IV. A FÖLVONÁS KÖZÖTT
IV. A FÖLVONÁS KÖZÖTT
Nagy a panasz, hogy hosszúk a darabok, azaz hogy hosszan tartanak. A jámbor keresztény ember, aki befizetett pénzét végig akarja értékesíteni, beszoríttatik hét órakor a zártszékébe, ahonnan nincsen szabadulás néha egész tizenegyig.
Márpedig a sok a jóbul is megárt. Egy darabnak sem volna szabad tovább tartania harmadfél óránál. Amelyik pedig hosszabb, azt siettetni kell gyors, gördülékeny előadás által, mert nincs tapintatlanabb dolog, mint a közönségnek alkalmat nyújtani arra, hogy az alaposan megunja magát.
Az unalom nagyon rossz tanácsadó. Mondják, a forradalmat is az csinálja. De azt nem mondják, hogy a tele kasszákat is. Borzadályosan hosszúak főképp a fölvonásközök. Annyi ideig szuszognak odabenn a függöny mögött a díszletek átváltoztatásával, hogy sokszor azt kell hinni, hogy Bánk bán, vagy a portugáli király, akinek a következő fölvonásban jelenése van, talán betévedt a Pörös-Durbincsba, vagy hazaszaladt a kapukulcsáért, s nem lehet folytatni a darabot, míg vissza nem jő.
Az emberek bosszankodnak, az idegesebbek a padlót dobogtatják. De az sem használ semmit.
Az első fölvonásban még csak hagyján. Az ember fölveszi a látcsőt, végignézi a páholy-közönséget (az övék az elsőség), azután végignézi a földszintet egy arisztokratikus tekintetet vet a karzatra, s ezzel lemorzsolódik az idő.
A második fölvonás után az ideálját (már akinek van) kukkerozza az ember. Gyenge mulatság, de mégis valaminő.
A »kis ártatlan« vagy észreveszi, vagy észre nem veszi. »Tertium non datur.« Ha észreveszi, zavarba jön, elpirul, legyezi magát, elfordítja a fejét és ez érdekes. De ha észre nem veszi, el vagy veszve… fáradtan, lemondással teszed le a kukkert és – ásítasz. Állkapcáid kinyújtózkodnak, többé nincs irgalom, nincs kegyelem.
Mert az első ásítás olyan, mint a szétvágott érből az első vércsöpp: zuhog nyomában a többi.
Jöhet aztán a cornevillei márki, Serpolette és minden, ami érdekes e földi életben, az ásítozást már nem képes többé
megállítani semmi. Az hatalom.
Azt tanácsolom hát Aradinak, hogy a sajtóval vagy a színi bizottmánnyal még kiköthet, hanem ettől a hatalomtól óvakodjék.
Budapesten ugyanazok a darabok, melyek itt negyedfél órát vesznek igénybe, harmadfél órában érnek véget.
S ott diskurálni, társalogni lehet mindvégig. A közönség kitűnően érzi magát. De itt a darab vége felé már minden az 1863-i nagy éhség szomorú képét tárja elénk. A cukkerlit ropogtatva eszik a hölgyek. A sóskiflis gyerek körül igazi tolongás van a foyerben.
S ha a hős fönn a színpadon búsan szavalja:
Hogy szöktessem meg Mariannát,
E rostélyos ablakon át?«
E rostélyos ablakon át?«
Valóságos sóhaj lebben el a rostélyos szóra a nézőtér minden zugában.
Az arcokon kimerülés, sehol egy mosolygás, sehol sem látszik figyelem, hanem mindenki szórakozott, a fejek nyugtalanul mozognak ide-oda…
S a szerelmes leányka, kinek szíve megdagadt és föllelkesült a darabbeli szerelmesek küzdelmén és szerencsétlenségén, majd boldogságán, kimerülten suttogja imádottjának – hogy ő már éhes.
Ezt az egy mindent uraló érzést viszi haza arról a helyről, hol az írók halhatatlan eszméivel kellett vala táplálkoznia.
