A Balatonmelléke

Teljes szövegű keresés

A Balatonmelléke

SZILAJ GULYA A SZÁNTÓDI RÉVBEN. (A háttérben Tihany félszigete.)
Irá pedig Oláh János L. hr. Pr. az Ő «balatonmellyéki tudósításait» – a mult század elején – barátságos levelekben s kezdette imígyen:
«Honnodat, annak természeti kintseit, szépségeit tsak kevéssé is esmérni, több: mint országokat látni. Az ki szülőföldje alánézéséből kél tengerekre, hogy világot láthasson, hasonlatos ahhoz, ki valamely messze látszó bolygó tűz után siet, és lába alá nem vigyázván, arany értzekbe botlik meg, és azokon magát öszvetöri».
Böngésszük össze a derék magyar leveleiből – csak ódon helyesírásán változtatva, de őrizve stílusának régies jó zamatját – a következőket:
…a Balaton gyönyörű tárgya a vizsgálódó szemnek, de néha borzasztó is annak látása. Csendes időben szép napfénynél láthatni e vízben csavarogva menő setétkék kígyódzásokat, melyek helyüket és formájukat állandóul megtartják, – és még jéggel is. Ezek források, melyek télen heveseknek neveztetnek, mert vagy igen ritkán, vagy csak nagy hidegekben fagynak be és gyakorta a vigyázatlanokra veszedelmesek is, kivált mikor a béfagyott Balatont porhó borítja. Csudálatos tulajdonságú ez a mi tavunk. Még az oly csendes és szél nélkül való időben is, de mikor a falevél sem mozdul meg, megzöldül Somogy felől és egyszerre, nagy zuhogással jelen van a nagy tói háború, – tolja maga előtt a fehér habokat a Vész. A Balatonnak ily megzúdulását rövid időre szélvészes égiháború követi. Vallyon nem a folyó elektrom okozza-e hát e szél nélkül való mozgást? Különben, csendes időben – a Balaton vize messziről ég- vagy levegőszínű, közelről pedig savószínű. Őszi időben a ködöknek nagy tanyája ez, melyről azok csak tíz óra felé kezdenek felhő formában fölszállani.
A Balaton partján ásatnak a zsombékok, melyek elfűrészelt törzsök formájára öszvenőtt sásgyökerek, igen puhák és jó ülés esik rajtok; a balatonmelléki pincéknél igen sok van ilyen a tüzelők körül, melyekre ülnek a tűz mellett dohányzó és iddogáló pinceszeresek, köszöngetvén egymásra a vászonkorsót, a szentmihályi korsót.
Ami illeti a balatonmelléki lakósokat: talám az egész világon sincsenek ily jószívű, adakozásra hajlandó és barátságos emberek. Itt a szőlőhegyen ha valaki keresztülmegyen és – az ő szóllásuk szerint lyukas pincét (kinyílt ajtajút) lát és hivatlan is bé nem tér, azért dorgálást, pirongatást és szemrehányást nyer.
Divatozik itt egy különös szokás, de leginkább Köves-Kál táján, melyet pinceszerzésnek neveznek. Komaasszonyék öszvesúgnak, ki kolbászt, ki rétest, ki sódart, ki fánkot, ki sült baromfit vitetvén ki a szőlőhez, elkezdik a lakozást a szélső pincénél, onnan tovább mennek, mindenütt mulatván vígan, de tisztességesen egy keveset, mígnem öszvejárták a barátságos hajlékokat. Ilyenkor a férfiak is néha rajtok ütnek a mulatókon véletlen, amikor még nagyobb szokott osztán lenni a vigasság.
BALATONMELLÉK KÖZSÉGEI (1) (A felkutatott terület térképe.)
Öltözetjek a balatonmellékieknek a sorshoz és állapothoz képest különböző. Nemes helységekben a férfiúnem szép setét, vagy világoskék öltözetben, de magyarosban jár, ellenben a szépnem igyekszik itt is követni a módit és nagyon városiasan öltözködik. Az adózó nép szűrben, ködmenben jár, feleségeik is igen együgyűen viselődnek, – de a már most nevekedő leánykák módi után futnak, szüleiknek minden ellentállása mellett is; a balatonmelléki leányok, többnyire szőlőbeli napszámjukkal keresvén a ruháravalót, magok szoktak lenni a vásárlók s mire annyok észrevenné, akkorra a legmódibb karton meg van véve és öltözőnek meg is van készitve.
ZALA MEGYE. (2) (A felkutatott terület térképe )
Beszédje az itt lakó népnek igen hibás, de kezdik már a míveltebb tájakon jobban formálni e részben is magokat. Gyakran hallhatni deáknyelvből elrontott nevetséges kimondásokat. Ilyen, nevezetesen, e köszöntés formája: Serbus humilibus viri carissime! – melyre a társ felel: Placiat, placiat! Prokotérium (protocollum), recefice (recepisse), kostripció (conscriptio) martikula (matricula), kurrencs (currens), kostribáló (conscribáló), denostáció (dehonestatio), istáncia (instantia), perecektor (perceptor), – efféléket is mondanak, mert deákizálni igen szeretnek; kivált sokan, szüret után, savanyodván a must, magyarul tudni sem akarnak. Innen van, hogy magok is alkatnak szükség idején, vagy tudósságuk bámultatásáért különös és utópiai deák szókat: a félszemű balhát cincinapetának hívják, a kotyogós üveget klipitklopottoriumnak, a tarkatyukot aregargának, a ferhécet exergeciásnak. Különösen mondják ki az idegen nyelvekből kölcsönzött szókat is: csiszlér a tislér, isterázsa a strázsa, áslong az anslog, pallika a pántlika. A valóságos nemzeti szavakat is igen megrontják, vagy megcsonkítván vagy megtoldván vagy betűit elcserélvén, vagy táji beszéddel mondván ki, így: nem tom, azt tom, lik (lyuk), tik (tyúk), sziva (szilva), kő (kell), csépő (csépel), téfő (téjfel), mónár (molnár), pokó (pokol), süeg vagy seeg (süveg), üeg (üveg), szóga (szolga), bóha (balha), tá (tál), ótár (oltár). Ha meg megtoldják: kelázli (klázli), pörös (prés), szölke (szőke), gobolyics (glóbis). Betűt is cserélnek: borgyú (borjú), vargyú (varjú), sarró (sarló), óma (alma), szóma (szalma), kű (kő), ünge (inge), pallás (padlás), kégyó (kígyó), kapubábány (kapubálvány), füsü (fésű), kalány (kanál), surma (morzsa), tiker (tükör), ruzsa (rózsa), melence (medence), nám (lám), sinyór (zsinór). Táji szavaik: keléncs (kilincs), áspa (matóla), tikmony (tojás), lud tikmony (lúdtojás), tusa (csuka), szakajtó (kenyérkosár), balaska (kis fejsze), kukolla (pálinkaégető ház), pompos (kisded kenyér), vakarcs (a teknőről levakart tésztából sült kenyér), kinder (feneketlen vízi mélység). Különös és kedvelt kimondásai a köznépnek: meg helyett eg, kovács helyett kács, kovász helyett kász, lova helyett loaja, – de mindezek megengedhetők ott, ahol a szív jó…
SOMOGY MEGYE. (3) (A felkutatott terület térképe.)
Sorra járja Oláh János L. R. Pr. urunk a Balaton vidékét, tekintetes Veszprém és tekintetes Zala vármegyéknek ama részeit, melyek a Palota mezővárosától Tapolca mezővárosáig vezető országút és a «nevezett tó között feküsznek» és lerajzolja «úgy amint önnön tapasztalásiból vagy hites kútfőkből» tudja, hogy kövessük őt képzeleteinkben.
VESZPRÉM MEGYE. (4) (A felkutatott terület térképe)
Palotánál vagyon kezdődése Veszprém vármegyének; sok jó fajú tőkékkel plántált szőlőhegyei vannak, melyek meglehetős és állandó bort teremnek. Északra, a palotai Bakonyban, sűrű fákkal és bokrokkal benőtt helyen állanak Puszta-Palotának omladékai, mely hajdan Első Mátyás Királyunknak nyári mulatóhelye vala, most pedig az útonállóknak búvóhelye; egy órányira, nyugatra, éppen a postaútban esik a bámulásra méltó Tikeritó, mely hajdan nem lehetett egyéb – mint fekvése, formája és készülése módja mutatja – halastónál, ezt bizonyítja a köznép között szájról-szájra általmaradott szóbeszéd is, hogy ez Mátyás Király halastava volt. Mutogattatik itt a Toldi Miklós lova patkójának négy nyoma is azon köveken, melyek a zsilip nyilt részén vagynak, azt regélvén a pórnép, hogy Toldi ott ugratta által lovával a zsilipet. Sok vakmerők megpróbálják máig is az ugrást azon helyről, egy-két itce bor fogadásért.

