VERHOVAY MINT KORMÁNYBIZTOSI HELYETTES
VERHOVAY MINT KORMÁNYBIZTOSI HELYETTES
A vasúti töltést az éjjeli (Herrich szerint szerencsés) szeles idő előreláthatólag nagyon megviselte. Novák, Szeghő és Pillich, kik lankadatlan buzgalommal egész a lerogyásig teljesíték kötelességüket, néha két minőségben is, úgy mint fölügyelők, s úgy is mint munkások, még nagyobb munkaerőt sürgettek. Verhovay Gyulát kérte s bízta meg a kormánybiztos, hogy szállítsa Szegedre a Vásárhelyen fogadott munkásokat.
Én és Kalmár István is Verhovayval mentünk. A kormánybiztos az »István« nevű hajót adta rendelkezésünkre, melyen kenyeret vittünk a tápéi- és algyőieknek.
Ma először utaztam a Tiszán.
Szép haragos Tisza, ki hitte volna felőle, hogy ily rakoncátlan!
A jó szegedi nép azt tartja róla, hogy aki egyszer ivott a vizéből, visszatér az hozzá a világ végéről, méla füzeseit a költők éneklik, egyes részleteit festők örökítik, homokos fövényét a népregék tündéreinek picike lábai tapossák…
S most mint bosszúálló elem koldussá tette a jó magyar népet, mely őt úgy szereti.
A hajó födélzetéről sem látszott be az óriási tenger hossza-vége, Szeged 138 246 kat. hold 17 négyzetmérföldnyi határa majd mind víz alatt van, csak itt-ott barnul valami folt, egy-egy tanyai ház kilátszó födele.
A hajó szélsebességgel röpített Tápé felé, vagyis inkább oda, hol Tápé állott azelőtt. A pusztulás iszonyú képe várt itt ránk. Tragédiák, miket kigondolni is iszonyú lenne, hát még látni igazán megtörténteknek. A végtelen tengeren, mint egy keskeny szalag, csak a töltésük maradt meg száraz szigetnek. Ide hurcolkodtak egy kis cókmókkal, némelyek anélkül. A szél süvített, a habok csapkodták a töltést, a gyermekek sírtak, az öregek némán a földre szegzett szemekkel guggoltak ott. A víz egy-egy ló vagy tehén hulláját hömpölygette. A lakosok egykedvűen nézték, nem is találgatták, »kinek a lova lehetett«.
Egy úszó házfödelet vitt a hullám éppen az átvágás felé. Kicsi vityillónak lehetett a kalapja. A tetőn, hol a »fiók szaruk« szorítják a pozdorját a zsupphoz, két egymással farkasszemet néző kis malac állott mozdulatlan, rémült szemforgatással, Milyen csendéleti kép! Hogyan juthatott oda a két kis állat?
Egy sleppet leoldtunk, hogy visszatértünkig menekülők rakodjanak rá. Senki sem akart menekülni.
Miért nem jönnek? Itt veszi meg magukat az isten hidege!
Csak nem hagyhatjuk itt a tűzhelyünket felelte mogorván egy deres hajú öreg ember, aki egy megmentett talyiga végében feküdt.
Ez a »tűzhely« szó különben csupán képlet volt, mert olyan hely ugyan nem volt az egész faluban, ahol tüzet lehetett volna rakni kivévén a töltést.
Egy másik gyékényfonó paraszt azt mondta, hogy ő ugyan nem megy egy tapodtat sem, mert hát minek is menne, hova is menne.
Hát Szegedre.
Oda is elmegy a víz mondá meggyőződéssel.
Szegedről Temesvárra menekülhet.
Oda is elmegy a víz ismétlé vállvonva.
Ne fecsegjen bolondokat öreg inté a kormányos , mindenüvé csak nem megy az ár.
De bizony hogy elmegy.
No hát Svéciába még sem megy feleselt a kormányos, tréfára fordítva a dolgot.
De bizony oda is elmegy , viszonzá az rendületlenül. Ösmerem én a Tiszát, mellette nőttem föl, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul; még ott is egy öles lesz.
Algyőn vonásról-vonásra ez a kép ismétlődött. A falu mellett elmenve, az első emeletéig vízben úszó Pallavicini kastélytól mintegy két puskalövésnyire, az államvasúti cifra hídnál kötöttünk ki, lerakva a kenyeret s fölszedve a 250 vásárhelyi munkást.
