A HOSSZÚ ÁLOM

Teljes szövegű keresés

A HOSSZÚ ÁLOM
136 napig aludni nem tréfadolog… Ez is csak magyar embertől telik ki.
Alszunk mi néha »tizenkét« esztendőt is egyhuzomra, és az ördög sem csodálkozik rajta. Nálunk már ez nem virtus.
A derék Gyömbér Jánosnak is egész Philadelphiáig kellett elmenni, hogy elhíresüljön általa.
Mert yankeek közt van, hol pénz az idő.
S Gyömbér János tulajdonképpen úgy híresült el ebben a bolond országban, mint nábob – aki olyan rettentő luxust enged meg magának, hogy 136 napnyi pénzösszeget pocsékol el az alvásban.
Hja, hiába, aki gavallér, gavallér az, ha Amerikába viszik is!…
Gyömbér János különben magyarországi tót, s most mint általános csoda emlegettetik az amerikai lapokban egész hasábokon át.
János úr – miután 136 napig terjedő mély alvása alatt halálát várták az orvosok – most egyszerre megszólalt. A nagy esemény június 26-án történt. E napon sokan látogatták meg a »lehighi csodát«.
A látogatók egyike kezét nyújtá, de Gyömbér nem vette észre a derék gentleman kacsóját s elég udvariatlan volt azt el nem fogadni: érzéketlenül nyugtatta a saját kezeit térdén.
Egy másik vendég, valami természettudós, egy kinyílt szegfűt tartott a Gyömbér orra alá: mire az alvó elkezdett mosolyogni, mint egy aggszűz.
– Jánosnak hívják-e önt? – kérdé a mosolygótól, nem találván hamarjában ügyesebb kérdést, éppen úgy, mint illo tempore B. Kemény Gábor.
Semmi felelet…
A jelenlevők lemondtak arról, hogy valaha megszólaljon, s az előbbi szegfűs gentleman távozni készült, midőn eszébe jutott, hogy a szegfűt, mely mosolyra deríté a »nagy alvót«, neki adja, s gyöngéden a kezeibe helyezte.
Az alvó megint mosolygott, s ajkai megnyíltak.
– Köszönöm! – mondá hallhatóan.
Örömteljes felkiáltás hallatszott:
– Íme, uraim! ez egy franciától is sok volna, hogy halottaiból is felkel, nehogy valamit megköszönni el ne mulasszon.
Ápolója, Wilhelm magyar ember erre szólítgatni kezdé az egy magyarul kiejtett »köszönöm« következtében persze magyarul, mire az alvó halkan mondá:
– Ne znám mágyárski len po slovenski. (Nem tudok magyarul, csak tótul.)
Többé azonban nem lehetett szólásra bírni, s most már nem a »nagy alvó« a neve, hanem a »nagy hallgató«, mert június 26-ika óta ébren van, gyarapodik testben, erőben, de nem beszél.
Sétákat végez künn ápolójával, maga öltözik-vetkezik, csak nem szól.
Múlt hó 28-án négy magyar látogatta meg, de bár egy egész virágcsokrot tettek kezébe, nem szólalt meg az édes tót hangok hallatára sem – csak elérzékenyedett és könnyezett.
Mert Gyömbér a virágok betege…
A virágillattól és a zene hangjaitól azonnal sírni kezd.
A nála talált imakönyvből nagy nehezen kibetűzték, hogy 1868-ban jött Amerikába.
Csodálatos, hogy érte ott be tizenhárom esztendeig a tót szóval?
Az orvosok remélik, hogy nemsokára teljesen fölépül s visszanyeri a szavát is.
Semmi sem lehetetlen.
Valaha még népszónok is lehet belőle idehaza a Terézvárosban.
Vagy ha nem, hát az az egy bizonyos, hogy az irodalmi téren szép jövőre számíthat.
Ez fog csak tudni még írni igazi álmoskönyvet.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT