302. sz., december 25. A 10. SZ. PÁHOLYBÓL
302. sz., december 25.
A 10. SZ. PÁHOLYBÓL
A 10. SZ. PÁHOLYBÓL
No, még igazán tartozom a szegedieknek, hogy megírom nekik a színházukat emlékül, milyen volt. Mert csodák esnek, s maholnap csakugyan megtörténik, hogy valami non putarem tégla színházi palotává dagad a »Hall-piarcon«, amint az egy régi házon, amerre Újszegedre járunk, jó szegedi ortográfiával fölírva ékeskedik. (Én mint régi ember, ragaszkodom a régi elnevezésekhez.)
A királyi biztosnak lidérce van, mely minden fényeset ide hord össze egyrakásra, s mikor már semmi egyéb dolga nem marad, akkor attól lehet tartani, hogy még Blahánét is elcsalja tőlünk, pestiektől ide.
Egyszóval nagy változások küszöbén áll Szeged, s amit most én itt önöknek tréfa alakjában elmondok, az be fog teljesedni pontról pontra.
Jól nézzék meg önök városukat, sőt saját magukat is tekintsék meg a tükörben, mert nem adok sok időt, és el fognak bámulni rajta, hogy valamikor ilyen volt a város és ilyenek önök.
Az emelkedés processzusa olyan, mint a vihar dulakodása; azt hinné az ember, hogy a fák koronáival csapkod, pedig azalatt a sarat is szárítja, vagy elsöpri a port, a gazt s egészen új képet, színt ád a mezőnek, mintha valami piktor lenne.
Tíz év múlva megmosolyogjuk a mai szegedi állapotokat s jóízű anekdoták alakjában fognak azok keringeni a borozó asztaloknál, s csak minden tizedik szót hiszi el belőlük a leghiszékenyebb ember is.
Fény, pompa, ipar, kereskedelem ütnek itt tanyát, s uralkodni, szerepelni a vagyon fog; éppen úgy, mint Pesten.
Ki hinné még ma, hogy ezelőtt még tíz évvel Paczona uram csizmadiamester volt egyike a legtekintélyesebb városi képviselőknek Budapesten, ki buktatott, döntött tetszése szerint, s ki ma már nem is tagja a képviselő-testületnek? A szájas Simon Florent, szintén valóságos basa volt a városi közgyűléseken.
Ha föltámadna most, hogy elcsodálkozna rajta, a vagyon- és észarisztokrácia milyen hatalmas portentumai ülnek ott azokon a padokon!
Úgy lesz az itt is.
Szekerke bátyánk korszakáról úgy fognak beszélni, mint valami mesés dologról, s nem lehetetlen, hogy valami bolond poéta még eposzt is ír a derék öregről, ki hétköznapokon kézimunkában fáradozék vala, vasárnaponként pedig a nemes magisztrátust leckéztette és oktatta.
A mammut-korszak lesz ez az utódok előtt, amelyre bámulattal tekintenek, mint ahogy mi most a bronz-korra. Hát még a színház hogy megváltozik! A jövő színház 10. sz. páholya, ki tudja, hol lesz és milyen lesz? Hát még a közönsége?
Csak úgy köd alakjában lesz meg az emlékezetben a Hoffer-féle pajta az ő rettenetes karzatával, ízléstelen, pirosra festett páholyaival, s megannyi nevezetességével. Regélni fogják, hogy ebben az épületben a békák is kuruttyoltak egykor, mutatni fogják a helyet, hogy merre volt körülbelül a Tisza páholya, hol volt a cukrászat (én erre fogok legtovább emlékezni) azzal a kis cukrosbábuval, aki most már potrohos asszonyság (már t. i. akkor lesz az).
Lehet, hogy a liliputi »tízes páholy« is szóba kerül: mert annak is megvan a maga nevezetessége, nemcsak azért, mert a »legvendégszeretőbb páholy«, hanem főleg mert innen csináltuk a kritikát.
A derék, áldott színészek, akik egytől-egyig nagy tehetségek, innen nyomattak el végképpen, ez volt a kohó, hol az ármány gyártatott ellenök s hol az epekiömléseknek ágyat vetettünk. Egy elátkozott hely ez a tízes páholy, s érdemes rá, hogy minden jámbor keresztény buzgón keresztet vessen magára, ha idepillant.
No, de ez majd akkor lesz,… most még senki sem mer nyíltan szót emelni a »tízes« ellen. Egészen nyugodtan nézhettünk hát ki, hogy e pontról rajzolhassuk le a jelenlegi diátrumot. A tizedik sz. páholyból mindenüvé látni, csak a baloldali felső páholyokba nem, azoknak a tartalma titok, mert kiesnek a látkörből.
A nézőtér publikuma háttal van fordulva a tízesnek, ami egy végtelenül érdekes tanulmányra nyújt alkalmat, t. i, a hátulról való megismerésre, s ez nem tréfa dolog, mert hátulról majd minden asszony egyforma s néha nagyon szörnyű csalódásoknak nyújtatik tér. Lenhossék koponyaismeretei bliktri a hátak ismereteihez képest.
Egy ruganyos rángás a lapockák közt, a nyaknak egy görbülete, a fej tartása, a fésű pontjai, a hajszalag színe, valamely piciny görbület a hátgerincen, Ádám csutkája féle dombocska vagy ilyesvalami vezet rá, hogy fölismerjük, ki az; lefityegő huncutkák a nyakon, vagy valami igézetes árkocska vezet a helyes nyomra. S ha ez sem, akkor a látcső iránya bizonyosan. Mert mit ér a színház publikum nélkül? A közönség hozzátartozik a darabhoz, aki nem azt látja, az csak félig látta az előadást.
Pedig odalenn a támlaszékekben is vannak szép alakok. A szép »Marjolaine« például a földszintre jár, így a »paradicsom-alma« is. Ott lenn, de a túlsó oldalon üldögél a »Hófehérke« és nagyon ritkán (messze lakik szegényke, sáros időben nem érdemes jönnie) Melinda« arca is ki-kimagaslik minden hétben egyszer. Egyszóval okvetlenül látni kell a földszintre is, hogy az ember elmondhassa: »Semmit sem mulasztottam el, kiittam az élvezet kelyhéből az utolsó cseppig mindazt, amit a sors mára beletöltött.«
Ha nem csordul, csöppen, de a páholyokban csordul is nem egyszer. A szem sem tudja, hova nézzen, a szív sem tudja, kiért dobogjon.
Ez a kutyaállapot tetszik pedig az embernek a legjobban. Az alsó páholyok bizony olyanok néha, mint valami tündérnek a fogsora, minden fog másforma, egyik rózsaszínű ametisztből, másik gyémánt, harmadik opál, a negyedik kavics; az ötödik pedig talán csont, – valami vén csont.
Az alsó páholyoknak törzspublikuma van. Bizonyos családok nem ülnek egyebüvé, csakis alsó páholyba, mások viszont csak a felsőbe. A felsőbb páholyok sokkal szerényebb igényeket jeleznek.
E páholysorok az elválasztó Rubicon a haute-volée és a polgárság közt.
Az én kedves vármegyémben van az úgy, hogy itt bizonyos családok négy lovon járnak, mások hármon és viszont mások kettőn, s a világért sincsen arra mód, hogy ez alól emancipálni lehessen s szokásaiban és tradíciókban makacsul megrögzött nemességet: egy két lovon járó család ivadéka semmiféle kinccsel nem vehető rá, hogy négyesfogatot tartson, fél, hogy megszólják s viszont egy négyes családot halálos szégyen ölné meg, két lovon menni valahová. Egyszer egy nénémasszony-nemesem csak azért nem ment a testvére temetésére, mert a negyedik parádéslónak valami krónikus baja támadt, nem lehetett befogni.
Az alsó páholy urainak és úrnőinek aztán szintén megvannak a maguk külön ízlései. Az egyik ezt az oldalt szereti, a másik amazt. Némelyik közel szeret a színpadhoz, a másik távolabb. A habitüék szeszélyesek. Különben egy-egy alsó páholy nevezetes territórium, s külön elnevezés illeti már magát a – helyét is. Ott van mindjárt az »irányadó-páholy«, a »kókusz-páholy« a mi oldalunkon, a túlsó részen pedig a »cip-cip-páholy«, a »vándorló-páholy«, a »telegráf« és a »Pepike-szállás« (ad kaptam: »Árokszállás«).
Az alsó páholyok közönségéről csak glaszékesztyűben lehet beszélni, azt pedig én nem viselek. Rózsaszín tinta kell hozzá, arany toll, az pedig nekem nincs.
De mégis megpróbálom, hiszen annyiszor sikerült már nekem olyan dolog, amihez nem értettem, hátha menni fog ez is.
Megemlítsem-e a »nagy hallgató«-t, vagy a »tengerszem«-et? De hol vegyem a színeket, hogy őket lerajzoljam? Írjak-e a »második első«-ről, vagy a »kis gyává«-t hozzam tapétra?
Egy szegény agglegény mondja, hogy már negyven év óta udvarol, de még sohasem volt Szegeden annyi sok szép leány, mint most. Ez az aranykor.
Szépasszonyok dolgában már sokkal szűkebben vagyunk, a »rózsás fülek« s a »szerecsika-alma« szemek kivételével alig van egy-két jó arc az alsó páholyokban. A felső páholyok is gyengén adják, ha nem látnók néha ott az »afrikai nő«-t és a »hamu«-t, menyecskehajlamú embernek bizony nem lenne érdemes még oda sem nézni.
Lány azonban bőven van ott is, s a változatosság sokkal nagyobb, mint az alsó páholyokban. A leggyakoribbak a »kisasszony feleségünk«, a »Gergely«, a »szikra«, meg a »szöcske». A többi csak úgy elvétve jön, tehát nincs is rendes színházi neve, vagy pedig nem tartozik azokhoz, akiket észrevesz az ember.
A szegedi színházi szokások közül az emelkedik ki leginkább, hogy az alsó páholyokba toalettet csinálnak a nők, egyebüvé nem. Keresztény vallású férfi a világért sem ül ki a páholy elejére, ha van is helye, hanem valami szögletből nézi a felesége háta mögül az előadást; ha több hölgy van a páholyban, a »férjhezmenendő« ül a legközelebb a színpadhoz, azután sorba ezen elv szerint, a gardedám legtávolabb.
A kukkerrel igen ügyesen bánnak a hölgyek s messze túltesznek a keleties »legyező-beszéd«-en. Az ember azt hinné, mikor felületesen végigtekint a feszülten figyelő angyalseregen, hogy ezek csakugyan a darab kedvéért jöttek ide, s vigyázzák is rettenetesen az ábrázoló művésznek minden mozdulatát; pedig dehogy vigyázzák! A látcsövet tartó jobb kéz ujjain keresztül a hamis szemek egészen egyebütt kalandoznak. Folynak a »gödi csaták«, a némajátékok, a stratégia, vagy pedig ártatlan körültekintés és puhatolás. Már aki hogy csinálja.
S ez a legérdekesebb része az előadásnak. Csakhogy ezt látni kell tudni.
A nemes ifjúság zöme lent a centrumban ül. Ez a házasulandók kara. Többnyire simára fésült fejek, rendes választékkal vagy közepütt, vagy oldalt. Illedelmesebb viseletet az ifjúság sehol a világon, tán az egy Ausztriát kivéve, nem tanúsít, mint Szegeden. Még csak félre sem pillantanak, hanem olyan áhítatos, tiszteletteljes szemekkel méregetik a nőket, mintha őnekik lenne csinálva az a jelszó a »Kis herceg«-ből:
»Tilos az asszony!«
Fiatal embernek támlásszékbe ülni majdnem bizonyos »hivalkodás«-nak vétetik s luxusnak; ha túlzott is a megítélése, dicséretesen jellemzi a szegedi férfiak egyszerűségét és igénytelenségét; a nők nagy része is ilyen – de fájdalom, vagy négy-öt év óta beütött a kisebb résznél a cifrálkodási ösztön, anélkül, hogy ezzel jó ízlés egyesülne, s félni lehet, hogy e folytonosan nagyobbodó fényűzési vágy általános lesz, s megöli mindazt, ami még pátriárkális, s éppen azért nagyon becsülésre méltó és szép Szegeden.
A szegedi színház publikumáról is, külsőleg tekintve az egészet, el lehet mondani azt, amit a jelenlegi képviselőházra mondott valaki, hogy az csupa haj. (Tisztelet annak az egy-két kopasz főnek, ami ritkaságképp ott tündököl.)
Mert szemrehányásképp van itt fölhozva a hajfolytonosság hiányának hiánya, – hogy a »Mukányi« doktorainak stílusában beszéljek – a nézőtért többnyire a fiatalság tölti be, meglett, komolyabb emberek igen ritkák a színházban, mintha bizonyos ferde fölfogásból derogálna nekik nagy elmék gondolataiban gyönyörködni. Ezt mutatja azon föntebb említett körülmény is, hogy ha a »Hofdienst« odakényszeríti is nejeik mellé, csak úgy suttyomban hallgatják azt a bolondságot, amit a komédiások produkálnak.
