114. sz., május 19. A TEGNAPI KÖZGYŰLÉS
114. sz., május 19.
A TEGNAPI KÖZGYŰLÉS
A TEGNAPI KÖZGYŰLÉS
A tegnapi közgyűlés egyike volt a legérdekesebbeknek. A lojalitás parfümös levegője járta át a termet, hol régi idők óta merész szavak szoktak hangzani s éles kritika a kormányzó közegek iránt, s ezek igen ritkán dicsérők.
Ma megfordítva volt. A kezdet is egy lojalitási aktus volt, a vége is. Magyar János – minden lében kanál – játszotta az egészen neki méltó szerepet, ad hominem ad rem, neki osztották ki az indítványt a biztosi tanácstagoknak való bizalom megszavazása iránt, s ugyancsak neki a Polczner-féle fölirat enyhébb kiadását.
Nekünk, a »Szegedi Napló«-nak nem lehet szavunk a két keresztülment Magyar-féle indítvány ellen, mert lapunk a Polczner-féle indítvánnyal szemben még aznap, midőn azt benyújtotta, azon álláspontot foglalta el, hogy ez elfogadandó ugyan, de ama erős passzus kihagyásával, mely kollízióba hozhatná a várost a királyi biztossal. A lényegre nézve alig is van eltérés a két indítvány között, mert Magyar János indítványa is fönntartani kívánja a közgyűlés szólásszabadságát, a Polczneré is; ami pedig Polczner fölirati javaslatának többi ellenzékies pontjait illeti, aminő a városi választott biztosi tanácstagok és a kisajátításoknál működő bizalmi férfiak írásbeli megkeresése, az időközben úgyis végre lett hajtva.
Ami lényeges eltérés van a Polczner- és Magyar-féle indítvány közt, az nem egyéb, mint az, hogy míg Polczner indítványának egy szólásszabadságot férfiasan hangoztató, a királyi biztoshoz fölterjesztendő fölirat lett volna a következménye, mely lehetőleg ismét egy dörgedelmes leiratot von maga után fölösleges circulus vitiosusnak, addig a Magyar indítványa tudomásul veszi a kir. biztos legutóbbi kíméletlen leiratát s a szólásszabadságról való frázisok csupán a jegyzőkönyvbe kerülnek bele, s így az egész odiózus ügy megszűnik, s véget ér a huzavona.
Az eredménnyel meg vagyunk elégedve, helyeseljük mindazt, »ami« keresztül ment, azt azonban lehetetlen szó nélkül hagyni, hogy »miként« ment keresztül: ezt már nem helyeseljük.
A népes közgyűlésen ugyanis az agyonbeszélési taktika, a mindig célszerűnek mutatkozó mameluk-griff applikáltatott, s Polczner pártja a szó szoros értelmében kiböjtöltetett, mert fél kettőig toldták-fódták színtelen dikciókkal a királyi biztos hívei a diszkussziót, míg az éhség hazakergette mindazokat, kiket különösebb érdek nem vezetett e dologban, s éppen mert különösebb érdek nem vezette őket – a Polczner indítványára szavaztak volna mint olyanra, mely helyesebben kívánja védeni a közgyűlés szólásszabadságát és hatáskörét.
Ez pedig igen szomorú dolog.
Mert ha már a királyi biztos is nyomja a közgyűlést, s mintegy korlátozza, hogy az igazi közvélemény kinyomata érvényre emelkedhessék, ha még ehhez a közgyűlés vezérférfiai is járulnak, s ők megint más oldalról és más eszközökkel korlátozzák és lehetetlenítik, hogy az igazi közvélemény fölemelhesse fényes arcát –, akkor aztán valóban komikusak lesznek a szegedi közgyűlések.
De ez nem elég! Ugyanakkor, mikor a szólásszabadság megvédése képezné a közgyűlés föladatát, maga a közgyűlés a közvélemény azon orgánumaihoz is hozzányúl, amik leginkább, legméltóbban képviselik a szólásszabadságot. Kár a sajtó hatását gyengíteni közgyűlési fölszólalásokkal – majd eret vág azon a belügyminiszter. Hagyják meg neki egészen ezt a dicsőséget. S midőn majd eret vágnak a szabad sajtón, ez ereken folyik ki a nemzettestből az ellenállási erő. Így vérzik el a szabadság.
Bizonyára nem állt föladata magaslatán a közgyűlés, midőn sajnálkozólag nyilatkozék a sajtó fölött, mert bizony az is a sajtó érdeme, hogy az a szónok magyarul és nyilvánosan fejezhette ki sajnálatát. A sajtó segített kivívni, illetve megmenteni oroszlánrészben mindazt, ami még a polgárok joga. Jaj azon ország polgárainak, akikben annyira megingott az erkölcs, hogy maguk alul szedik ki az erkölcsi talapzatot!
Érdemileg azonban csak helyeselhetjük Magyar úr első indítványát is, mert a biztosi tanács iránt mi magunk is bizalommal viseltetünk, s a konkrét esettel szemben – mint azt vasárnapi cikkünk is kimondta – önmaga iránti kötelessége volt Szegednek a bizalmat irántuk minél eklatánsabb alakban fejezni ki.
