SZERELEM A LÁBAKKAL KIFEJEZVE
SZERELEM A LÁBAKKAL KIFEJEZVE
A XVI. században Coligny és a hugenották nagy gyűlölettel viseltettek a tánc iránt, tiltották s becsmérelték.
Mire aztán egy katolikus barát (servus bruder!) azt az argumentumot hozta föl a tánc mellett, hogy »az általa előidézett mozgás előnyösen hat a testre és a táncnál a párok észrevehetik, hogy egészségesek-e, hibátlan testűek-e, mi a házasulandóknál fölötte fontos dolog (lám a selyma!) és végre egymásnak vérmérsekletét is kitanulhatják«.
Helyes gyerek volt ez a barát, jól is okoskodott, de csupán akkorra, mert most már éppen ellenkező dolog a bál; itt ismered meg tulajdonképpen a nőknek azon tulajdonságát, hogy teljességgel kiismerhetlenek, az ipar udvariasan kipótolja mindazokat a hiányokat, amiket a teremtés ottfelejtett. Ami pedig a vérmérsékletet illeti, e szende szűzek ártatlanok itt, mint a liliom, gyöngédek, hajlékonyak, mint a kúszó folyondár, szerények, mint az ibolya, tökéletesek, mint az ideál.
De hát azért mégsem ítélem el a táncot.
A diplomata nyelve mondják arra való, hogy gondolatait leplezze vele; a tánc arra való, hogy a szellemtelenség palástja legyen. Minden élvezetek között a legnagyobb a társalgás, értem a szellemes társalgást. Tág mező, a végtelenségig érhet benne a gyönyör, királyok sem kóstolhatják fenékig, ők is csak sejtik magaslatát, mely sehol sem végződik.
A kincsek csillogása, mik az emberi szellemben vannak elrejtve, vakító fényű, mely arcul vágja a képzeletet, megkápráztatja a butaságot, és megfinomítja a lelket; a napfény ez, melynek sugarai megaranyoznak… nem, igazi arannyá változtatnak mindent.
De hát, én istenem, elvégre is szellemes társaságot összehozni nehéz. Az egész országban lehet vagy kétszáz szellemes ember, és feleannyi egészen szellemes nő. Ki az ördög keresné azokat össze! S hol jöhetnének azok együvé, mikor az egyik herceg, a másik tán író, a harmadik meg talán valami prókátor valahol.
Az emberiség nem lehet különb, mint amilyen, annak ezért ismerkedni és szaporodni kell; és a tánc erre a közvetítő. Mint ilyenre, szükség van az államban.
Aztán, ha az egész világ valami bolondot csinál, az akkor egészen okos dolog; márpedig az egész világ csinálja a bolondságot, hogy táncol: a komoly angolnak ott van a nemzeti tánca a »contredance«, a könnyűvérű franciának kettő is jutott, a »menüett« és a »gavotte«, Skótországnak az »ecossaise«, a németnek a »Walzer« és a »Lndler«, a muszkáknak a »goluber«, a románnak a »hora«.
Adja isten, ne éljem meg, hogy a szegedi teátrumban, például valaha a »golubert« táncolják de, ha mégis megesik, milyen jó lesz az akkor a hölgyeknek, ha a muszka tisztekkel diskurálhatni foghatnak a lábak útján mikor mi jámbor politikusok, akik végig tanultuk a világ minden bölcsességét, egy mukkot sem fogunk nekik mondhatni muszkául.
Az ember sohasem tudhatja, mi mire jó, s hol vesszük hasznát valamelyik tulajdonságunknak, hol melyikkel nyerjük meg a kört, amelyben mozgunk.
A tiszteletreméltó Rohan bíbornok, hogy a XVI. Lajos neje, a szép Maria Antoinette kegyét megnyerje, egy udvari bálon félretéve mindennemű dekórumot, egyszer nekiindult, és úgy eljárta a királyné kedvenc táncát, a »sarabande«-ot, hogy egy muskétás hadnagy sem nagyobb animóval.
De különben is, a tánc nem kis szerepet játszott a világon, vagyis más szóval, a világ mindig bolond volt. Ott van a »térdszalag rendje«. Ha a kis köpcös Salisbury grófné nem táncol Eduárd királlyal azon a bizonyos estén, s ha kék harisnyakötője le nem csúszik a titokzatos lábikrákról, melyekre Eduárd király őfölsége is kíváncsi volt, és ha Eduárd király mintegy önkénytelenül föl nem emeli egy kissé, lehajlás közben, midőn a harisnya-szalag után nyúlt, a grófné gránátpiros szoknyáját, sohasem hangzott volna el a »Honny soit qui mal y pense« és sohasem lett volna Angliának olyan kevély rendjele.
