A LEGÚJABB BOTRÁNY (Színházi tárca)
A LEGÚJABB BOTRÁNY
(Színházi tárca)
(Színházi tárca)
A keddi katasztrófa után (midőn »Piccolino« volt kitűzve a Nemzeti Színházban reggel, délben a »Mignon«, adatott pedig mégis »Az afrikai nő«) elmés apropos-ra került szerdán színre a »Legújabb botrány«.
Ez a botrány azonban egészen másforma botrány. Fölösleges kérdezni is: milyen? Mindent megfejt, hogy francia vígjáték és Barričre írta; minélfogva igazi botrány lenne, ha nem az asszonyok körül forogna.
Ott forog.
Prielle Kornélia, Ripari marquisnét játssza, Ripari marquisné pedig játszani akarja a becsületes nőt, s udvarlóját, Strade bárót, a Helvey Laura szobájának erkélyéről szökteti meg a palotából. Már hogy t.i. Helvey Laura az öreg Ripari marquis felolvasónéja s szőke Marjolaine-féle hajával olyan gyönyörű jelenség, hogy az ember szinte kezdi eltalálni: a francia marquis-k és grófok miért kedvelik a literatúrát?…
De ha szép a felolvasónő, van is látszatja. Egyszerre három ember is szerelmes bele; Halmi, Gaston herceg, Náday, Tresnoy Albert gróf, és Maxime, mely utóbbi, ott ünnepélyesen, az egész közönség színe előtt, nőül is kéri, s egy cseppet sem szégyenli, hogy kosarat kap, minthogy Julie még senkibe sem szerelmes. Maxime, mint egy igazi holdkóros imádó, ezután eltávozik, de mint később kitudódik, ott künn cirkál Julie ablaka alatt s az erkélyről leugró Strade bárót megpillantja, mi által alkalmat nyújt Barričre úrnak, e derék, de nem valami szellemdús urak felől vígjátékot írni.
A második felvonásban, Julie már menyecske, Tresnoy Albert gróf neje. Ezen fordulat nagy apprehenziókat idéz elő. Maillan grófné, kit Lendvayné személyesített igen jól, el nem tűrheti, hogy imádója, Albert, őt Julie miatt elhagyta, s bosszút forral ellene, – az özvegy Blancay hercegnő, Albert gróf és Gaston herceg nagymamája, ki valódi párizsi öregasszony, nem tűrheti, hogy unokája, Albert, egy felolvasónőt vett nőül, s végül Maxime is (kiből sohasem lesz jó színész) rossz néven veszi, hogy Julie férjhezment. Az öreg hercegnőt csakhamar kibékíti Halmi, csókolni való játékával (s ez a darab legtöbbet érő jelenete), úgy, hogy Juliet szeretettel fogadja. Maillan asszony gonosz praktikája azonban nem pihen, s a Maxime által látott erkélyrőli leugrást finoman elterjeszti a »societás«-ban, hol ennélfogva Juliet hidegen fogadják s megvetőleg bánnak vele.
Helvey Laura kisasszony művészileg adta azon jelenetet, midőn az estélyről hazajő, s midőn mindenki bűnösnek hiszi, még talán férje is, ki valami könnyelmű riporter elvesztett jegyzeteit találta meg, s onnan értesült, hogy nejéről a »legújabb botrány« cím alatt akarják megírni a fent elmesélt dolgokat. Bizony pedig rajta is száradna az ártatlan menyecskén ez a skandalum, ha éppen kapóra, midőn vádolják: honnan, honnan nem, egyszerre ott terem maga Strade báró, s az ott éppen jelenlevő s már megözvegyült Ripari marquisné előtt, el nem mondja szögről-végről az egész dolgot úgy, amint megesett. Most aztán természetesen szent a béke, s illő befejezést nyer a darab, annál is inkább, mert Strade báró, tetejében megkéri a megszégyenített marquisné kezét.
Hogy megkapja-e, azt már a darabból nemigen lehet tudni, de nem is szükséges, – legfeljebb a Halmi ábrázatából gyanítható, mivelhogy nagyon elégedetlen arcot vág. Van is rá oka, mert az érdekes marquisné neki is szemet szúrt előbb.
Ez a darab sovány meséje, mely olyan közönséges, hogy szinte különös érdememnek kezdem betudni, amiért azt most, a darab előadása után egy nappal, még el sem feledtem, s le tudom a t.c. publikumnak úgy ahogy, írni.
A darab jellemzésére még annyit, hogy Szefaludy [!] Nácinak a foga fájult meg az előadás alatt. Komócsy azt kérdezte Csepregitől, hogy nem-e tévedésből van »vígjátéknak« megjelölve a színlapon, – a színházban csendes és figyelmes hallgatag modort követelő Vadnay Károly pedig folytonosan Gyulaival csevegett az előadás alatt: még maga a derék Lendvayné is, ki pedig negyven esztendő óta mindig jól mulat azokon a darabokon, amiket már ötvenszer látott, s kortársak egyhangú emlékezete szerint még sohasem ásított, – most végtelenül unatkozott.
Némi szellemet azonban nem lehet megtagadni a darabtól és egy eredeti alakja is van, Gaston herceg; kár, hogy elmosódik. A többi alakok azonban, ezerszer látott sablonok, kiknek színtelen cselekvénye egy helyütt sem bírta fölmelegíteni a szép számú közönséget, melyet ma legjobban érdekelt a színházban – Andrássy Gyula.
Ott feketéllett egy földszinti páholyban, leomló fürtei beárnyékolák homlokát, csupán egy trigonometriai szögletet hagyván abból láttatni, miből a »Hon« riporterei Európa mappájának változását olvasták talán ki…
Némán, csendesen ült ott, szemei csak nagy ritkán fordultak a színpad felé szomorú megadással és szenvtelen apátiával, mintha mondta volna: »csinálok én nektek különb komédiát is ennél.«
Majd – amit kezei közt morzsolgatott – a színlapra vetett egy-egy futó pillantást, s elmélyedve bökött oda a »legújabb botrány« szóra, s talán arra gondolt: »mintha csak valami működésemről írt cikk titulusa lenne«…
Azután fölvette fekete látcsövét s végignézegette a páholyok közönségét. Mennyi új arc, mióta elment!… hova lett a régi arisztokrácia? Ő-e ő? s valóban itthon van-e? Ahogy aztán a súgó hangja fölrezzentette, egyszerre rájött, hogy »otthon« van.
Végre csendes álmodozásba merült, szinte szunnyadni látszék; lelki szemei előtt megjelent Gorcsakoff, Bismarck és ott kóválygott a »keleti kérdés« láthatatlan köde. Az »Ellenőr« padjáról sóváran nézett oda egy úr s bizonyára sokért nem adta volna, ha a saját gondolatait elcserélhette volna az Andrássyéval. Milyen kapós vezércikk lehetne azokból reggelre!
Az előadás féltízre ért véget; senki sem volt megelégedve, csak a foyerben ácsorgó Szigethi Imre azért, hogy – ő nem játszott.