TIHANY KÖRNYÉKE. (6)
Egy fertály óra járásnál valamivel több Tikeritóhoz az egészen tót falu: Öskü. Nevezetes a jó serről, mely itt főzetik. A katolikusok temploma egy régi török mecset, kerekre épülve; messziről tekintve úgy tetszik, hogy tíz-tizenkét személyekkel betelik, holott az ösküi nép elfér benne. Azt szokták mondani: tótnál kevés a barátság, – ám az idevaló nép, noha szegény, mégis barátságos. Lakodalmaik gazdagok étellel, borral, meleg és mézes pálinkával, a jobbmódúaknál eltartanak két nap is egymásután. A lakodalmat követő másnapnak reggelén, megszűnvén minden zajtól, az egész vigadozó sereg templomba megy s onnan a már főkötős menyasszonynyal együtt az örömanya házához, hogy a menyasszonyi ajándékot, mely egy fekete kakas, kezéhez vegye; a kakast a sereg vezére, a násznagy, muzsika és zaj között egy pórázon maga előtt reppegeti, – bizonyos távolyságokon azonban megállapodik a nép és táncra kerekedik. Végre eljutnak a helységen kívül egy kopár halomra, ahol már akkor egy kerék áll cövekbe vonva; a kerék sípjára a kakast, lábánál, fölkötik, – a vőfély, mint hóhérinas, a kakas fejét fogja. Ekkor nagy méltósággal előlépik a násznagy és egy kiszakított kalendárium levélből a lekszenciát (szentenciát) magyarul fölolvassa; ezután, nagy hallgatás közben, előáll a veres ruhába öltözött hóhér egy nyeléről leütött kaszával, – hogy mérges legyen, megiszik egy pohár pályinkát – s háromszori erányozás után a kakas fejét lecsapja. A kakast, póznára kötve, mint menyasszonyi ajándékot viszik a vőlegény házához, ahol gazdag ebéd készül, mely nappali vendégségnek neveztetik.
Egy óra járás, délre: Vilonya, mely nevét villa novától vette, mert bizonyos, hogy Szent István Királyunknak e tájon mulatóhelyei és gazdasági majorjai valának, miről a helységek nevezetei is bizonyságok. Félóra járó föld ide Pap-Keszi; nevezetes e helység határjában egy földvár, mely az erdélyi hadak által hányatott, midőn azok itt ütöttek tábort (ez 1664 körül lehetett); azon a helyen, hol Rákóczi tábora feküdt, van most az uraságnak, méltóságos gróf Zichy Miklós úrnak, nagy birkamajorja és nézést érdemlő magháza. Következik Hajmáskér, Litér, Kenesér, melynek szőleje felette sok, de erdeje éppen semmi, mivel a lakósok eleiknek gondatlansága és fapazarlása miatt az a szép erdő, melynek most már a szorult maradék odvas tőkéit a földből kapákkal ássa, kiveszett; ama rettenetes sáskaseregnek, mely Magyarországot bejárta és pusztította, itt volt nyugovó- és letojó-tanyája, most is látszanak még a sáskasáncok, melyekbe a tavaszszal kikölt és még szárnyatlan sáskafiak beszoríttattak, csomoszlókkal egész vármegyék népe által öszvezuzattak, megégettettek és eltemettettek, messze kiterjedésben. Méltó megtekinteni a helységen mindjárt alól, a vízpartban lévő azon búvó lyukakat, melyekben hajdan Kenesének lakósai rejteztek azokban a boldogtalan időkben, midőn a török ezt a tájt dúlta, – ezekben tartják a halászok hálóikat és egyéb eszközeiket. Igen szép innen nézni a halászást; a messze bennlévő, nagy tölgyderekakból vájott csónakok (bodonhajó) úgy látszanak a kék Balatonban, mint a repülő csókák a levegőben. Ezelőtt egynéhány esztendőkkel járt ide gróf Festetitsnek egy nagy fedeles és vitorlás hajója, melyet a köznép gályának nevezett, hordódongákat és más faneműket hozván ide, innen pedig visszatértében sót vivén, de már régtől fogva elmaradt, hihetőleg elpusztulván.
A Balaton partján menvén észak felé, eléred a Mámai pusztát. Talám sehol sem oly bőv halú a Balaton, mint itt, lévén a part messze kiterjedésben plántás, gyökeres; itt férgekkel teljes ingoványok vagynak, melyekben a halak bőv élelmet találnak, mivel pedig a ragadozó halak is ott szeretnek tanyázni, hol a kisebb halakat fogdoshatják: azok is nagy számmal tartózkodnak itt; Mátyás hetében lövöldözik a Mátyás csukáját, Gergely hetében a Gergely csukáját, megállanak a lövöldözők a learatott nád szélén és odavárják a párosodni, itteni szólás szerént, az ívni kijövő csukákat.

ALKONYAT A BALATONON. (A tulsó parton Badacsony.) (7)
A füzfői vendégfogadótól félóra Veres-Berény, ahonnan szőlők között, görbe, hajlós, köves, gödrös, szoros úton félórai kocsizás az Almádi csárda, mely különös hely: a két vármegyék határainak öszveütközésén úgy vagyon épülve, hogy az épületnek fele Veszprém, a másik fele pedig Zala vármegyében fekszik, jelelvén a határt a vendégfogadóban lévő mestergerenda; az utasok e helyen sok tréfákat és borbeli fogadásokat tesznek.
Arátshoz egy fertály sétálva a Füredi Savanyuvíz (Füred ad Acidulas), egy meneteles völgyben a jóltevő savanyu-forrás, mely az összejövetelnek, örömnek, társalkodásnak, barátságnak és egésségnek szerző oka. A kút épületjének négy nyílása van, ezen nyílásoknál állanak meg a vízben részesülni kivánók, hova a meringelők tisztán kiöblített poharakban pálcákon nyújtják föl a vizet. Helyben a füredi víz, kivált nagy melegekben, igen erős. Ivás után kevés időre föladja magát az erő a gyomorból, különösen az orrnak érző inait bizgatja és a szemekből könyeket facsar. A kút oldala vasrozsda színű. E forrást, hosszas négyszegben veszi körül a sétálóhely, mely gyönyörű hársfákkal vagyon beültetve oly sűrűen, hogy a napnak tikkasztó hevétől a mulatók egészen mentve vagynak. A hársfáknak mulatási időben nyílván virágjok, kellemes szaggal töltik be a helyet. A sétáló nyugati sarkánál van kápolna is, melyben minden reggel Istentisztelet tartatik; ezen felyül, a mulatókert szélén épült nemrégiben játékszin is, mely egészen ugyan még nem kész, de már a jádzásra alkalmatos és adatnak is benne játékok. Méltó megemlítenem a mulató-kertet is, melyet az idevaló nép anglus kertnek nevez; ez hazai fákkal és csemetékkel van beültetve, útjai mulattató csavargásúak, hol helyre mennek föl, hol völgyre szállanak alá és jól töltettek: néhol vagynak benne szérü nagyságú puszta helyek is, az utak mellett nyugvópadok. Szép hely, de mivel jobbadán a Vénus madarai ebben tartózkodnak, lesvén a prédára: a jobb ízlésűek és erkölcsűek csak a forrás mellett mulatnak, ezt a világ fiainak és leányainak hagyván. Gyakran az itt mulató társaság éjszaka, fáklyavilágnál, bé szokott ladikázni jó messze, sokszor Tihanyig is, a Balatonba, mely közben a vízen tűzijátékok adatnak és az, a kívülről szemlélőknek, szép mulatságul szolgál.

A BALATONVIDÉKÉRŐL. (8)
Háromfertály óra járás Tihan-Szigete. Tihannak épületjei igen együgyűek, feküsznek hegyoldalban, részszerént északra, részszerént keletre terülvén, a hegynek tetejét pedig az emeletre épült szép klastrom és annak kéttornyos temploma koronázzák. A reformátusok temploma mellett fölmenvén keletnek a hegytetőre, meg lehet találni a két kőcsoportokat, melyek jelelik azt a helyet, hol meg kell állani annak, ki Tihan híres visszhangjával mulatni akar; ez a visszhang, mely egy egész hexametert visszamond, formálódik a klastrom temploma északi oldalánál, ahhoz ütődvén és arról verődvén vissza a kiáltott szó. Tihannak, lakósaik számához képest, elég szántója, rétje, erdeje, szőleje van s azt lehet egész bátorsággal kimondani, hogy az egy sót kivévén, a világtól elzárattatva, minden éhség és szükséglátás nélkül magát fönntarthatná; itt a gardák fő tartózkodóhelye – és ezt a hal nemét oly bővséggel fogják a lakósok gyakorta, hogy a vidéket öt-hat mérföldnyi kiterjedésben is, a csömörig bétöltik azzal.
Tihanból kijövén, következik Aszófő, Örvényes, Udvari, azután Akali, melynek jótermő határjában van talán az egész hazában legelébb aratás, de mivel kevés gabonája terem, a szomszéd helységek lakósai, midőn aratásokhoz fognak, azt szokták tréfából mondani, hogy az akaliak már termésseket meg is ették.

A KESZTHELYI HALÁSZGUNYHÓ. (Főzik a halászlevet.) (9)
Napkeletre, csekély távolságra esik tekintetes Kisfaludy Sándor úr, remek költőnk által fölszentelt Tsobántz-hegye, melynek terült tetején áll Gyulafynak romladozott kastélyvára; az elvadult kastélykertben az orgonafák annyira elterültek, hogy szinte erdőt képeznek; zsálya, liliombokrok is találtatnak még itt, melyekről szakasztván a magasságnak vendégje, kéntelen is visszateszi magát e szavakkal az elröpült századokba: ugyan ki? mikor? és ki kedvéért ültette ide ezeket?!… E nevezetes hegy alatt van egy kisded falu, ugyan Tsobántz névvel. Itt ásatik az a rózsaszínű föld, melylyel a lakósok mint kályha-festő földdel, Somogyba kereskednek. Vize semmi sincs, a lakósok Diszelbe kénytelenek vízre járni; ebeikről is azt beszélik, hogy szomjúságuk oltására ugyanoda futnak, de mire hazaérnek, ismét megszomjuznak és újra kénytelenek vízre futni, ahonnan származott a mondás: csak lót-fut, mint a csobánci kutya.

SZÁNTÓDI KOMP. (A háttérben Tihany félszigete.) (10)
Balaton-Henye szőlőhegyének ormozatján van egy hosszú, meredek sziklasor, mely Törökök halálának neveztetik. Beszélik: egy török csapat e helyre szoríttatott és innen ugrattatott le, – mai napig is a földásók nyílakat, török késeket és szablyadarabokat találnak itt. Szomszéd ezzel Szent-Antalfa; hajdan lakósaiknak különös kiváltságaik voltak, mint farkasvadászoknak (venatores canum luporum). Ide egy dülőföldközre van Nagy-Vázson-Kő; a város közepén áll Kinizsi Pálnak, nagy hősünknek várkastélya, egy négyszögű vastag toronynyal, de már csak omladékban. A torony lakópalota volt, mivel szobákra van osztva, melyeknek ajtószáraik fehér pallérozott márványból vagynak készülve.

