122. sz., december 19. A »HÁZ«-BÓL
122. sz., december 19.
A »HÁZ«-BÓL
A »HÁZ«-BÓL
Mióta a nagyobb dolgokat a delegáció végzi, azóta igen megfogyatkozott a Ház tekintélye s különösen a karzat; melynek egy része megkóstolván az unalmas delegációüléseket, mint a tormába esett féreg, kezdi fumigálni a megszokott »tisztelt Ház«-at, hol immár hónapokig nem történik egyéb, mint hogy vagy Tiszát szidja valaki, vagy Tisza ravaszkodik valamiben az ő monoton, slendrián modorában, melynek griffjeit már kitanulta mindenki. – Könnyebb elhinni, hogy a kőből vizet lehet facsarni, mint azt, hogy Tisza valamikor újat mondjon – szólt nemrég haragosan egy törzslátogatója a karzatnak.
És igaza volt. Tisza sohasem mond újat. Nagyszabásúnak nevezett beszédjei is többnyire a következő gyenge gerendázatra vannak építve:
Állításainak, mik többnyire a levegőben függnek, ezen szavakkal szokott beszédje elején jogosultságot szerezni: »Amint majd beszédem végén fogom bebizonyítani«, s mire táblabírói körmönfontsággal bővelkedő logikával másfél óráig gyötri a mamelukok elméjét (kiknek folytonos éberséggel kell lenniök, hogy illő helyen kiálthassák közbe az »úgy van«-t és a »helyes«-t), sehol sem bizonyít semmit, hanem az egész csodaszörnyet e ravasz megjegyzéssel instellálja okos orációnak: »Amint azt a tisztelt Háznak beszédem elején kifejtettem.«
Egy idő óta bizonyos »apátia« jellemezte a Házat. Még a fölirati vita (mely pedig friss erőkkel indulván s a múlt országgyűlés szerepvivőinek mintegy újbóli székfoglalóul szolgálván, többnyire éles szokott lenni) sem keltett nagyobb hullámokat. Leszámítva Szilágyi Dezső és Simonyi Lajos nehány polemizáló természetű kifejezését, olyan csendesen ment minden, hogy méltán kapta az alsóház »az aludttejvérű parlament« gúnynevet.
Úgy kellett már egy kis botrány, egy kis skandalum, mint szárazság idején az eső – vagy mint a német színháznak a Niniche-affér.
Pedig milyen szelíd arca volt a hétfői háznak! Ott ült elmerengve a szépfürtű Szapáry Gyula az ő piros székén, álmatag arca, kék szemei semmitmondóan függtek a semmin. Honnan ez a költői ábránd, kérditek. Hiszen most éli minisztersége mézeshetét. Igaz, hogy ez már a második házasság. Dehát énistenem, ha ez is »édes«! Igen, igen, ő »már« miniszter. A kinevezést már hozta a hivatalos lap. Ő tehát azon meggyőződésben ül ott, hogy ennélfogva már semmi nem történhetik a világon.
A vén Ghiczy sem számít ma viharra.
Elnöki csengettyűje akták és papirosok közé van temetve, mintha egészen fölösleges szerszám lenne.
Madarász arcán nyugalom honol. Tóth Vilmos arany szakállát fölfelé hajlítva a foga közé veszi, hogy ebben a szélcsendes időben is legyen mit harapdálnia.
Hegedűs Sándor komoran csüggeszti le fejét, mely mindenkinek eszébe juttatja, hogy éppen olyan későn jutott oda, ahol a fejeket osztogatták, mint oda, ahol az államtitkárságot. Kezében egy ceruza, mellyel folyton jegyez valamit, majd az előtte fekvő papírra, majd a körmére. Ugyan mit? Tán bizony a kétezredik vezércikk makulatúráját?
Helfy önelégültséggel merül el a semmibe, akarom mondani a saját gondolataiba, közben egyet-egyet ásít, – mintha egyetlen hordárt sem érezne többé a világon.
Mocsáry Lajos nem is álmodja, mit hoz az idők méhe, ha kíváncsi még valamire a mai napot illetőleg, az semmi egyéb, mint hogy lesz-e estére malacpörkölt a Szikszayban.
S íme, mi nem történik!
Jó Csanády Sándor előlép s olyan korszakalkotó eseményt idéz elő egy kis gorombáskodással, hogy többet ér, mint a burkus diéta kilenc esztendeig.
Pedig hát mit mondott? Csak azt, hogy Tisza elárusította az országot a németnek.
Röffen a mameluk-gárda. Szonthag Pali fölugrik, az elnök mérgesen kap a csengettyű után, Tisza szemérmesen elpirul, Szapáry eltátja a száját. A karzaton éppúgy, mint a Házban mindenki kitörüli szeméből az álmatlanságot. A folyosókról, a büféből csoportosan sereglenek a honatyák a szőnyegajtókon. Érdekessé lett az ülés.
Wenckhein Béla báró a lovagostora után kapkod. Ő ezt nem tűri. Azonban nem találja sehol az ostorát, ennélfogva tehát mégis csak eltűri, amit Csanády mondott.
Madarász papának bő alkalma nyílik ismereteit fitogtatni, s rákiált Wenckheimra:
– Ön nem képviselő. Önnek nincs joga beszélni.
Jókai Mór, koszorús regényírónk úgy találja, hogy ez nem is országház többé, hanem korcsma.
Szalay Imre, aki éppen távozni akart, Jókai ezen kijelentése folytán visszaül a helyére.
Vad lárma. Égbekiáltó zsivaj. Pokoli káosz következik.
Egy hang a szélsőbalról azt kiáltja:
– Nézzétek, Tisza elpirult!
Tíz hang visszadörgi:
– Az lehetetlen!
Egy hang a jobboldalról:
– Önök hordárok!
Helfy elsáppad.
– Ki nevez bennünket hordároknak? – kérdi Pulszky Guszti.
– Én! – kiáltja Beöthy Algernon.
És azután a nagy zsivajból nem hallatszik és nem vehető ki egyéb, mint Csanády megelégedett mosolygása, aki nem adja széles e világért, hogy ilyen mulatságos órát szerezhetett a tisztelt Háznak – öt forint diurnumért.
A karcolat »Scorpio« aláírással jelent meg. Eddigi tudomásunk szerint MK ezt az álnevet csak a 90-es években használta (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon 1956., 397. l.), országgyűlési karcolatait pedig csak a 80-as évekből tartotta számon a Mikszáth-irodalom. Ha viszont tekintetbe vesszük MK-nak a BpN-nál folytatott publicisztikai tevékenységét, a jelen cikk Tiszáról Helfyről szóló részeit, valószínűvé válik MK szerzősége. MK Szegedről időnként fel-felutazott Pestre s megfordulhatott a képviselőház karzatán – bár 1878 decemberi pesti utazására nincs bizonyítékunk. Ezért helyeztük a Függelékbe.
