AZ ASSZONYOK
AZ ASSZONYOK
Egészen elszoktam ettől a tárgytól. Az árvíz elmosta ezt is, mint annyi mást.
A galambok is szétröpültek.
S én, ki mint író annyira beleéltem már magamat a kedélyvilágukba, egyszerre kitettem lábamat a sivatagra, ahol medvék és rókák vannak.
Belehajlítottam derekamat a kisvárosi érdekek szövevény hálózatába, s csomóba szedtem a gazt és penészt.
A fekete szemek mosolygása helyett fekete cselekedeteket jegyeztem föl.
A női szív finom redői helyett, a Bakay görbeségét tanulmányoztam.
Egyszóval otthontalanul érzem magamat most, midőn újra szelídebb éghajlat alá érve, megállok a virágok között.
Mennyi színpompa! Mennyi fény!
Nem. Ez nem az elpusztult város! Ez egy örök paradicsom.
Mikor pusztaság volt itt minden, s az ember keresztül evezhetett az utcákon anélkül, hogy csak egy pillanatra is találkozhatott volna valakivel: csupán gazdátlan kutyák nézték útját a házfödelekről. S vonítottak ijesztően, cudarul.
Akkor jött ide a király. A legnagyobb úr a birodalomban. S a legnagyobb úr azt mondta:
Akarom, hogy ez a hely ismét város legyen.
S szavára nyüzsgés támadt s mint ahogy a mesékben olvassuk, ezer szellem bújt ki a föld alul. Miniszterek, politikusok a mellüket verték, nagy büszkén, hogy mekkora várost építenek ők ide, újságírók vezércikket írtak a leendő Szegedről, poéták a király könnycseppjéről énekeltek.
Az országgyűlés sebeink fölött tanácskozott, s az egész világ minket sajnált.
De azért a hajdani város helye csak olyan kietlen, puszta és hideg volt, mint azelőtt.
Majd letakarodott a víz lassankint; kizöldült a fű az iszapos mezőn, s a hangyaraj munkához látott izzadva reggeltől estig, tervet készítve, követ hordva.
Dolga volt a gyalunak, kalapácsnak. Kitatarozták a megmaradt házakat, ott álnak ismét füstölgő kéményekkel úgy, mint valaha; nyoma sincsen annak, hogy vízben álltak valamikor.
De azért a város oly kietlen, puszta és hideg volt…
Akik nem voltak itt soha azelőtt, nem tudták mi a baja ennek a városnak, hogy falai közt, habár föl lehet találni minden komfortot, amit a civilizált ízlés megkíván, szinte önkénytelenül ásítani kezd az ember. Nem érzi magát jól, pedig jó az étel, tűrhető az ital, nem halálthozó a levegő, – ha annak is volt kikiáltva. – Vajon mi hiányozhatik innen?
Akik pedig már azelőtt ismerték Szegedet, azok most sehogy sem akarták elhinni, hogy Szegeden vannak. Ha tudták is, mindjárt elfelejtették. Ebben az egyetlen pontban rendkívül szórakozott lett mindenki…
Király szava, Tisza Lajos erőlködése, miniszterek sürgető rendelete, országok jókívánsága s még sokkal jobb segítsége, mind mind hasztalan volt… s ha a nap sütött is, a figyelő szem mégis felhőket látott fölötte, vagy legalább azt vélt látni.
S a foszlányos felhők amint húzódtak, jöttek, úgy néztek ki mint megannyi tépett koldustarisznya…
Tompán kongtak az egyhangú léptek a kövezeten, mélán szaladt át a harangszó a város fölött, s a rekkenő hőségben is egyszerre megrázkódott az ember s fázni kezdett, s olyan nagyon-nagyon furcsán érezte magát ebben az idegen, ebben a síri világban… Talán nem is élő emberek ezek már, talán csak árnyak ezek, talán csak egy régi álom félig elmosódott alakjai, amik meg-megjelennek kísérteni.
A fecske eljött tavasszal, fészket kezdett rakni valamely ház eresze alatt, egy darab idő múlva mintha jobban meggondolta volna magát, abbahagyta s elszállt innen…
Beszélhet a király! Sohase lesz itt többé város!
…És amint elmúlt a fürdőszezon, amint eljött az az idő, hogy mindenki visszasiet az őszi napokkal a saját tűzhelyére, egyszer csak reggel arra ébredünk, hogy…minden kis kapuban virág nyilik…az egyikben kettő…három.
Ha végig megyünk az utcákon, kinyílnak az ablakok jobbra, balra, s szép női fejek bukkannak elő, bűvös mosolyok vetnek fényt köröskörül s bearanyozzák a romokat.
S a bearanyozott romokat egy perc alatt tündérpalotákká építi föl a gyönyörittas képzelet…
Üde levegő csapkodja meg az arcokat, balzsam terjed benne; nagyot lélegzel s még egy futó pillantás a szép ismerős arcokra, s többé nem jut eszedbe, hogy Szeged elpusztult. Megvan egészen: mindenestül.
Oh, azok az asszonyok!
Amint ők megjöttek: megjött a költészet is. Megszólalt a hegedű is; sohasem sírt olyan búsan, sohasem gyűrte úgy össze a szíveket.
A nőkkel megjött a courtoisie. A courtoisie-val megjött a divat, melyre egynek kivételével mindnyájunknak szüksége van.
Hát ez az egy?
Anadyoménét a gráciák öltöztetik.
