MEGZAVART IDILL
MEGZAVART IDILL
A gyávák bátorsága kiszámíthatatlan, mondja egy költő, s csinos kis képünk, mely a zseniália állatfestő, Hofner műve után van rajzolva, fényesen illusztrálja e mondás igazságát. Két gyáva fél áll egymással szemközt, s mindeniknek vakmerő, kétségbeesett bátorságot kölcsönöz a nem remélt helyzet. A Kapitólium híres megmentőnek utóda a folyóhoz vezette le pelyhes családját, mely egész pásztori ártatlanságban csipkedte a puha fű szálait, midőn – oh, borzalom – a domb mögül egy szürke rém emelkedik föl. A fiatal kos volt ez, kinek kunkorgós szarvait még eddig nem volt alkalma próbára tenni, s ki keresve keresi az alkalmat, hogy pillanatnyi fölfortyanásában nekironthasson valami kerítésnek vagy másnemű akadálynak. Csöndes elmélkedésének a víz partján egyszerre csak kiállhatatlan, bőszítő, »pililili«-zés rezzenti föl. Mi lehet az? Vadul tör a hang felé s bősz nézéssel áll meg a vidám család fölött, mint egyik őse fölött hajdan a farkas, ki szegény jámbort azzal vádolta, hogy fölzavarja neki a vizét, pedig bizony nem tudott vizet zavarni. Már hiszen a libának sok szép és jó tulajdonsága van, melyek közt nem utolsó helyet foglal el a máj és töpörtő, de mint a libák nagy része, Xantippe biz őkegyelme, mihelyt anyányivá lett. Feszesre nyújtja nyakát s széles, fűrész-szegélyű csőrét az ellenre szögezve mérgesen sziszeg rá, hogy szinte rémség hallani, s ha a csökönyös kos még sokáig áll ott, bizony úgy megtépi a gyapját, hogy semmiféle galagonya-bokor se különben. A kis libuskák pedig ezalatt gondatlanul éldelegnek tovább a fűben, mintha semmi nevezetes dolog nem történnék közöttök. Hja, a fiatal libácskák nem ismerik az élet veszélyeit, s ha önfeláldozó anyjok nem volna, aki szembeszáll a legvadabb kossal is és addig sziszeg, gágog, míg el nem kergeti, bizony sok szerencsétlenség megesnék a nagy világon…