A SZÁNTÓDI KOMP INDUL TIHANY FELÉ. (11)
Nem messze a várostól, nyugatra, a temető mellett van egy elpusztult barátlakás is, melyet Szentmihályi Klastromnak neveznek; mindjárt mellette, szomorú pusztult állapotban a régi világnak egy remekműve, a klastrom temploma. E templomba voltak letéve Kinizsi Pálnak s jól emlékezem, társának, Miszlenovitsnak tetemei az oltár előtt levő sírban, mely sír egy márványfödéllel volt béfedve, melyre Kinizsinek és társának kidomborodott képeik az akkori időhöz képest valóban bámulásra méltó ügyességgel vagynak csaknem emberi nagyságban kifaragva. Ez a sír az omladékok alá lévén temettetve, sokáig sértetlen maradt, mígnem ezelőtt 30–35 esztendőkkel, némely kincskereső bohók – kik ott is szeretnének valamit találni, mit hova nem tettek, – a hősök nyugvóhelyét földúlták, tetemeiket kihányták; Kinizsinek tetemei egy rézdrótból kötött mesterséges páncélingben valának és mellette vala sok vért ontott kardja is. A sírdúlás tudtára esvén az akkori nagylelkű uradalmi főtisztnek, ezen szentségtörőket megakadályozta további vakmerőségekben, a tetemeknek pedig koporsót csináltatván, azokat a város keleti részén lévő templom mellé újra ellemettette; azon tabulátumot, mely a sírt fedte, a pusztavár falaiba berakatta, mely ott még most is látható. A sírban találtatott páncéling és kard ezelőtt az inspektori háznál lévő írószobában tartatott, hacsak mostanában a Nemzeti Múzeum számára mint nemzeti ritkaság meg nem küldődött, mely ha nem történt, remélhetjük, hogy – mai időnkben, midőn a hazának fiai mint a munkás méhek, úgy hordják öszve ide azokat, melyek csak e helyet érdemlik – meg fog rövid időn történni…
Így a régiek közül egy, a mult század elején.

A SIÓ PARTJÁN. (12)
De vannak – s a Balaton kutatója, Lóczy Lajos érdeme* – mind többen akik szeretik a magyar tengert, annak vidékét s népét ma is. Rajongva szereti, dolgozik is érte, a keszthelyi Balatoni Múzeum néprajzi osztályának megteremtője és vezetője Sági János, aki kötet javarészének összegyűjtésében és megirásában páratlan munkatársunk.
Lóczy Lajos a M. Földr. Társaság Balaton Bizottságának elnöke; «A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei» Kilián egyet. könyvárui bizományban.
Mert van szüksége, ilyen prófétákra nagy szüksége van még a Balatonnak is – és szüksége van hazánk minden részének. Nálunk ahol oly szorgalmasan politizál szinte mindenki, ezt a politikát de sokszor hanyagoljuk el: a fajtánk magyarságának megőrzését szorgalmazó politikát!…
Régi bűnünk ez. Példának, itt egy levél. Régi epistola 1789 november elejéről. Magyarul szól s érzése, gondolatjárása mennyire idegen!
Hogy milyen csekélyre tartotta, mennyire nem becsülte a magyar azt, ami igazán, akkor még gazdagabban a miénk volt. Meg se igen néztük, észre is alig vettük a jellemzően magunkét, – ha meg valamiért lelkesedtünk, idegen kaptára cselekedtük azt is.
A megörökíteni való magyar egészséget és termékeny jókedvet, a nyers erőt s az erőben lakozó zordon formát és turáni bölcseséget, amit jól meg kellett volna néznünk, hogy magunkra ismerjünk, azt mi meg se igen pillantottuk. Valami tetszelgő, «enthuziazmuskodó», minduntalan érzelgő kultúra után kapkodtunk; latinul, franciául, de – vesztünkre – leginkább németül lelkesedő «múzsafiaink» nem hittek a magyarban. Művelni akartak, de olyan vakulj-magyar művelődés volt az, amiből csak mostanában kezdtünk felocsudni. Most kezdenénk látni is már egy kicsit idehaza, de maholnap néznünk se lesz mit. Mialatt a kultúrplundrát próbálgattuk magunkra s a «művelt nyugati» parazol alatt feszengtünk: a magyar dolmányról levásott a zsinór. Mint az asszú homokba tévedt friss csermelyt, – amiből patak, majd folyam dagad vagy legalább is üdítő forráskút marad, ha vigyázzák, – a nagyrahivatott magyar eredetiséget úgy hörpinti be az a sokat hánytorgatott nyugati míveltség.
Lám, amikor még százával virított Balatonunk partján a halászbokor, amikor javaegészségben sarjadt még a zalai és somogyi berkekben a magyar s nem sokallották a gyereket, ha annyi termett is belőle, mint a lencse, amikor még az Agárdi tetőtől el a Csonka hegyhátig, onnan pedig a Szabadi hegy szilfái alatt nyújtózó legelőkig, dúsan termett a magyar pásztor, a szilaj gulyás, szilaj csikós, – száz esztendő előtt, ime, mit lát s csak mennyit néz meg belőle a magyar pennaforgató:

A BALATON SZÉLE. (13)
«…láttam Horváthot s olyannak találtam őt, amilyennek képzeltem. Nem becsülöm most kevésbbé, mint azelőtt becsültem, míg csak az enthuziazmus ragadott ölelésére… Októbernek utolsó napja vala, amidőn én Budáról 29-én indulván meg, Füredre értem. Nem gondolhatsz kedvetlenebb időt. Ködös volt az ég, sokszor alig lehetett háromszáz lépésnyire ellátni s az ősz hideg szele a parázsesőt kocsimba verte be. Már látszott a Balaton, látszott a tihanyi félsziget s annak kősziklás hegyeinek bércein az apátúrság kettős tornya; de oly homályosan, hogy azt kiláthatni szerencsémnek tartottam. Szőlők között kellett néhány egymás mellett épült kis helységeken keresztül menni. A környék oly bokros, kövecses, dombos, valamint a Torna vármegyeiek s engemet a Balaton és a szélén levő szőlőhegyek (hol Széchenyi grófnak benn a szőlő közt egy kétsorú nagy épületje van), a Klopstock: «Schön ist Mutter-Natur»-ja után, a züriki szőlőkre s tóra, s valamely kedves eltévesztés-e, avagy összehasonlítás által Bodmerre, Brietingerre, Gesznerre, Hirzelre s Horváthra álmodoztattak. Be sokszor mondtam azon óda végét, melyet Klopstock a Bodmer látása után írt, egy kevés változással az én gondolkozásom szerint:
Oft erfüllt das Geschick, was das erzitternde,
Volle Herz kaum zu wünschen wagt…

BALATONI ÖBÖL TIHANYNÁL. (14)
Végre kibuktunk a szőlők közül s Füredet, a dísztelen Füredet, magunk előtt láttuk. Horváth Szántódon volt, túl a Balatonon, hová Tihanynak kell menni. Lovaim nem mehettek tovább, annyira ki voltak fáradva; a helységben pedig hirtelen újakat nem kaphattam, mert azok a legelőn voltak… Aszalayval és cselédemmel egy szövétneket vevén kezünkbe, gyalog útnak indultam. Az út alkalmatlan volt; majd vizenyős réteken, majd meredek s nedves kősziklákon kellett mennem, s Tihany nincs közel: de a nyugtalanság szárnyakat fűze lábamra, s míg a révházhoz értem, a tihanyi félsziget túlsó oldalán egészen elestvéledett. Kevéssel azelőtt menének által a hajósok, s csak reggelre várattak vissza. Eszerint én a révházban vontam meg magamat, mely annyira tele volt, hogy több ember be nem férhetett volna; s búsan képzeltem el, mily hosszú fog lenni éjjelem, hol sem ágyat nem kaphattam, sem egészen átázott öltözetemen kívül egyéb ruhám nem volt. Végre megszántak az istenek, s valamely lármázás azt jelentette, hogy a hajósok visszajöttek. Csak másnap reggel akartak vissszatérni, de leitattam lábokról, s megigértem, hogy ha majd holnap visszajövök, ismét megitatom; – s égő fáklya mellett léptünk a hajóba. A legények danoltak, hátradűltek, de szerelem nélkül s igen későre vették észre, hogy a csónakot farral hajtják előre. A közepe táján a víznek eloltották a fáklyát, mert különben az útat elvesztették volna; az inasom félelme, akinek nem lévén Horváthja, kihez siessen, szíve haldoklói kínokkal küzködött, végtére csakugyan eloszlott, – mert szerencsésen eljutánk a parthoz, honnan Szántód felé a feneketlen s vermes ingoványon égő szövétnek mellett vezetett ismét a három ittas legény. Elütötte vala a tizenegyet, midőn Szántódra beérkeztem, de Horváth még fönn volt s dolgozott… Mellére szorultam s ajkaink egygyé váltak… Összefont karral jártunk fel s alá szobájában, dolgainkat emlegettük s szívünk érezte, hogy boldogok vagyunk, hogy szerettetünk. Nulla ancilla fuit, quae dicta foras evulget. Nem vala honn felesége, s eszerint minden tartózkodás nélkül tettünk mindent annyira, mintha régi ismerősök, testvérek volnánk.