Magammal is történt már egy csodálatos esemény megyei aljegyző koromban, amely egy »táncon« fordult meg. Főispánunk bátyja, gr. F… A., aki azelőtt kancellára volt Magyarországnak, s ki jelenleg képviselő, behívatott egyszer a főispán szobájába.
Be van-e minden ajtó csukva süvíté szokott érdes hangján . Üljön le. Akar-e úr lenni?
A gróf örökké röviden beszélt, de ilyen kurtán egyszer sem. Epés, szatirikus mosollyal néztem rá, mintha azt akarnám tudtára adni, hogy én még nem csináltam mésaliance-ot, mint ő. Elértette.
Úgy értem, akar-e gazdag ember lenni? Nagyon gazdag!
Azt hiszem, kegyelmes úr, hogy akarok.
Ön holnapután már házas ember lesz.
Kit veszek el?
Egy lengyel haszonbérlő leányát, Z. kiasszonyt. Még ma elutazik ön Bécsbe.
A szájam nyitva maradt.
Engedelmet kérek kegyelmes úr, de sehogysem bírom megérteni, mikor, hol szeretett belém az a bizonyos kiasszony.
Oh, oh nevetett a gróf , milyen naiv ön! Az ön pofája nem jött itt számításba. Ez egy magasabb üzleti dolog. Az a leány sohasem látta önt. Én embert akarok önből faragni, s először megteszem gazdag emberré; de jól értse meg, nem az ön kedvéért, hanem a saját érdekemben.
Igazán lekötelez kegyelmességed, ha világosabb lesz.
Jól van hát, nyílt leszek, De számítok arra, hogy ön nemes ember.
A gróf csak arra nem számított, hogy valaha újságíró lesz belőlem.
A dolog azon alapszik mondá , hogy Z. haszonbérlő egy üzletet akar kötni az állammal, a pályázat holnapután este lejár, s aki pályázni akar, magyar honpolgárnak kell lennie. Nos, érti ön már?
Nem én.
Országos balek ön! Az üzlet több millió forint körül forog, tehát nem lehet elszalasztani; holnapután délig meg kell az esküvőnek történni, ha törik, ha szakad. Ha az a leány az ön neje lesz, azonnal magyar honpolgárrá válik, s az köt üzletet az állammal, annak a nevében megy az ajánlat.
A dolog elég kalandos volt. Azt mondtam a grófnak:
Itt a kezem. Hánykor utazom?
Hohó! Még valami föltétel is van.
A vallás?
Nem: a nyelv. Tud ön angolul?
Nem.
A gróf összeráncolá homlokát.
Ez nagy baj. Az ön leendő ipjának az a kívánata, hogy főleg angolul tudjon, mert Angliában kívánja vejét foglalkoztatni.
Ez igazán nagy baj, mert én nem megyek Angliába a herkópáternek sem.
Nos, ezen még segíthetünk. Az öreget lebeszélem; lehetőleg engedni fog, mert égető szüksége van egy magyar családtagra.
Az ördögbe is, kegyelmes úr, most veszem észre, hogy én igen könnyen föl is sülhetek abban a kalandban. Hátha az én feleségem… apropó, szőke vagy barna?
Quelle question! Ön igazán gyerekes… hát nem mindegy az, akármilyen?
Igaz, mindegy… hát mondom, az lesz az országos blamázs, ha mikor én már elveszem, és az árenda meg lesz kötve, akkor fogja magát az a lengyel família és válópört indít ellenem.
Az bizony meglehet. De mit árt az? Önnek akkor megmarad még egy elegáns juksz emléke, egy kellemes kis stikli.
Helyesen. Elfogadom.
Ohó! Még hátra van a leány föltétele. Tudja ön a mazurt táncolni?
Nem én.
A gróf fölkelt, egy-kettőt ásított, végigment a szobán vagy háromszor. Azután megállott előttem.
Igazán nem tudja ön a mazurt?
Igazán.
Ez esetben, legyen ön szíves, kérem, beküldeni a másodaljegyzőt: az talán tudja.
Fölkeltem, kimentem a szobából s igen sajnáltam, hogy én nem tudom a mazurt.
