THIERS A RAVATALON
THIERS A RAVATALON
Az egész világnak halottja van. Thiers fekszik a ravatalon. A lobogó gyertyák, melyeknek fénye bevilágítja elsárgult arcát, ez egyszer arra vetnek fényt, ki maga volt a legtündöklőbb szövétnek.
A nap csak a föld egy részének világít egyszerre, Thiers az egész földkerekségnek világított.
…Ezerek elestét hozza a hír szárnya… mindennap ismétli… Haldoklók nyögése a szellőbe olvad s viharrá dagasztja, mely a párolgó vért a csaták teréről a lég miriád atomjai közé osztja. Az emberek hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy egyre ritkulnak; s mégis megdöbbentő az a leverő hír, hogy az az egy meghalt.
Mintha a tenger habjai nyílnának meg és elnyelnének egy nagy darabot a szárazföldből; mintha egy világrész süllyedt volna el: kisebb lett a föld, üresebb a nagy mindenség.
A Notre-Dame templom tornyán szomorúan, tompán kong a harang… még távol, messze Budapesten is ott leng a fekete zászló az Akadémia homlokzatán… és még messzebb, – hol a képzelet akarja, hol emberek laknak, hol gondolkoznak, éreznek, mindenki tudja, hogy »Thiers a ravatalon fekszik«, s mindenki elmondhatja: »halottam van«.
Öreg volt. A múlt század adta ajándékba ennek. Nagy örökség: – mint aminő nagy örökséget ő hagyott a jövendő századoknak.
*
Ő egészen a történelemé. Egy korszak ő, melyet nem lehet kitörülni, melyről sok mindent fognak írni nagyon soká, nagyon sokan.
És e sok közül is nem akad egy sem, aki azzal a vakmerő gondolattal fogjon tollat, hogy Thiers történetét megírja. Thiersről csak írni lehet, de az ő működését leírni, azt, amit ő egy élet alatt végzett, arra kevés egy élet.
Én ezúttal ez igénytelen helyen csak két apró vonást akarok felhozni életéből, mely jó szívét és igénytelen egyszerűségét jellemzi.
A marseillei lakatos fiának, midőn még egyszerű ügyvéd volt Aix-ben, volt egy Billien nevű fiatal segédje, ki igen szűk jövedelemmel rendelkezett.
Billien úr, mint a történetéből kiviláglik, éppen olyan apró emberke lehetett, mint principálisa. Egy téli estén fényes bálra készültek Aix-ben, melyen a fiatal Thiersnek mint rendezőnek kellett volna részt vennie. Mint minden fiatal ember, tele reménnyel s fényes ábrándokkal készült a bálra s alig várta az estét, midőn napi ügyeit elvégezve öltözködéséhez hozzáfogjon.
Ment is a dolog egész a frakk-felhúzásig: itt azonban szükségképp meg kellett akadnia azon nyomatékos oknál fogva, mert a felhúzandó frakk nem volt sehol: csak hűlt helye a szekrényben.
Thiers méregbe jő, nagy lármát csap s éppen leszaladni készül a lépcsőn, hogy a takarító házmesternőt kérdőre vonja, midőn Billient látja meg, ki a saját tulajdon frakkjában feszít lefelé…
– Hollá, Billien! Ezer ördög! Ön az én frakkomat viszi? Nos, uram, hogy merészel ön ilyet cselekedni? Tudja ön, hogy ez tolvajlás, sikkasztás?
Billien megáll, hol elsápad, hol elpirul és töredelmesen bevallja, hogy a szekrényt nyitva találván, mivel nagyon el szeretett volna menni a bálba, nem volt képes ellenállani a kísértésnek, annál is kevésbé, mert azt hitte, hogy a principális mulatsága ezáltal nem fog rövidséget szenvedni: mivel meg volt győződve, hogy Thiersnek legalább két frakkja van.
– Egyetlenegy frakkom van, hallja ön – mondá Thiers dühösen. – Azonnal visszatér ön és le fogja vetni.
A fiatalember megszégyenülten engedelmeskedett, s ezen önkéntelen sóhajjal vált meg a szerencsétlen ruhadarabtól:
– Szegény Nanette-om, te kétségbe leszel esve!
– Ki az a Nanette? – kérdé Thiers.
Billien akkor elmondá, hogy a Nanette egy igen kedves szőke gyermek a szomszédos Bourgoin faluból, ki már félév óta készül e bálra, hogy ott vele találkozhassék, s szerelmi ígéreteiket újra mindketten megerősítsék, s hogy ő, mivel frakkja nincs, kénytelen lesz most cserben hagyni imádottják, kinek szegénynek bizonyosan megreped emiatt a szíve…
A fiatal Thierst annyira meghatotta a kis Nanette elképzelt szomorúsága, hogy elérzékenyülve hebegé:
– Ez esetben… ön menjen, Billien. Mindenesetre ön menjen a bálba a frakkomban. Én majd csak itthon maradok.
*
Még egy kabát-történet kering Thiersről. Midőn mint a francia állam feje nehány év előtt hadiszemlét tartott Párizsban a Marsmezőn, oly feltűnően rövid felöltő volt rajta, hogy a tisztek közül nehányan, amint ránéztek, nem állhatták meg mosoly nélkül.
Az elnök észrevette a nevetséges hatást, melyet öltözéke szült, s minden zavarodás nélkül, szokott szeretetre méltó modorában magyarázta meg a kabát szertelen rövidségének okát.
– Uraim! Nem jó, ha az embernek nagyon előzékeny felesége és sógornője van. Nehány nap előtt varrattam ez új kabátot. Midőn a szabó hazahozta, nem voltam otthon, s csak később próbálhattam meg. Hosszúnak látszott, s mondám övéim előtt: »Nem viselhetem e kabátot; két ujjnyit le kell belőle vágni.« A következő estén feleségem fogja magát s elvégzi rajta e műtétet anélkül, hogy erről nővérének szólna, ki a következő reggel ismét két ujjnyival csonkítja meg kabátom hosszát, s mint aki dicséretes munkával akar meglepni, öltözőszobámba helyezi. Nos, uraim mit gondolnak önök, mi történt? Szórul szóra az, hogy amint az én tekintetem a kabáton akadt, eszembe jutott annak hosszadalmassága, becsengettem az inasomat s elküldtem a szabóhoz, hogy egy óra alatt vágjon le belőle két ujjnyit, mert e kabátban óhajtok menni a hadiszemlére. Gondolják meg most önök és nézzék: mi lett az én szegény kabátomból?
Több apróbb jellemző dolgot Thiersről – más alkalommal.
