AZ ÉLCRŐL ÉS A BÓKRÓL
AZ ÉLCRŐL ÉS A BÓKRÓL
Az élc és a bók a mai társadalomnak olyan, mint a levesnek a fűszer. A kettő közötti különbség, hogy míg az egyik a nevetségest, a másik a szeretetre méltót igyekszik képletesen felhajhászni.
Igen sokan írtak már e tárgyról hazai úgy, mint külföldi írók, és bizony el lehet mondani az egyszeri olasszal, hogy »tutto mondo e fatto come nostra famiglia«. (Az egész világ olyan, mint a mi családunk.)
Az élcet és bókot mindenütt egyformán szeretik, dacára, hogy minden népnél annak vérmérsékletéhez, szokásaihoz simulván, az élc és bók is különböző; pl. a franciáknál könnyű, mint a szikra, a németeknél erőtetett és nehézkes, az angoloknál homályos, éppen mint hazájok köde, a spanyolnál naiv, mint a gyermek mosolya, az olaszoknál szúró, nem mint a tövis, hanem mint a tőr hegye.
A magyar ember is hajlandó élcekben beszélni, még akkor is, midőn nem akar: tudniillik a különböző dolgokban rejlő hasonlatok eleven, gyors feltalálása által képekben állítja elénk szavait. A panaszkodó, elhagyatott özvegyasszony keserűségében azt mondja például: »Olyan vagyok, mint a törülköző kendő, mibe mindenki beletörüli a maga szennyét.«
Az élcnél és a bóknál arra kell különösen ügyelni, hogy ne legyen pórias; azaz ne foglaljon magában olyan tárgyat s ne érintkezzék olyan fogalommal, mely az illedelem vagy a társalgási megszabott formák határát átlépje. Különösen pedig áll ez a bókra nézve, mely a női szobákban divatozván, leginkább kell hogy a női szobák gyöngéd köréhez legyen alkalmazva.
A pórias élcnek ellentéte a finom vagy az úgynevezett szalon-élc, mely a magyar nép humorában igen ritka. – Pl. Bécs egyik legszebb hölgye-, K. grófnőnek N. báró e szavakkal mutatta be X. herceget:
– Van szerencsém bemutatni, grófné, X. herceget, kinek én igen sokkal tartozom.
Azután a herceg felé fordulva, sokat jelentőleg tevé hozzá:
– Remélem, uram, ön ki van elégítve.
Ne legyen a bók vagy élc erőtetett, keresett, mert akkor minden hatását veszti. A keresett élc nevetségessé, az erőtetett bók unalmassá teszi az embert.
Az erőtetett élc ellenkezője a könnyű és gyors; midőn az elme kellő gyorsasággal, mintegy varázsütésre teremt alakot a fogalomnak, s mintegy csalóka tükröt állít oda az igaz tárgy elé, hogy a nézőt meglephesse. Pl. midőn a jurátus fiok sorsa felett aggódó szülők tűnődve kérdik egymástól:
– Ugyan mit csinál most a mi Pistánk?
– Adósságot – felel rá hirtelen a pajkos leánytestvér.
Ez egyszersmind jellemző élc is, s mint ilyen nagyobb becset igényel, mint a többi, mert a jellemző élc mindenesetre több tudományt, tárgy- és lélekismeretet feltételez, mint a pusztán közönséges.
Ne legyen az élc hosszú, mert akkor megszűnik azzá lenni; ennek ellenkezője a velős, rövid élc. Pl.:
– Kapitány uram, baj van! – kiált fel a vitéz – rövid a kardom.
– Tódd meg egy lépéssel – feleli vissza a másik.
Legyen az élc és a bók olyan, mint a rakéta, de legyen az csak ünnepi rakéta, mely mulattasson és ne gyújtson; épp azért óvatosan ki kell kerülni mind az aljast, mind a sértőt.
Általános tapasztalat az, hogy az élces emberek a társaságnak valóságos zsarnokai; mert az élc olyan fegyver, melytől mindenki retteg, s mely rosszul használva igen sok ellenséget szerez az embernek; nem kell tehát vele másokat felfegyverezni ellenünk, hanem lefegyverezni általa.
Vigyázzunk még mindenekfelett, hogy az élc ne fajuljon hóbortossággá, ne legyen rikító, folytonos és fölösleges, mert attól megcsömörlik a lélek: a jóból is megárt a sok.
A bók pedig ne váljék hízelgéssé, mert némely embereknek ami nagyon édes, az undorító is.
»Az élc és bók – mondja egy szellemdús francia – kulcs a női szívekhez.« Én csak azt teszem hozzá: de olyan kulcs, mellyel a vigyázatlan néha oda nyit, ahova éppen nem akar.