A KESZTHELYI HATÁRBÓL. (15)

BALATONPART. (16)
Horváth harminc éves… középszerű magasságú, igen nemes képzetű, de amelyet szokatlan különösségeivel defigüriroz. Igen sokat hasonlítanak lineamentumi, kivált fekvő homloka s nyerges orra IV. Henriknek Rubens által festett s Janinet által rézbe metszett s színekkel nyomatni szokott képéhez, csakhogy ő ifjabb, mint a király akkor vala, mikor lefestetett. Igen fekete, szálas bajusza elfödi száját; hajai pedig, melyek természettől göndörök, mind oldalról, mind copf gyanánt hátul csombók módra vannak megkötve; veres paszomántos nadrághoz egy tengerszínű rövid mentét vesz, egy kalpag formára metszett nyusztos s veres bársonyú süveget. Víg, pajkos, tréfás, elmés és igen alkalmas mindenre; de minden cselekedeteiből érettség, philosophiai csendesség és a mértéken túlható, de nem vak áhítatosság látszik. Innen van, hogy ő még verseibe is, valahol előhozhatja, religiosumokat elegyít; s megvallja, hogy ha valamely napon imádkozni elfelejtkezett, retteg és magát nem tudja egyhamar megnyugtatni; innen van, hogy gondolkozásának módja azzal, amit az iskolában beszívott és tanult, oly szorosan egyezik; s innen, hogy a halál után várt állapotról mind verseiben oly gyakorta emlékezik, mind azt elmélkedéseinek tárgyaivá oly gyakorta teszi. De csakugyan távol van ő minden lavateri phantastaságtól, elméje valóságos elmélkedésekhez szokott, s több férfúi erővel bír, mintsem hogy phantasmák által elszédíttessék. Szíve jobbíthatatlan, jóltevő, szelíd erkölcsei tiszták, feddhetetlenek, s társasága igen kedves. A legkényesebb ízlésű párisi dáma is elfelejti, hogy neki bajusz borítja be a száját, hogy hajai tornyokra nincsenek fürtözve, hogy dohány parfümirozta ruháit, s gyönyörködve mulat társaságában. Cancellarius gr. Teleki ő excellentiája, gr. Széchenyi, septemviralista, br. Ráday, a mi Rádaynknak fia, a volt tihanyi apátúr őt kegyességökre s társalkodásukra méltatták. Férfiúi érettség, elevenség, pajkosság, tréfatűz, a legkedvesebb szelídséggel összeszőve, az, ami őt a néző előtt kedvessé teszi…

SIÓ. (17)
Általeveztünk Tihanyra. Nem képzelheted el barátom, mely kiesen rút Tihany. Olyan ő, mint a toilette mellett ülő borzas lányka, midőn boszankodik, hogy álmából felköltötték. Cybele anyánk a maga bizarrságát akarta mutatni, mikor ezt a kis Cyprust csinálta. Szebb angol kertet nem lehetne készíteni sehol Füredről jövén Tihanynak, darabos, éktelen lombok, széles kőrepedések, két nádas tó, szántóföldek, szőlők tolják magukat a néző elébe, s mindene van, amivel a természet pusztaságát felpiperézni lehetne. A helység kicsiny és nagyobbodását reményleni sem lehet, mert vidéki lányokat a lakósok a víz fáradságos felhordása miatt nem kapnak, s egymás házához házasodnak…»
Így a százesztendős levél.
Ha Klopstockot, Bodmert, Brietingert s a többi Gesznert feledve, Cybele anyánk egyszerű gyermekeit, azokat a hajósokat jól megnézi a levélíró s megitatás helyett barátságosan szóba áll velük, ha a német óda helyett följegyzi a nótát, amit evezés közben danoltak, – meglepte volna: külsőben s bévül is mennyire hasonlítottak azok Horváthhoz, mennyire egy a természetük, a férfiúi erejük, józanságuk, az erkölcsi tisztaságuk, még a bölcseségük is a halállal és élettel szemben. Megérezte volna talán, hogy amiért Horváthot oly lelkesen ölelte, azokban is dús nyersen megvala az: a magyarság.

A KESZTHELYI HATÁRBAN. (18)
És ha Horváth is egy kicsit jobban kitekint maga körül az életbe, ha ásatag példák helyett, ha Cybele, Cyprus helyett azt vizsgálja, azt érzi, azt tanulja, ami elevenen lüktetett még közelében!… A bágyadtan hazai földbe ültetett idegen műveltség helyett: az itthon fogant, igazán magyar kultúra mely gazdagon termő tőkéjéről szedhetnők ma már a zamatos gerezdeket! Irodalmunk. művészetünk, egész társadalmunk milyen nemzeti lehetne!… És az ilyen apró legény is, mint jó magam, nem ily későre, akkor lelkesednék a magunkén, amikor már egy fél életet elpocsékolt a művelt Nyugaton, hogy Európát megkerülve érkezzék haza.

ZALAI HEGYEK A BALATONPARTON. (19)
Azt, ami akkor még bitangjába bőven hentergett, bezzeg szemesen kell keresni ma már, holnap pedig: nincs. Lesz idő, amikor keresve kutatjuk; mint ahogy a hanyatló római kultúra ide tévedt nyomai után turkálunk most idehaza a föld alatt, szinte ásatjuk majd azt, amit ma még elevenen meglelünk, ha jól keressük: a művelődésünkbe oltandó magyar népi erőt, egészséget és eredetiséget.
Most pedig: induljunk a dunántúli magyar pásztorok látogatására.
Nem Klopstock, hanem a nemzeti művészet nevében – s lelkünkben az igaz magyar tudós, Herman Ottó tanításával.
«Magyarország pásztorságának, – írja kedves mesterem, Herman Ottó – általában véve, megvan a maga teljes képzőművészete. Előadó művészete a pásztordal és a misztérium. A dal, melynek zenéje az emberi hang, kifejező eleme a szó és annak értelme, ritmusával és zenei elemével is fest és hat. A hangszeren gyakorolt zene a magyar pásztorembernél soha sem kísérője a dalnak; az teljesen külön áll, hatás tekintetében önmagára támaszkodik. A misztérium megfelel a színi előadásnak, de nem sajátos fejleménye a pásztorelmének vagy léleknek; eredete a kereszténységben gyökerezik, tehát nem nemzeti a szó szoros értelmében véve, noha bizonyos járulékai nemzeti színt ölthetnek. Ami most már a hangszeren üzött zenét illeti, Magyarország egész területét véve, a Deliblat pásztorának hihetetlen egyszerűségű, nádsípszerű, de dudaszavú, hangzó öble szerint pedig a sári tökhöz kötött hangszerétől a nagy, három méter hosszú máramarosi kürtig, az embermagasságú fujerától a gödény szárnycsontjából készült kicsiny csonttilinkóig, kürtökön és sipokon át minden kigondolható pásztor fuvóhangszer megvan, amelyekhez a duda is sorakozik. A húros hangszerek közül megvan citera elnevezés alatt a legegyszerűbb formától a sorozat oly ékes és nemes alakzatig, mint a lant, amely művészi fölfogásra vall, beleeértve a zenei átmeneteket is.»

UT ALSÓÖRS FELÉ A BALATONPARTON. (20)
Megvan ugyanígy a magyar pásztornak a maga faragó, fonó és díszítő pásztorművészete is, – «úgy, amint a magyarság mai helyén egyedül, fajrokonok nélkül áll; amint ez a különállás nyelvében, szemlélődésében, szokásában, természetes hajlamainak összességében, tehát fölfogásában és szellemi élete sajátosságában minden kétséget kizáró módon megállapítható, úgy áll népies és pásztorművészetében is, melynek világos magyar sajátosságai mellett épen annyi az átvett elem, mint amennyi bármely más népnél, amely fejlődése menetében más népekkel érintkezett. Az átvétel mindenütt kölcsönös. A föladat az, hogy a sajátost a kölcsönvettől elválasztva kimutassuk; és csak akkor vonjuk le a végső következtetést».
Ebben járunk. De előbb össze kell gyűjteni az anyagot, az adatokat, amikből majd okoskodni, következtetni lehet.
*
A zalaapáti kolostor, vendégszerető magyar papok, Kroller Miksa apátúr vendégei vagyunk.
Hogy ez mit jelent?… Nem volt még patyolatsora annak, aki ezt nem tudja. Azt jelenti, hogy olyan puha derékaljon még nem szunyókált, olyan figyelmes huszár még nem szolgálta, ügyesebb kocsis lágyabb hintóban még nem röpítette, tejbe s vajba még nem fürdött, zamatosabb húslevest vacsorához is étvágycsinálónak még nem kanalazott, ürmöst, igazi badacsonyit se kóstolt még, aki kolostor vendége nem volt túl a Dunán. Ebéd után egy kis tarokk – és kvitt. Akinek a huszonegyesét is sikerül lefülelniök, az épen kedves ember, nem szeretik, ha siet. Hogy milyen szivesek! Kicsi híjján, azt hihetnők, a miénk minden, az egész uradalom: Vörösmező, Zalavár, Báránd –major, Lebuj-puszta… De ki vesződnék gazdasággal, ennyi gondot ki vállalna a mai fölvilágosult világban! Csak bajlódjanak vele a jó főtisztelendő urak: mi pásztort szeretnénk látni.
Mert kevés van már, mintha nem is igen volna már magyar pásztor.
Nagykanizsán, Győrffy János kedves barátunk mutatott egy esett embert, az öreg Vas Jánost, ki juhász volt valaha, s ma faragásból éldegél. Sétapálcát, pipaszárat cifráz s azzal házal a városban. Egy pohár italra telik a keresetből, enni meg, majd csak adnak a jó emberek azt is! (21)

PÁSZTORFARAGÁSÚ SÉTABOTOK. (21)
– Nincs már birka se, panaszolja Vas János, minek volna a pásztor! Elromlott a gyapjúgazdaság, aszondják, a nímet már fán termeszti a posztót, há’ nékünk beföllegzett. Feltörik a földet, vége a pásztorságnak. Így jártunk. Én is így.
Nagyot sóhajtott.
– Van ollan, tekintetes uram, aki gazdának születik. Van, aki kódusnak. Mint én is. Csak az a sok gyerek! Mint a hajdina kása, egye meg a fészkes! De mikor úgy szeretem üket!…
Veszprémben, irodalom s művészet nemes barátja, J. kanonok beszélte, hogy valamikor ő is nézegette a vidék pásztorait. Egy juhásznál látott helyes sótartó tülköt, – meg akarta venni tőle, de a juhász pénzért nem adta, hanem aszondta: «Odaadom magának ingyen, de csinálok hozzá födelet is».
Kenese határában is őrzött egy gulyás, Bakos András, aki jeles ostornyeleket csinált. Látott nála egyet a kanonok s kérte, adná el (22).