Pedig nem szégyen az, sőt ellenkezőleg, a költészet iránti fogékonyság és érdeklődés mindig föltételezi a még ki nem hűlt szívet és tartalmas lelkületet, mely még nem lévén elfásulva, érintik a benyomások. Az ellenkező pedig műveltséghiányra látszik vallani.
No, de ez csak mellesleg legyen mondva, mert hova az ördögbe férnénk, ha még az öregek is a színházba tolakodnának!
Így is elég szűken vagyunk néha, s oly cukkerli-ropogtatás van a páholyokban és földszinten, mintha egy hollandi malom őrölne.
A közönségről írva lehetetlen még meg nem emlékezni (ha csak tisztelt volt munkatársam, János kedvéért is) még egy érdekes árnyalatról: a Katákról.
A kedves Katák! Azok többnyire ott ülnek a leghátulsó padokban kackiásan kiöltözködve selyemkacabájokban. Ezeket a pityergősebb darabok csődítik ide, vagy pedig egy-egy randevú. Hálás publikum, mely könnyen sír, könnyen fakad kacajra, mindenen igen jól mulat s egy egész hétre meghízlalja a szemeit.
Végül jő a »forradalmi anyag«, a karzat, őfelsége, a nép.
A karzat a leghatalmasabb, kivált vasárnap. Ő a tóngéber, s ha jó a nóta, felülről zúg föl a taps viharja. Igazi demokrácia csak a színházakban van, mert itt igazán a nép van legfelül, s mindenkinek annyit ér a tenyere a közvélemény megteremtésében, amilyen nagyot csattan.
Nemrég egy Szegedre jött fiatal doktor nyitott be hozzám a tízes páholyba, s bemutatván magát előadta, hogy itt akar letelepedni, vajon mit tanácsolok neki.
– Bajos dolog ilyenbe avatkozni – mondom. – Mert nagyon pompás város ez, jól telik benne az idő, ha ismerősök vagyunk, hanem biz én még beteg embert sohasem láttam benne.
Az én doktorom nevetett ezen a tréfán, amint szokás egy olyan embernek a mondásán, kiről az van elhíresztelve, hogy a halált is agyontréfálja.
– De én egész komoly véleményét kérem – mondá.
– Ej uram, hisz én nem tréfálok. Nézze ön meg a színlapot, a »Lowoodi árvá«-t adják, tehát a szentimentális publikum van itt. Itt a kukker, nézze már most ön meg például a karzatot.
Odanézett, s ijedten kapta vissza a szemeit. Vagy ezer nagy fej sugárzott ott egymás tetejében, mind olyan tulipiros, akár a paprika.
– Lássa uram, ha így néz ki a publikum szentimentálisabb része, most már elképzelheti, milyen még a többi, aki odahaza van.
A doktor le volt fegyverezve, fölszedte másnap a sátorfáját s más városba ment, hogy ott ültessen be egy hold földet embercsontokkal. Mert az orvosi pálya végre is ebben kulminál. S egy holdnyi ilyen beültetett föld szépen jövedelmez.
De nini, hova jutottam –, a színházból a temetőig.
Maradjunk csak itt s vessünk még egy búcsúpillantást a kedves szegediekre utoljára, mielőtt örökre becsapnám a tizes számú páholy ajtaját utánam.
Visszafordulok, hadd lássam kedvenceimet még egyszer… hiszen úgyis megszűnnek kedvenceim lenni.
Elmosódnak előttem az arcok, a vonások, de a szeretet megmarad, s mely míg itt voltam, kiemelt közülök egyet-kettőt, összefoly mostan s válogatás nélkül öleli körül mind a hetvenezret – amiatt az egy-kettő miatt.
Míg itt voltam, csak az a darabka föld volt előttem érdekes, amit egy-egy kedvencem lába betakart. (Valamennyinek a lába igen picike darabkákat takart be.)
Most pedig, mikor már nem leszek itt, arra lennék büszke, ha ez a hetvenezer láb akkora darab földet fog be, hogy egész Pestig érjen a szegediek lábaujja.
A szeretet vissza-visszahoz engem ide gondolatban, de nem a pici lábakhoz többé, hanem a nagy lábakhoz – amelyeken annyi tömérdek tyúkszem van még.
…Csak azoknak akadna valami józan doktora, aki alaposan kivágja!
