225. sz. október 7. A TERV
225. sz. október 7.
A TERV
A TERV
Most már az emberiség közül nemcsak Besze János bátyánk van olyan szerencsés helyzetben, hogy madártávlatból nézheti Szegedet, hanem a kis Maszák is úgy látja.
Mindnyájunkat ilyen magas szempontra emelt a királyi biztosság, mely a jövő kor házait tüneti föl hatalmas képzelődésének ilyen erejével.
A képzelődés műve sikerült. A “mákony-ivók” élvezik hatását. A fényes luteránus templomban már hallani vélik az orgona hangjait, az állandó színház csarnokaiban bűbájos balerinák ugrálnak kecses, ingerlő mozdulatokkal. A Béla gyerek máris Harkányi Pepinek álmodja magát. Mert ha balerinák lesznek, Harkányi Pepiék is lesznek.
Csak az egyetemi épületet és a csongrádi megyeházát feledte ki Rauscher úr. Meg még az országházat.
Ebből csak a nagybundájú kapus látszik a madártávlati képen, azon a talapzaton, ahol most a jó Dugonics András fordít hátat a műszaki osztálynak.
Van a szegedieknek egy eredeti szavuk, melyet gyerekekkel szintén olyan fogalom kifejezésére használnak, amit maguk sem értenek, de amit azoknak meg akarnak magyarázni mégis.
Hát az olyan dolognak »tengeri herkentyű« a neve.
Ilyen tengeri herkentyű a cifra kép. Hadd örüljenek neki egy kicsit a gyerekek, úgyis elég a siratni valójuk.
Hanem az igazi mappa aztán nem tréfa s leginkább erről akarunk szólani.
A királyi biztos lojális “republikánus”-a, Bakay úr garantírozta ugyan, hogy ez a mappa vérré és hússá válik három év múlva.
Bizonyára Lechner úr csodálkozhatott e dolgon legjobban, s Jankovich Miklós bosszankodhatott leginkább, hogy immár mindenféle laikus ember is beleszólhat az inzselléri tudományokba.
Véleményünk szerint két jeles műépítésze volt a kormánynak, Lechner és Reiter úr.
Reiter kitűnő terveket csinált, követte a fantáziáját, szépészeti eszményeit gazdagon szórta a papírra, szép volt aztán az ő tervében minden, de nem lehetett keresztülvinni, mert a Dárius kincse kellett volna hozzá.
Lechner ellenben praktikusabb. Tudja magát mérsékelni. Tekintetbe veszi a pénzügyi viszonyokat is, s aszerint fundálja ki a terveket.
E szempont vezette Szeged város tervezetében is. S ő kitűnően felelt meg e szempontnak.
Lehet, hogy munkájában sok hibát találhatnának és fognak is találni a szakértők, egyet azonban lehetetlen megtagadni, hogy ez a terv zseniális.
Zseniális, mert annyira világos, mint egy hatalmasan kidomborodó eszme valamely képen, mely szinte magával ragadja a nézőt. A laikus szem előtt is a girbe-gurba város mintha valami sajátszerű varázslat lenne, egyszerre szabályossá válik, redőit leveti, kiálló bordái kisimulnak, utcái kanyarodás nélkül futnak a körutaknak, s ez mind olyan egyszerű, olyan természetes, hogy az ember önkénytelenül kiált föl: »No, ezt én magam is így csináltam volna meg. Hiszen olyan könnyű volt!«
…S éppen az a Lechner dicsősége, hogy amit ő itt kivitt; az nekünk olyan könnyűnek látszik.
Különben az egész terv éppen olyan csak, mint az a mese; hogy aki Szent Mihály éjszakáján talált gyíknak a máját megeszi, tudni fogja, hol keresse a Plutó kincseit.
Hát már most mi is tudjuk, hogy kellene fölépíteni Szegedet…
Egy tekintélyes biztosi tanácstag azonban a következőként jegyezte meg:
»A királyi biztos fölépíti a rakpartot és az állandó hidat: a többi meg majd kiépül magától.«
S ebben van is valami vigasztaló, kivált Zombory Tónira nézve.