OSTORNYELEK. (22)
– Nem én, kérem ássan, nem adom. Pásztor embernek ez a címere.
– Csináljon hát nekem egy másikat.
– Csinálhatok, de előbb a komámnak csinálok, mert már megigértem nekije.
– Aztán mi lesz az ára? – kérdezte mosolyogva az áldott lelkű főpap.
– A’ bizony drága lesz!
– Mennyi?
– Lesz vagy három hatos.
– Ugyan?… Hát miért olyan drága?
– Mer’ szódavizes flaskó is kell hozzá.
Persze, persze… Hisz’ maga a szódavizes flaskó egy hatos a révcsárdában s a szódavizes flaskó elengedhetetlen, ha érdemes ostornyelet akar alkotni az ember… Bakos Andrásnak tudniillik egy kis ólomra is szüksége van a díszítéshez, ólomhoz pedig úgy jut, hogy szódavizes flaskót vásárol a révcsárdában, az üveget összetöri s az ólomkupak épen arra való, hogy ő helyes cifrákat teremtsen belőle az ostornyélre. Nem lehet csodálni, hogy olyan drága az ostornyél! Munka is van vele, néhány hétig; de aztán nincs is olyan rangos szerszám a világ semmiféle pásztorának a markában (23).

A KESZTHELYI KANÁSZ ÉS KÉT FIA: A BOJTÁROK. (23) (Az öreg a hátraszóló ostorral, a hátulsó fiu az előszóló ostorral.)
«Mert a magyar karikás valóságos műremek, úgy faragásra, ólmozásra, rézzel való kiverésre, mint fonásra nézve is. Eltekintve a díszítéstől és fonástól – tanítja Herman Ottó – a karikás magyar volta mellett elsősorban a megerősítési mód bizonyít, mely a nyél végén álló kengyel révén történik, tehát nem a nyélre való ráhurkolással, ami efajta ostoroknál mindig német vagy szláv eredetre vall. Karikából vagy szíjból forgó is van a magyar karikáson mindig, hogy a kötést, az ostor forgatása és a kondítás ne lazítsa; a magyar karikáson a legegyszerűbb ostortő is vagy föl van rojtozva vagy pillangózva, holott a tót ostoron a telektől hosszú, végükön bojtos szíjszárak csüngenek alá. Ami pedig még ennél is fontosabb, a magyar karikásnak mesterszó-készsége teljes, ez pedig mindig ősi eredetre vall. A karikás nyelének van fogó- és kötővége, telke, forgója; az ostornak van ostortöve, ostora, csapója, ostorhegye vagy suhogója, amely kondít.» (Egerszegen, a szíjjártó szerint, a kocsisostor részei: az ostornyél, telek, bakló, ostor s az ostor sudara.) «Az ostor fonata, ha egyszerű, akkor nyolcágú, az apró fonás tizenkét ágú, ennek neve kukoricaszem; a legmesterségesebb a kígyóhát fonás, mely 16-18-24 ágú is. (Az a mondás Somogyban, hogy «egy egész kutya a valamirevaló ostor», de holmi kis kutya bőréből ki se igen futja.) A somogyi «címeres» ostornak belső teste selyemkendő; ifijú bojtár a szeretőjétől kapja – s ez az ostor költészete. A Hortobágyon, a Nagykúnságban, alig pár évtizede, még ostorfonó családok akadtak, akiknek a remekbejáró fonás kenyérkeresetet nyujtott. Ezeknek ma már alig-alig akad hírmondójuk s épen úgy, mint a szironyos művű lószerszám készítői, a legközelebbi jövőben ki is vesznek.»
Így panaszkodott Herman Ottó tíz év előtt – s bizony, pásztor is alig van már, nemhogy ostorfonó családot lelhetnénk. De lesz még erről szó, bővebben.
Bódorogtunk Göcsej országban is, Girgáciában; Ördöghenyén, ahol az ördög kirázta papucsát; az aranyos tetejű «szeg»-eken, a Válicka, Zala, Kerka és Cserta között: pásztort nem találtunk. De az alispán – tőrül metszett magyar ember, aki mégis micsoda példás rendet tud tartani! – lelkünkre kötötte, hogy csak menjünk, menjünk s meg ne álljunk, amíg meg nem találjuk a Tüttő nemzetséget, mert azok az igazi pásztorok Zalában!
Mentünk.
Gyönyörű vidék az ott Göcsejben! Ha piktor volnék, soha el nem jöttem volna onnan…
Végre, egy reggel, a Csonka hegyháton, tülkülést hallunk. Itt a pásztor!
Az volt. Hoszu Vendel, a kanász (24).

HOSZU VENDEL, KÜRTTEL ÉS ELŐSZÓLÓ OSTORRAL. (24)
Szomorú, sovány pásztor; vékony nyakán – amikor egyet-egyet nyelt, beszéd közben – úgy futkosott az ádámcsutka, hogy láttára eltikkadt az ember; háromszor is elviselt városi gúnya rajta s a zsebiben krajcáros újság. Csak a baltája volt ősi forma, az «a bizonyos magyar balta-forma, mely tipus szerint megfelel a fémkor legelejének, a vörösréz korszaknak». Hoszu Vendel balaskának hívja a maga baltáját (25). Fegyver biz ez s «különösen a somogyi kanászság roppant rátartós erre a fegyverre, melyet, minden tilalommal dacolva, tartogat, dugdos. A régi kondásság balvállon viselte s a szürnek ezen a helyen való rongyossága vagy foltos volta mindig rávallott a kondásra. Még a negyvenes években is akadt akárhány kondás, aki huszonöt-harminc lépésnyi távolságból föltétlen biztossággal s úgy sújtotta a disznót fültövön, hogy a balta élének kirugó sarka vágódott be s az állat menten összerogyott. Sujtott bizony ember felé is… A rangosnak nyelét kifényesíti és szépérzékének legváltozatosabb szüleményeivel, mint ember- és állatalakokkal, díszítményekkel szinte beborítja s akadnak a baltanyelek közt valóságos remekek, ezek között különösen azok, amelyeken a legtipikusabb, messze az ősiségbe vágó ornamentum, a cickafarok van rendkívül biztos, egymásból kelő alakzatokban a nyelen végig, vagy bizonyos szakaszok szerint kifejtve. Az ékesség akkor tetőzött, amikor híres betyárok és kanászok számára olyan balták készültek, amelyeknek oldalába egy ezüstforint nagyságú tükör volt beeresztve. A betyár a szabad ég alatt a gyepbe tűzte le tükrös baltáját, kivette színes ékességű, vezérzáros borotvatokját és így borotválkozott meg az Isten szabad ege alatt».

KANÁSZBALTA (BALASKA) (25)
Régen volt ez is. Ilyen remek baltanyeleket gyűjtött még Herman Ottó, ma már hírmondója sincs, de van a Hoszu Vendel zsebiben krajcáros újság.
A tükre? Garasos bakatükör. Sótartója haszontalan «gurgula», tülke bádoggal foldozott ökörszarv, – kedvtelen, éhes pásztor Hoszu Vendel s aszondja: hivatalnok szeretne lenni a városban, Egerszegen. Hogy miféle hivatalnok?… Neki mindegy, városszolgának is beállana, ha marasztanák.
– Nem így volt ez hajdanában, úgy-e, Hoszu Vendel? A viselet se ez volt, mi?
– De nem ám! Hanem a fene belekészült, azóta nincs viselet.
Az egerszegi piacon se láttunk viseletet. Mintha csak aféle szélinép, olyan szedett-vedett lakná ma már Girgáciát, vásárra hajtott tehénkéjét is csak rongyos abroszszal teríti be. Bezzeg a régi világban!…
A kanász nyári viselete volt: rakott rövid gatya, hat szél; slingölt ümög, pitykés mellény s a lábon bocskor, «mer’ nemesek vóttunk, azér’!» Öreg embernek kuruc csimbók, hátul a tarkón görbe fésű, még negyven év előtt is (26).