Éppen alkonyodott. Elcsendesült a szél, s a végtelen ártér alig észrevehető hullámzásával olyannak nézett ki, mint milliárd ezüst lapokból összerakott óriási tükör: a piruló mennybolt kacéran nézegeti magát benne…
Elbájoltan néztük a megragadó festői képet, a hegyükkel kilátszó füzeseket vérvörösre festve, az egymásba eltűnő s újra kiszakadó csillogó fodrokat, mikkel a víz játszik, s nem az jutott eszünkbe, hogy milyen iszonyú ez a Tisza, hanem hogy milyen gyönyörű, elandalító…
Este kilenckor értünk haza. A víziút iszonyatos élményei után jól esett, midőn végre szárazföldet taposhatott lábunk. A város csendes volt, mintha kihalt volna. Félve találgattuk, vajon mi történt azóta.
Ez a csend azt jelenti, hogy nyugalom van mondá Verhovay.
De azt is jelenti, hogy már mindenki elköltözködött jegyzé meg Kalmár.
Milyen idők voltak ezek! Máskor dehogy jut az embernek eszébe összeszorult kebellel keresgetni mindennek baljóslatú okait, ha egy félnapig odavan.
A városháza elé érve, ott megfordítva, szokatlan élénkség uralkodott. A mentőknek érkezett regatta- és atléta-klub tagjai jártak ott ki és be, s a fővárosi lapok referensei beszélték meg nagy disputák között a napi eseményeket.
Az utolsó órák
De nem hittük, hogy utolsók.
Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. A szakértők tegnap, tegnapelőtt akként nyilatkoztak, hogy ha még huszonnégy óráig meg bírjuk tartani a töltéseket, túl vagyunk a veszélyen, mert a töltések is kiállják a próbát, s akkorára elegendő munkaerő lesz összehozható.
Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanut ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek:
Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már semmi baj.
A tanács is némileg fölocsúdva az előző rémnapok ijedelmeiből, előrehatóbb intézkedések létesítése körül csoportosult, s a következő átiratot intézte a kormánybiztoshoz. *
*Nem tudom megértette-e, mert én, isten bűnömül ne vegye, dacára, hogy magyarul van, a tartalmát nem értem. K. A.
»Az egész Szeged városának a Tisza folyó pusztító árjától való védelmezése kizárólag az Alföldi-vasúti pályavonal fölmagasításával létesült.
Ezen rögtönözve készült védvonal nemcsak az általános közhangulat, hanem a szakértők egyhangú véleménye szerint is olyannyira gyenge, hogy az több ponton minden pillanatban beszakadhat, vagy elcsúszhat, mely esetben a beömlő árvíz által a város nagyobb része menthetetlenül romba döntetnék.
Ily súlyos és a város lételét fenyegető eshetőségekkel szemben a városnak tek. tanácsa, mely evégett berendeltetik, amikor a védvonalon hiányos vezetés alatt álló és fegyelemhez nem szokott napszámosok maradnak. Ha ilyenkor a mostani időszak szerint, akármely pillanatban keletkezhető szél vagy huzamosabb esőzés áll elő, úgy azok különben is igen gyenge alkotású töltések megvédésére bizonyára kénytelenek [!] lesznek.
Hogy tehát a várost végpusztulással fenyegető ezen eshetőség szintén elháríttassék; városom iránt tartozó kötelesség-érzületemnél fogva arra kérem föl méltóságodat, miszerint méltóztassék oly számú katonai létszámnak Szegedre való rögtöni rendelését kieszközölni, mely hivatva és képesítve legyen a jelenleg helyben tartózkodó legénységnek pihenése alkalmával a védvonalakat megkívánható állapotban tartani. Pálfy Ferenc, polgármester.«
Lukács György azon választ adta, hogy majd holnap veszik ezt beható tanácskozás alá.
Ugyancsak a belügyminisztériumot is megkereste ma a tanács, kijelentvén, hogy a városi pénztár teljesen üres, százezer forintot kért rendelkezésére bocsájtani.
E pontnál van helye megemlíteni azon visszás helyzetet, melyben a helyi sajtó mozgott.
A szörnyű veszedelemmel szemben, dacára, hogy azt a kormánybiztosi intézmény éppen nem érinthette, mintegy önkényt elveszett a sajtószabadság.
Azt például, hogy a város pénztára kiürült, nem volt szabad megírni, mert ha a munkások megtudják, hogy a városnak pénze nincsen, könnyen hátrányukra magyarázzák a körülményt, s megszöknek a töltésekről.
Az elöljáróság intézményei ellen írni szinte nem volt tanácsos (dacára, hogy a sajtónak ezek bírálása a föladata), mert a hatóság tekintélyét rontani ilyenkor bajt szülhet.
A helyi lapok március 11-i száma némi ártatlan megjegyzésekkel kísérte a különben magát minden időben kitűnően viselt katonaság komikus rekvirálásáról hozott közleményeket, amiért aztán Lukács kormánybiztos beható tanácskozás után (mert ő talán a körmét sem merte megtisztítani addig, míg beható tanácskozást nem tartott valakivel), magához idéztette a szerkesztőket, s a kérdéses közlemények revokálását oktrojálta rájuk.
