervezkedik. – Élén Szathmáry Király Pál fog lovagolni »borsodmegyei buzogányt« tartva kezében.
Erről a buzogányról a következő történetet olvassuk:
»Gróf Vay Ábrahám Borsodnak ezerháromszáz fejből álló nemes lovagaival és így eddig soha nem látott ily számos tisztelkedő Bandériummal jobbjában Szittya Törzsök Atyáinak szokása szerint, ez inneplésre csináltatott drágakövekkel kirakott ezüst buzogányt tartva, Miskolcról Csaba helységen tul az ohajtva várt és közelitő uj Fő-Ispán (királyi magyar főudvarnok és udvari főkancellár Revisnyei Reviczky Ádám, Ő Exclja.) eléje kilovagolván s ezt a nemes Ezred homloksorai előtt, tüzes ménjéről magyar tűzzel és Athenei kellemmel üdvözölvén, annak az érintett buzogányt az azon örömpillanatok szép emlékére szentelt, Melyet Ő Exclja a vele született nyájassággal elfogada, de azonnal Borsodnak ajándékozá ily meghagyás mellett, hogy az ezen vármegye nemes hadnépének Hadvezérei ezeket minden előforduló alkalmatossággal vezéreljék.«
*
Számos apróság maradt fenn a királynak különösen az ötvenes években tett utazásáról, melyen rajta van az akkori idők kinyomata.
Gömörben, Rimaszombatban, egy Szentmiklósy, víg betyár fiú volt, és egy kicsit jó kedvű is, kiszakítván magát barátjai kezéből, odalépett bátran a kocsiba szálló fölséghez.
– Jó reggelt, fölség! – mondá és odanyújtá kezét a királynak.
A király zavarral fogadta el, de hogy ezt palástolhassa, kegyesen kérdé:
– Nos, mi hír, hívem, a felvidéken?
Szentmiklósy vállat vont s ímmel-ámmal veté oda:
– Szedik az adót mindenfelé, felséges uram!
*
Gróf Grünne volt vele, nagyon gyűlölt ember ezekben az időkben.
Mikor a klenóciak híres produktumukat, az ostyepkát hozták ajándékba a királynak, az megtekintvén a remekbe készült nagyszerű sajtokat, németül kérdé:
– A zöldje is jó?
– Nicht, Majestät! Grüne muss man weck! – mondá egy rossz németségű szittya-magyar.
*
Somogyban, hol a megyeház udvarán népünnepélyt rendeztek, egy veres pruszlikos szép parasztnő odakiáltott vakmerően az erkélyre a királynak:
– Jöjjön velem táncolni, felség!
– Már én házasember vagyok – mondá a fiatal császár mosolyogva.
– Annál jobb! Éppen összeillünk. Mert én is menyecske vagyok ám.
*
Midőn Debrecenbe ment a király, a város kocsisa vitte pompás ekvipázson a város híres lovain.
Közibe vágott az öreg kocsis az öt szilaj lónak s úgy röpült a hintó, a nyíl se különben.
– Lassan hajtson – inté a király –, nehogy feldőljünk.
– Ne búsuljon fölséged – szólt hetykén a kocsis, félarccal hátrafordulva s egyet sodorintva bajuszán. – Vittem én már nagyobb urat is!… Kossuth Lajost 48-ban… mégsem dőtöttem fel!
*
A kassaiak tragoediáját már megírtam egyszer valahol, de ez fölmelegítve sem fog ártani.
Ővelök ugyanis az történt, hogy a polgármester a dekorációkért a 450 frtos kontót éppen már akkor kapta az illető mesteremberektől, midőn a felség fogadására indult.
Szórakozottságból odatette a folyamodványok közé, melyekből egy nyaláb volt a hóna alatt, a fejedelem színe elé juttatandó.
Át is nyújtotta, azon módon – semmi rosszat nem gyanítva.
Bezzeg elhűlt nagyon, midőn egy fél év múlva egyszer csak leérkezett a kabinetirodából a négyszázötven forint azon hozzáadással: hogy ha még egyszer Kassára találna jönni őfelsége, többé ne fogadják parádéval.
*
Mindezek az adomák pedig csak a lomtárba valók már.
Más egészen a levegő.
Valaha szájról szájra jártak az illető vidékeken s hittek bennök, mintha szentírás lenne.
Ma már adomáknak sem igazak. Valaha búsultunk. Most nevetünk rajtok.
– De bolond ember volt – mondjuk –, aki ezeket valaha is kikomponálta.