AZ UTOLSÓ «CSIMBÓKOS» SOMOGYI POLGÁR. (26)
– Csizma is volt a faluban, egy pár, – mondja a novai főbíró, Májer István. – A nemesség csizmája. Azzal jártak be az egerszegi «restegrációra» szavazni. Egy szekérre kuporodott a nemesség; a többség, bocskorban, bent ült a kasban, kettő pedig, akik a szekéroldal mellett ültek, fölhúzták az útra a csizmát. Egyik, aki jobboldalt ült, a jobb lábára húzta az egyik csizmát, a másik, a baloldali, a bal lábára – s a csizmás lábukat kilógatták az úton. Lássa a bugris paraszt, hogy szavazni csizmában megyen a nemesség. A megyeházán pedig, az húzta föl a csizmát, mind a kettőt, aki bement szavazni s dolgát végezvén, levetette és felhúzta a szavazni induló másik nemes. És így sorra, valamennyien.
Mialatt én ezt jegyezgetem, írásomba sandít Hoszu Vendel.
– Tekéntetes uram, ha nem véttek a kérdésemmel, minek lesz e’?… Minapába a szemlész úr (finánc) is járt erre, Türjéről, így irogatott mindegyre, ő is. Adó?… Merthogy úgyis mindegy ám nekünk, má’ usse győzzük! Csak tessék, írja csak a tekéntetes úr!
És olyan szomorú, olyan sovány volt Hoszu Vendel s olyan maradozó lépésekkel baktatott a fogyatékos konda után, a kustánszegi tető felé. Pedig itt készült valaha a legzamatosabb magyar sonka! Itt tanulta Nagyváti János urunk, hogy – bár leghíresebb a khínai sódar, amelyet az anglusok s mások szoktak Európába béhozni, de amelynek készítése módját nem tudjuk, nem utolsó a mienk se, a jóféle magyar sódar, amelynek készítésére ezek kivántatnak meg:
1. Hogy a disznó két-három esztendősnél legföljebb is idősebb ne legyék. 2. Hogy az jóféle eledellel tápláltassék, (mint a portugallusokról tudjuk, hogy gesztenyével hízlalják sertéseiket, amelyek attól igen kedves ízű és puha húst kapnak). 3. Hogy a bésózásban semmi fogyatkozás ne legyék. A só veszi ki azt a nyálkás nedvességet mind a szalonnából, mind a sódarból, mely, ha benn marad, avas ízt okoz. Továbbá ugyan a só lágyítja meg a húst is, rágó erejével. A kősó erre a végre legalkalmatosabb. Hogy a só annál erősebb legyék, a vizet ki kell belőle venni. Ezt kétféle módon is ki lehet venni. Némelyek így cselekszenek: Az égerfa tőkét vagy derekat kifúrják, mint a kerékagyat, sóval teletöltik és a nyitva való végit fával becsapolják. Ez meglévén, tűzre teszik. A fa megég és a só egy csomóban szépen megpergelve megmarad. Ezt osztán megtörik és sűrű szitán általeresztik. Mások ezt a bajoskodást nem szeretik, hanem csak serpenyőben rántják meg a sót. Ez is jó, de jobb az első mód. Már most, aki szalonnát vagy sódart akar, tiszta vízben megáztatja, röstölt sóval erősen béhinti s véle keményen megdörgöli, teknőbe bérakván, huszonnégy óráig hagyja, hogy a só dolgozhassék. Ekkorra a só levet ver magának, – azt leszűröm. A sódart újra bedörgölöm sóval és ezt mindaddig folytatom, míg csak egy csep vizet szív a só a húsból. Ha már a szalonna vagy sódar semmi levet nem bocsát, azt nyolc napig egymásután mindennap megdörgölöm meleg sóval. Némelyek igen gyönyörködnek benne, ha a sódar piros. Ez okra nézve utólja felé a meleg konyhasó helyett a sódart salétrommal dörgölik meg vagy kétszer és gyönge meleg helyre, mint a kéménybe füstre felkötözik…
Így. Ha a konda pásztorostul együtt eltűnt Göcsejből, legalább a jó göcseji sonka híre maradjon!
És amint visszagondolok, s látom, milyen kedvetlenül botorkál kondája után Hoszu Vendel, aki inkább szeretne újságot olvasni városi hivatalban, megint csak könyvben, Nagyváti János urunk száz esztendős könyvében (amely nyomtattatott Trattner betűivel, 1791-ben, Pesten) keresem a régi pásztort, s olvasom ezt:
«…A melly Gazda sertés-nyájjat akar állítani: a kondást kiválassza, a ki mind a legeltetés’ módját, mind a sertések természetét és nyavalyáját esmérje és orvosolni tudja. Nehéz, megvallom, a mi barom-pásztorainkban ezeket föltalálni, de még sokkal nehezebb jó erköltsü kondásra szert tenni. Ezt mi annyira tapasztaljuk, hogy közöttünk közbeszéddé vált: tizenkét esztendős molnárt, tizenkét esztendős szabót és tizenkét esztendős kondást minden törvény nélkül föl lehet akasztani.»
…Mondom: a zalaapáti kolostor, vendégszerető magyar papok, Kroller Miksa apátúr vendégei vagyunk.
Herman Ottó baltája hozott ide bennünket. Ugyanis, egy nevezetes betyárbaltáról emlékezik meg ő: «…a legtipikusabb Zalaapátiban az a betyárbalta, amelylyel a negyvenes években a futóbetyárok egy birtokost támadtak meg». Baltát, olyat, már nem találtunk, nyomaveszett annak a formának a futóbetyárokkal együtt. Csöndes, békés vidék ez ma már s gyarapodó módos község Zalaapáti; egy kicsit csorba volt a falu, de az apátság kikerekítette s jó apáturunk a megmondhatója, hogy nincs igaza a német nevelésű etnografiának: nem okvetetlen betyár tudomány a faragás, nem Illaván tanulták azt a magyar pásztorok.
Lám, a Tüttők százharminc esztendeje vannak az apátság szolgálatában, ért a faragókéshez, a bizsók-hoz szinte valamennyi, a két legfiatalabb, a Gyuri, meg a Sándor, valóságos művész mind a kettő – s mit mond az öreg Tüttő:
– Nem, uram, én nem voltam az életben törvény előtt. Apám se volt, öregapám se. Még tanunak se. Mert az se böcsület…

MILFAIT FERENC. (27)
«Utonálló rabló; felakasztatott Veszprémben 1836 dec. 27; természet után föstötte Buchló Ferenc, Veszprémben.» (Egykoru kép után, a veszprémi muzeumból.)
Itt még van magyar pásztor. Megkeressük őket sorra. Az öreg, nyugalomba vonult Tüttő Jánost, a zalaapáti hegyen; a bárándi juhászgazdát, Jánost, akinek hat bojtárja az ő hat fia, köztük Gyuri, a művész, a bárándi juhász, meg Sándor, aki a Gólás-Szil alatt legelteti a mustrásokat; megnézzük Jóskát a keveres anyafókával, Pistát a Lebuj-pusztán, Vendelt s a kis Ferkót, aki a Ménesjárás alján az ürüfókát őrzi. Megnézzük a Süleczeket: a szilaj gula gulását, Vendelt s aki a vörös csira-gula mellett van, Józsefet; azután Kulcsár Vendelt, a csikóst s fiát, Fercsit, aki most kezd faragni; megkeressük Móri Lajost a toklókkal s meg a komor Rodolfokat, akik lenézik a faricskálást… Horvát Károlylyal is szóba állunk, aki nem ül le soha, kampójának támaszkodva az eget vizsgálja s bucsúzik az ősi mesterségtől szüntelen, kivált az idei nagy szárazságban, mondván igen bölcsen: «Legelő, tekéntetes uram, az vóna, de fű nincs rajta».
Ahol a krumpliföld kezdődik, a Subri-vágástól keletnek, az Öreghegyre: a zalaapáti régi s népes pásztornemzetség, a Tüttő-familia nyugalomba vonult fejéhez, öreg Jánoshoz megyünk látogatóba.
Szép vidék s mily gyönyörű ember az öreg János, akin csak az idő mult el, de még alig öreg.
Gondozott gyümölcsfák között, négy hold szőlőföld végiben, – ami szőlőnek maradt belőle, azon «régi tőkék, tán még Noé apánk is vetett belőlük», – árnyas udvaron, a diófák alatt az új ház. Az udvaron hidas, ól, csigás kút s a konyhaajtó előtt a virágos kerék; egy kis méhes a ház végiben. Az a kerék nagyon helyes szokás ezen a vidéken. Kimustrált szekérkerék, agyával a földbe vert cövekre helyezve s megrakva virágcseréppel: egy nagy tál virító muskátli.
– Adjon Isten, öreg János!
– Nagy tisztesség nékünk, tekéntetes uram! – fogadja a nyugalomba vonult számadó juhász – Dicsértessék!
Oh, dehogy öreg. Szeme, arca, mozdulatai csupa egészség. Régi juhászgazdásan meghagyott nagy szakállában alig egy-két fehér szál s nyiltan kéklik szeme, mint az ég.
Egyszeribe a százéves levél jut eszembe…
A ház új építés. Négy lábnyira leásott kőalapon, kolodába vert agyagfal. A kontyos tető gerincén ott a gica-zsupp, de a lézső (tűzfal a ház ormán) már nincs rekettyeveszszőből fonva, csak egy sor tégla, egy sor vályog; a koszorúgerende alatt – a ház két oldalán – téglából rakva a címzés is. A fal két sukkos; az ablak felső-tópja (itt tóp a küszöb jó neve) fölött téglaboltozás.
– Összesegétettünk, – magyarázta az öreg János, – én ippeg csak az evést, meg az italt adtam nékik. Huszonnyolcan voltunk hozzá. Meglett a fal, három nap. Száradt s a többi már csak két hétbe tellett. És kész.
A ház hét öles, szélessége két öl s egy sukk. Közbül a konyha: két öl. A belső magasság «egy öl, hat col»; a szoba két öl s négy sukk; ilyen a hátsó szoba is. A konyhában városi spór a régi tűzhely helyén, de az első szobában az ódivatú zöldszemes sümegi kályha, kék ragasztással. Modern épület, a szó falusi értelmében, – de a falon, az ágy végiben, ott a régi pásztortarisznya s a juhászkampó (29).

JUHÁSZ BIRKAFOGÓ KAMPÓVAL. (28)
Beszélgetünk, persze arról, amihez ő a legjobban tud. Oktat a mesterségre. Megtanuljuk, mi az ürü, mi a bárány s a tokló, mi a keveres-fóka, mik a mustrások. Azután a familia kerül sorra.
– Dédapám, Tüttő János hajtotta itt ki az apátúrság első birkáit. Fejérmegyéből származtunk ide. Én hatvankilenctől voltam számadó; a Barkócásba házasodtam, a radai gazdaságba. Becsületes nemzedék a miénk, tekéntetes uram, pedig még a hatvanas világba a számadókat mind úgy aggatták föl… A szolgabíró is aszondta, ha a juhász ilyen volna mind, mint itt a vörösmezeiek, se csendőr, se biró nem köllene. Katona nem voltam. Első fiú voltam, kifolyamodott ides apám, melléje állt az ágministrátor is (az apátsági kormányzó, adminisztrátor), úgy szabadultam. De már vége! Most már a juhász csak olyan szaladjide, szaladjoda, fordítserre, kerítsarra… Akkor!… Ezer darab is volt egy fókában. Ahun megestélledett, ott háltak. Fa alatt volt a birkaszállás, nem az akó (akol). Ha meg akó, hát ollan magyar birkának való: gané az ódala, falábon tető, – a’ volt az akó. Én még őriztem a valóságos merinót. Ezt a mái rambulit, ezt nyócfankettőbe-e, vagy nyócfannégybe kezdtük meg, má’ nem tom… Igricibe hozták az elsőt. Nagy birkapicér volt a Klémán nagysás úr. Meg az öreg Kuglif, megadott ezer pengőt is egy kosér’. Peig e’ nem bírja ki az időt. E’ kis esső, má’ baj. De akkor még ára volt a gyapjúnak. Nem törődtünk vele, ha csak egy funtot adott is egy, nyíráskor. A mái? E’ má’ nem igen formázik rá. Tizenhárom toklóst (egy éves) hattam az új számadónak, ollanok, hogy ma is rivok, ha eszembe gyün… Vigyázzák üket, jóformán. Köll is. Ha jön egy meleg alszél, – vége. hordhatja haza a béres, hossziszekéren. Mint most Jakabfán. Peig azér’ a számadó felelős.
Szó került a régi nehéz időkre.
– Volt tekéntetes uram, volt baj a hatvanas világban. Egyszerre hét számadót akasztottak Kanizsán is. Ippeg hogy itt, Bárándon volt a betyárjárás fészke. Én akkor ott őriztem a Görhes-pince mellett, ahun Sobri szeretett mulatni. A jóravaló pásztor tudott a nyelvükön. Az uraságéba hiba nem esett. Akkor nékünk járt kommencióba két akó borunk is, mert köllött nékijük, a betyároknak, ha szomjusak lettek… Nem voltak azok ollan rossz emberek. Legtöbbje a katonaságtól szökött. Annyira kínozták üket, annyit ütötték, dobták, inkább elszökött, ha papirosbú vót is a csizmája. Olliknak ollan volt a seggitomporája, mint az ökör nyaka. Tudom, a Benkő Józsi Gyürkös, egy zalavári legény, aki betyárnak szegődött, százötven botot hozott haza a katonaságtól. Há’szen botuni, minden ember botlik, megissza magát, vagy mi, de akkor ezt nem nézték: botot neki, mint a szilaj tinónak, – így lett a betyár, tekéntetes uram. Meg ollikat a szerelem csufolta meg.
– Hát a régi juhászviselet, öreg János?
– A régi viselet?… Véle hal a juhászság is, azt tartom én, tekéntetes uram. Ahogy a régi juhászemberség pusztul, úgy marad el a viselet is. Mink még nyolc szél galyát viseltünk, slingőt inget, fekete selem nyakravalóval, hegyes sarkú csizmát, gombos dolmányt, égenyes tetejű karikós szélű kalapot. (27) Ollan fölálló szélüt, pörgét. Ha lepihent az ember e’ kicsit fekünnyi, a’ vót a vánkus, a kalap. Megbírta a fejet. A tarisznya? Akkora volt, hogy a döglött birka, ha a belit kivettük, beletért. Volt pantallós viselet is. Egy pacsai szabó tudta csinyálni: a Mendli szabó. Piros szegésű, oldalt pitykés, a zsebnél tulipános… Régen volt. Elmult… Őszire vizitációra mén má’ az unokám is. Ha nem véttek, e’ kis vadas borral megkináljuk a tekéntetes urat! E’ kis fekete bor, otelló. Mik illet termelünk, mer ennek annyi a gyökere, hogy nem bír vele a fődbetegség.
Koccintottunk.
A régi tarisznyát nézegettük, az ágy végibe, a falon (29).

