58. sz., március 11. SZEGED, 1880. MÁRCIUS 10.
58. sz., március 11.
SZEGED, 1880. MÁRCIUS 10.
SZEGED, 1880. MÁRCIUS 10.
Akármit vessenek a szemére Tisza Kálmánnak, az ő kormányának és az ő többségének, az az egy érdeme tagadhatatlanul megvan, hogy nem ejti el a maga embereit. Jöjjön bár panasz, alapos is, jogosult is, kormánybiztos, adófelügyelő, avagy más közeg ellen, azt ugyan sohasem veszik figyelembe. Mert hát a kormány szolgáit nem szabad bántani. Azok le egészen az urai parancsát híven és buzgalommal teljesítő adóvégrehajtóig, a modern kormányzat s legszánandóbb lényeig, le egészen az igazságszolgáltatás gépezetének alsóbb rendű kerekét képviselő vizsgálóbíróig bűntelenek és büntetlenek mindannyiszor, valahányszor felsőbb parancs engedelmes teljesítésével bármily nagyot vétenek is az alkotmányosság, a jog, az igazság és méltányosság ellen.
Ezt bizonyítja a »Székesfehérvár és vidéke« szerkesztőjének esete is, melyet a képviselőház egyik ülésén Madarász József képviselő tett interpelláció tárgyává. Az eset abból áll, hogy az említett lap erélyesen fölszólalt egy ízben a fehérvári adófelügyelő kíméletlen eljárásai ellen. A kemény hangú cikk miatt sajtópört indított az államügyészség, és ennek folytán arra szólították föl a lap szerkesztőjét, hogy a közlemény szerzőjét nevezze meg. A szerkesztő azt nem tette, hanem kijelentette, hogy a cikkért ő maga vállalja el a felelősséget. – Hogy ebben az esetben miért nem elégedett meg ezzel a vizsgálóbíró, annak bizonnyal külön oka van. Ezt az okot nem ismerjük ugyan, de létezésére csalhatatlan következést vonhatunk a kétségkívül nem egészen a maga feje után cselekvő vizsgálóbíró azon eljárásából, hogy egy szép napon kutatást rendezett a »Székesfehérvár és vidéke« című lap szerkesztőjének lakásán, és ezzel annak legszentebb házi jogait megsértette. A keresett kézirat nem került elő, mert a szerkesztő még hónapokkal előbb megégette azt.
Hanem fölvetett a kutatás mégis egy közérdekű kérdést. Szabad-e hasonló esetekben a szerkesztőnél kutatást eszközölni? Madarász József az incidensből folyólag azt a kérdést intézte az igazságügyminiszterhez, hogy: miután az ily eljárást a sajtótörvény meg nem engedi, szándékozik-e ezen törvényellenes és az egyéni és a sajtószabadsággal ellenkező eljárást megtorolni?
Pauler Tivadar igazságügyminiszter pedig a képviselőház hűséges többsége által annak rendje és módja szerint tudomásul vett, tehát helyeselt válaszában kimondotta, hogy ami megtörtént, az helyes is, jogosan is, törvényesen is történt –, mert az inkriminált cikkek elhallgatott szerzőit szabad kikutatni mindenféle úton és módon.
Az igazságügyminiszter igen sok rendelet citálásával bizonyította ezt be. Mi nem akarjuk őt a rendeletek citálásának és magyarázásának útján vakmerően követni. Mi csak azt mondjuk, hogy minden szerkesztőnek kétségtelen és megtámadhatatlan joga van a lapjában megjelent közlemények kéziratait nyomban a kiszedés után megsemmisíteni és fölmerülő inkriminációk esetén valamely közlemény szerzőjét meg nem nevezni, hanem a megjelent cikkért személyes felelősséget vállalni. Azt hisszük, a lapszerkesztők e jogát senki sem fogja megtagadni.
Most már állítsuk ezzel szembe azt a jogot, mely Pauler Tivadar igazságügyminiszter tudomásul vett válasza értelmében megvan a vizsgálóbírónak. Aszerint a sajtóvétség kutatásával megbízott vizsgálóbíró szabad vele, hogy a valamely cikk szerzőjét megnevezni nem akaró szerkesztőt házában és úton-útfélen is, ahol és amennyiszer neki tetszik, inkvizícióval zaklassa és ne csak a szerkesztői irodáját, hanem a magánlakását, sőt még a zsebeit is kikutassa.
Megadta-e azt a jogot a képviselőház a vizsgálóbírónak? És van-e akkor sajtószabadság és egyéni szabadság? Majd megfelel rá nemsokára Tisza Kálmán, mikor a sajtó megrendszabályozásáról szóló javaslatot, mint ígérte volt, valamiféle alakban behozza.
