I. VÉGH AURÉL
I. VÉGH AURÉL
Díszruhában jöttem, mint illik egy Végh-hez,
Érzem, nagy dolgokat tudnék vinni véghez.
Érzem, nagy dolgokat tudnék vinni véghez.
| (Komjáthy: »Szeged veszedelmé«-ből) |
Szerény ember. Csupán főispán akar lenni.
Pedig ő is tizenkét tárcából válogathat.
Mégis csak egyet használ, azt, amelyiken a kacskaringós Kállay-címer van e jelmondattal: »In prosperis et asperis«.
Ez az ő jelszava is.
In prosperis et asperis, mameluk.
Mameluk örömben, búban, éjjel és nappal, ébren és alva.
Végh Aurélről könyv nélkül csak annyit lehet tudni, hogy bizonyosan született, s hogy valószínűleg meg is fog halni.
Könyvből pedig még kevesebbet, mert ha föltéve, de meg nem engedve, (bocsánatot kérek Jankovichtól ez ügyvédi kifejezésért), sohasem halna is meg Végh Aurél – azért ő mégsem lenne halhatatlan.
*
De ha nem lesz halhatatlan ember, lesz legalább örök mameluk.
Nem rosszaság-, de gyengeségből.
Mert még Dobó sem olyan fekete, mint aminőnek festik, annál kevésbé Végh, aki jó hazafi és becsületes is, s egyéb baja sincs, mint hogy kissé szűk a látköre, nincsen önálló véleménye, nem bír a maga lábán járni, s hogy mégis járhasson – lett Tisza Kálmánnak lába kapcája.
Véghgel a battonyai választókerület boldogította az országot.
Nem ok nélkül nevezték el »szolgabíró parlamentnek« a múlt országgyűlést, úgy szólván hemzsegett a pályatévesztett Végh-féle úriemberektől.
Mert Végh is jó szolgabíró volt, közigazgatási talentumát nem lehet eltagadni, vasszorgalma pedig teljes méltánylást érdemel – de a politikában ő semmi egyéb, mint rokonszenves »gibic«, aki együtt érez a vakmerő játékossal, Tiszával, neki drukkol, neki gusztál –, de csak addig, míg jó kártyái járnak.
Ha majd a szerencse fordul – ő ugyan akkor is gibic marad, drukkolni, gusztálni fog –, de másnak.
Mert Végh Aurél mameluknak született, s mint mameluk fog meghalni, – miután előbb, mint mameluk, kényelmesen élt – a mameluksága után.
*
Bakay ellenében és Glatz után választatott meg képviselőnek, úgy választatott meg, hogy: no még egyszer utoljára.
Ő maga is érzi ezt s igen rossz néven vette Lonovicsnak, hogy a főispánsággal kijátszotta.
Általában életében nagy szerepet játszik a játék. Nemcsak hogy ő maga kártyázik, hanem ő maga is egy kártya a Tisza Kálmán kezében.
Most ide osztotta Tisza Lajosnak. Az próbálgatja, lehetne-e vele valamit elütni.
Mert Végh Aurél nem fordult még meg sok kézben, s éppen azért még nem viseltes és nem ragadós kártya.
A Tiszák szeretik is, miután meg van az az előnye, hogy egy kis faggyúval még mindig visszakaphatja a régi glancot.
*
Rónay Jenő (a vadonatúj biztosi tanácsos) így szólt egyszer, midőn az ügyvédek és a királyi biztos között konfliktus volt napirenden.
»Én most se nem úgy beszélek, mint szolgabíró, se nem úgy, mint biztosi tanácsos, se nem úgy, mint Rónay Jenő – hanem úgy beszélek, mint ügyvéd.«
És úgy beszélt, mint valami iskolás gyerek.
Követem a Rónay Jenő észjárását, s én sem beszélek Végh Aurélről többé sem úgy, mint képviselőről, sem úgy, mint volt szolgabíróról, hanem úgy beszélek róla alább, mint biztosi tanácsosról.
Félek azonban, hogy úgy találok járni én is Végh Auréllal, mint ahogy Rónay Jenő járt önmagával.
Mikor végighallgatták mint ügyvédet, senki sem volt kíváncsi többé a szolgabíróra.
*
Nem! Végh Auréllal nem úgy áll a dolog.
Őt mint biztosi tanácsost nem lehet gáncsolni. Egyike volt a legtevékenyebb és legszorgalmasabbnak, úgyhogy a battonyaiak meg lehetnek vele elégedve.
Persze csak olyanformán, mint Rónay Jenő lehetett az egyszeri szerelmetes cikkével, melyet egy vidéki lapnak küldött a »Tárcá«-ba, s mely aztán azon módon meg is jelent, de a »közönség köréből«.
Végh Aurél is más »rovatban« vált ki, de itt aztán igazán helyén volt, úgyhogy a királyi biztos Jankovich távozása után őt bízta meg a legkritikusabb végrehajtási teendőkkel.
Pontosság, lelkiismeretesség s valódi munkadüh jellemzik. Elmondhatni, hogy csak akkor nem dolgozik, amikor alszik és kártyázik.
De minthogy ritkán alszik és gyakran kártyázik – a munkában abszolute nincsen ideje megszakadni.
Különben már régen megtette volna.
Véghnek nagy érdeme, hogy Csanád megyei ember létére mégse svihák. Nem akart többnek látszani, mint amennyi, nem visel hófehér kabátot (az alföldi dzsentri ismertető jelét), nem nagyzol, nem hányja-veti magát, hanem igyekezettel és becsületes törekvésekkel indul célja felé, melytől már nem lehet messze.
Ő nagyon jól tudja, hogy képviselősége semmi egyéb, mint hogy a képviselőházi ruhafogason egy kabáttal több lóg, s benn a házban egy könyökre támasztott, rövidre nyírott fejjel több van.
De mégis olyan édes az az ottlétel.
Néha a piros székről hátrafordul egy-egy miniszter s nagy álmosan, ha szétnéz, őrá is vetődik egy-egy tekintet.
S ez untig elég, hogy Végh Aurél mindig meg legyen magával elégedve.