TÜTTŐ JÁNOS TARISZNYÁJA. (29)
– Juhász embernek való. Azé’ vannak rajt’ a birkák, amint a pásztor őrzi üket. Régi ü is, a tarisznya is. Méhész János csinálta, szegény, a kis-radai községi csordás birkabőrbül, a hatvanas világba. Mer’ ü má’ elmént. Drága vót. Nékem öt pöngőér csinálta, peig nékem ü komám vót. Meg is vesződött vele. Szatylér nem vót, aki ilyet tudott vóna. Ü tudott. Kanásznak csinát disznókat, a gulásokéra szarvas állatokat, erdős embernek a tarisznyájára rókát, nyulat. A birkákat én rajzútam neki, ü kivagdosta bőrbü, u’ varrogatta rá üket. Ezen itt az egész fóka… Tunnék bizon’, most is tunnék én rajzúni, bár a szememvilága e’ kicsit hibázik má’ hozzá. Akkó’ a bujtárjaimmal rajzótunk tarisznyára valót, aki jobban e’találta, azt odadtuk a János komának.
Megkértem, rajzoljon nekem egy pörgeszarvú kost.
Alkonyodott már. A diófák lombja közül csúszott a kis ablakra az est. Öreg János buzgón nekikönyökölt a papirosnak. Próbálgatta, próbálgatta, nehezen ment. Zsörtölődött is: – Tudtam peig, valamikor! hogy tudtam a kost is, a birkát is!… de most má’ nem talállom úgy el, min’ mikó’ fiatal vótam… Az, szem is kő ehhez!… Ma má’ a fiaim tudják jobban. Ne kerüjje el üket, tekéntetes uram! A Gyuri nincs messzire, a pusztatói düllőn legeltet.
Dehogy kerüljük el, megkeressük a Gyuri gyereket a pusztatói düllőn. A többi Tüttőt is.
– Jó gyerekek, – mondja halkan öreg Tüttő – meg böcsületes ember, ahány…
Hát a régi időből maradt valami helyes faragás?
Az a kampó, a falon. Remek juhászkampó, amelyen igazi stílusa van már a birkafejnek. A többi apróságot elhordták a gyerekek. És akadt a konyhapolcon, egy fából faragott, zömök kis kos (30).

PÁSZTOR-FARAGÁS. (30)
Mint az öklöm, akkora: a legtökéletesebb, amit e fajtában ezen a vidéken remekbe találhatunk. Bámulatos, tökéletes megértése az ábrázolt állat formájának s azzal a művészi egyszerűsítéssel, amihez a teljes megismerés révén jut el a művész. Elhagyva minden aprólékos, fölösleges részlet, de semmi nem hiányzik abból, ami az ábrázolandó formán jellemző – és ezek a legjellemzőbb részek is már stílusba alakultan kerültek ki a kezdetleges faragó szerszám, a kusztora, a bizsók, a bicska alul. Ne mosolyogja meg senki, de bátran állítjuk, hogy csak a világremekeken, a régi asszir bika-kolosszusokon láttunk ilyen teljesen érett és sajátos stílust, ennyi erőkifejeződést ily tömören előadva. Hogy azok ezerszer meg ezerszer akkorák s időtlen-időket álló kemény gránitba vannak faragva?… Ez csak mulandó fába; a gyerekek letörték már két lábát, akkora csak, mint az öklöm – a maga nemében mégse kevésbbé monumentális.
Az öreg számadó nem érti, mit tudunk úgy elgyönyörködni azon a kis kacaton? Bólint a dicsérésre, hisz’ mindenik bojtárja tudott olyat faragni.
– Azt szeretném inkább megérni, tekéntetes uram, hogy az új ültetés otellóm megeredjen. Meg ha egy kis tehénkét tunnék maj’ venni Keszthelyen, az úrnapi vásáron…
Visszajövet, az Öreghegyen lefelé, a szelíd esteledésben hálásan gondoltam Herman Ottó urambátyámra is, akitől tanultuk és soha ne feledjük: «– a történelmi irodalom még ma is leginkább a hatalomhoz, a fényhez köti korszakait, s nem igen vet ügyet arra a zajtalan, sokszor keserves verítékkel s a bánat könnyeivel áztatott munkára, amelyből a hatalom és ennek minden fénye korszakokon át merítette eszközét és csillogását… a népies elemek fontossága, alapos fölismerésüknek szükségessége előre nyomul és komoly, mélységesen tudományos elbánást és méltatást kér; sőt követel… mindezek arra késztettek, hogy (az országos kiállításon) a történelmi főcsoport soha el nem évülő remekségű, büszke és hatalmas épületeinek s ezeknek ragyogó, csillogó tartalmának árnyékában bemutassam azokat az enyészőfélben lévő népies, nemzeti ősfoglalkozásokat, amelyeknek szerző munkájából a hatalom minden fegyverzetét, ékszerét, kényelmének minden föltételét, asztalának minden étkét és falatját merítette, mindazokkal a művelődési és ethikai alkotásokkal egyetemben, amelyeknek tartalmát és jelentőségét ezer elme kutatja és fejtegeti, anélkül, hogy egyetlen szóval is érintené azt a kitartó munkát, amibe ezek az alkotások a nemzet névtelen munkásainak kerültek. A történelem megőrzi a királyi parancsot, mely rendeli, hogy ennek vagy annak a monostornak a halászok hány és mekkora halat tartoznak naponkint vagy hetenkint, közönséges vagy böjti időben beszolgáltatni, – de arról, hogy milyen szerszámmal, fogással, illetőleg fáradsággal tehették ezt meg a közhalászok: arról hallgat az írott történelem…»
Ő, aki olyan okosan tudja szeretni épen ezt a magyar vidéket a Balaton táján, aki oly sokat dolgozott itt a magyar tudomány dicsőségére, – bizonyosan ballagott lefelé ezen a régi úton az Öreghegyről s itt tanulta, a pásztoroktól, hogy: «– a pásztorkodás a magyarságnak, mint kétségen kívül lovas, egyáltalában állattenyésztő nemzetnek épen oly mértékben és jelentőségben igazi ősfoglalkozása, mint a halászat és hogy épen ennél a körülménynél fogva, tárgyi vagyonában szükségképen meg kell lenni a kapocsnak a történetelőtti korszakokkal, mint volt a halászati résznek is; nem is szólva egy rendkívül fontos elemről, a díszítésről, mely a pásztorságnál oly nagyon uralkodó és magyar szempontból oly mélyen bevágó a legkényesebb kérdések egyikébe, mely az eredetet, az átvételt és esetleg az eltulajdonítást veti föl – különösen makacs és jellemző célzatossággal pedig épen a magyarság ellenében.»
…A jegenyékkel szegett fehér országút mentén már vágják a rozsot; a nap süt állhatatosan, süt nyolc hét óta szakadatlan s ha a kis éjjeli harmat nem volna, ha az áldott Balaton itt nem volna, kiaszott vón’ minden, már május végén. A rozs csak megvan valahogy, de a búzát megnyomta már a hőség s a kukoricából vöröshagyma lesz, ha így tart, úgy sodródik össze a levele, mint a vöröshagymáé.
Átmegyünk a pacsai járáshoz tartozó Esztergályon; apró, vertfalu házak, egyik-másik még vakolatlanúl, le se meszelve, de már lakják s így szárad két esztendeig is; a kerítés sárral ragasztott páhoki, meg bókaházi homokkőlapokból rakva, csak úgy gondolomra, azt hinnéd, erre is dül, amarra is dül, pedig száz esztendeig se moccan; a kapú rekettyefonás, de már nem jár keréken, mint hajdan a balatonvidéki kerekes kapuk. Az udvaron, szinte mindenütt, a virágkerék, a virágteknő, a virágvályú, jó magas lábakon. Mellettünk rangosan rakott szekerek vonulnak az apáturasági majorok felé, hordják kazalba, érni, a repcekévéket. Az is gyönyörű kép, amikor a szénát rakják a szekérre! Segít az asszonynép is: feltűzve a kék szoknya s a termetet átöleli egy tenyérnyi széles, mély-piros sáv, a szoknya aljának belső szegése; a fejen virító sárga kendő, a felső testen fehér ing – s azok az érett, ritmikus, szép mozdulatok, a mint a vellával adogatja föl a hamvas-zöld szénát… A berekből, lomha indulással egy-egy gólya kél; háttérben a Berekfás, a kis égererdő…
És az egészet izzó fényességgel önti el a nap.
A bárándi pusztán kapjuk Tüttő Gyurit, a juhászt (31); Sülecz Vendelt, (78) aki a szilaj gúlát őrzi a jeles első bérest, öreg Rédeit, áldott apáturunk, Kroller Miksa hűséges cselédjét; ott lesz Hajdu Ferenc, a gulás gazda; a gyalogbéresből lett majorgazda, Egyed István; ott a többi pásztorcseléd, a Czirákiak, a Sittkeiek, ki a csiragula, ki meg a keresztezett gula mellett.

TÜTTŐ GYURI, BOJTÁRJÁVAL, A BÁRÁNDI PUSZTÁN. (31)
Egy ligetes, szelid völgyhajlásban, a Pusztatói dülőn találjuk Gyurit, öreg Tüttő János fiát.
Pelyhedző szőke szakállu legényember (34). Pompás metszésű arc, nemesen hajlott sasorr, erős homlok, de a szemében annyi engesztelő, barátkozni vágyó szelidség, hogy az első parolázás után mintha mindig ismertük volna egymást. Könnyen, hamarosan tud örülni mindennek; szeret beszélgetni és szüntelen tanulni vágyik; sóvárgó szemmel nézi a rajzolást; nem maradhat, a míg apróra meg nem érti a fotografáló masinát is, – csodálkozása egy-egy megelégedett mosolygásban tetéződik. Két fekete pumi mellette: a Brilla és a Radi (174).
– Komótos nevet kerestem nekijük, hogy röviden kajáthassam, de minden jöttment ne tanulja el olyan könnyen. A Radi kutya böcsületes neve Ratibor, de én csak úgy kurtán mondom nekije, a mikor kajabálok utána… Egyszer egy herceg járt itt, a’ volt Ratibor. Meg, valami olvasmányba is olvastam valamikor, onnan vettem neki a nevit. Az is igaz, hogy sok úri tempó szorult ebbe a kis dögbe, – s megcirógatta a Radit, – szeret a hüssön feküdni, meg inkább a Brillát küldi maga helyett, ha messziről kell téríteni. A szalonna bürkét is annyira szereti, mintha grófi házban nevekedett volna. Urifajta, no! Hát azér’ lett a neve Ratibor a Radinak. Van még itt egy pumi, a bojtáromé, Kovács Gyurié: a Bagó. Cuccantsd elé, Gyuri!
A bojtár cuccantott, de a Bagó nem mutatkozott.


TÜTTŐ GYURI VÖRÖSMEZEI JUHÁSZ RAJZAI. (32)
– Az is a kigyelmed kutyája, a Radi nevelése, – mondotta tisztelettel a bojtár kigyelmednek magázva a juhászt, aki rendesen tegezi a bojtárt, a nyáj mellett még akkor is, ha édestestvérek. Olyan! Ha hüssöt ér, elfekszik, ha meg vizet kap, fürdik, mint egy kisasszony.
– Hány esztendős vagy, Gyuri fiam?
Mosolyog.
– Huszonnégy leszek, de kiszámítottam én azt apróra is. Egy tükörrámára is ráfaragtam.
Ütött-kopott, napsütötte, szélfujta, rongyos kis jegyzőkönyvet veszen elő a juhásztarisznyából; lapozgat benne s idenyújtja. Olvasom a formás betükkel írt jegyzetet, amit legeltetés közben, egy susogó nyárfának dűlve örökített meg, naphosszat számolgatva:
«Emlékezetes 1904 Szeptember 16 napja Mert akor voltam én 20 éves 6 holnapos és 29 napos és 7516 napos 246 holnapos 29 napos l068 hetes 180384 órás Kelt Vörös Mezőn 1904 Tüttő György Juhászlegén felejthetettlen boldogság L V».
Nem tudakolom, mi volt az a «felejthetettlen» boldogság? Az L. V. jelentését se firtatom. Vica vagy Vera, – elpirulna a fiatal juhász, meg magyar ember nem felel ilyes kérdésre. De van ott egy másik jegyzés is «Juhászlegén felejthetettlen baja.» «1905 Junius 12-dik napja, a miko voltam 21 éves 3 holnapos 26 napos és 7787 napos 255 holnapos 27 napos és 1108 hetes és 186887 órás voltam maj meghaltam».
– Operáció előtt, – magyarázza Gyuri. – Vittek a kés alá. A birkáktól kaphattam valami nyavalyát. Aszondták: májhólyag. Az ispotálban az volt írva az ágyam fölé, ha még jó tudom: Akemitisz kókusz… Akkor mentem el Keszthelye a fotografushoz is, mert anyám meg is siratott már. Ha mán meg kell halni, gondoltam, legyen egy kép utánam, nekijük. Alig tudtam a masina elé állni a fotografusnál.
Forgatom a jegyzőkönyvet. Egyik lapon naivságukban is jellemző ceruzarajzok: iramodó szarvas, rebbenő galamb, vezérürü nyakán a csengővel, virágcserépben rózsatő, bárány, szoptató koca, szilaj paripa, pásztorkampó, vágtató nyerges ló, tölgyfalevél és makk, puska, kard, csákó, cickafarok, táncoló huszár; tovább, egy másik lapon, vitéz-kötések; ezután: juhászlegény, ölében kedvese – csókolóznak; azután somogyi kanász (balkarján az ősi formájú somogy-zala-göcseji kondásbalta) pöröl a feleségével (32, 33).
– A szerelmeskedést ki is faragtam egy tükrösre, – mosolyog szeliden Gyuri. – A tükrös egyik felin beereszti a legényt a leány és csókolóznak, a másik felin leselkedik a söprüvel a leány anyja, bémegy, jó e’látja a legényt, a léány meg nagyon rí (155).
Vannak a jegyzőkönyvecskében szőlőlevélrajzok – és vannak versek, halovány ceruzaírás:
Juhász gyerek el vesztette a botját
barna kis lány meg találta az ut
cán jőjön ideszivem juhász meg van
má töbet érek én a mag a botjáná.
 
Kint a sikon van egy juhász meghal
va melete van az egész fokanyája
melete vekszik hűszorgalmas kul
tyája szomorkodik mert meg
hatta gazdája
 
Azt sem tudja mért hatt meg a gasz
dája mért eresztett golot ö az agyába
azért eresztett golot ő az agyában mer
elhagyta barna kis lány babá
ja
 
Barna kis lány kisétált az utcára
akor halja hogy meghalt a babája
sirva mondja meg az édes anyjá
nak halva fek szik juhasz le
gén babája
 
Jaj Istenem édes anyám mit csi
náljak mért tiltota eltölem
a babámat bánatában azér
golot eresztett agyában fáj a
szivem maj meg hasad utána
 
Ki virágzot az esztergali temető
juhász legent most visznek bele
először viszik utána az ő kedves
babáját édes anya sirathatja a
leányát
Igy van, betüről-betüre, Tüttő Gyuri könyvecskéjében s ezeket a lapokat kiszakítva, ide is adta, – jó szóért. Nem magyarázgatom. Meg kell nézni jó közelről. Össze kell keresni a rímeket (ő inkább érzi, sor végire helyeznie nem szükséges, úgyis odakerül daloláskor), követni kell a lelkében elképzelt képeket: így készül a balladás magyar nóta… Ki tudja, mivel keserítette el Gyuri szivét az az L. V., miután oly felejthetetlen boldogság érte, a mikor 186887 órás volt?… Azt is vegyük észre, hogy a nagybetüvel kezdődő versszakokban nincs nagybetüs szó, csak egyetlen egy: Isten neve kezdődik nagy betűvel.
Művészember a Gyuri, bizony művész – és ilyen, a magyar pásztorok sorában, ahol még igazán pásztor a pásztor s nem birkaleltáros, amint majd meglátjuk, akad akárhány. Hogy a Gyurinak notesze is van, hogy rajzol is ceruzával, hogy helyesen számolgat s a verseit le is írja?… Az idők jele ez, hanyatlás, az ősi jelleg pusztulása már, ha azon nem iparkodunk, hogy annak nemesedése legyen.
– Van-e tükrös a tarisznyádban, Gyuri?
Eléadja az iharfából formált, domborodó, faragással diszített helyes kis «tikrest». Egyik oldalán két kos, szembe egymással, köztük virágzó és bimbózó rózsafa; nem tülekednek «a fa héjját riszelik a szarvukkal»; a tikres másik oldalán, egymást átölelve, juhászlegény, kezében a kampóval s a kedvese, kezében a templomozó kendővel, – a legény mellett virágzó rózsafa, a leány mellett tulipánfa. Az egész holmi sellakozva; a rózsa és tulipán piros, a falevelek színe zöldeskék.
– Kitül tanultad te ezt, Gyuri? Láttál te városi faragást?
– Saját fejemtől tanultam. Látni, csak aféle ordenáré faragást láttam. De azér’ nagyon szeretnék faragni tanulni.
– Aszondják, nem jó pásztor az olyan, aki faricskál! Hogy inkább az állatot vigyázná!
– Nem tud hozzá, aki ilyeket beszél, tekintetes uram. A faragó pásztor éppen hogy ügyesebb, mert annak az eszi mindig készen jár. A lucernáson, meg a lóheren?… Én is őriztem lóheren, pedig egy állat se dagadt meg. Akkor nem faragtam, a mikor ettek. Mikor delelőre megy az állat, akkor farag az ember… Meg én nem pipálok. Faraghatok, abból se lesz baj, több… Én csak aszondom, tekéntetes uram, a kinek egyhöz kedve van, annak máshoz is van, az állatot se kedveli, a kinek egyébhez nincs kedve.
Beszélgettünk a faragásról.
– Úgy-e, csak egyszerű bicskával, a kusztorával dolgozol?
– Kusztorával késedelmes, az csak gyereknek való. Van nekem szerszámom, magam csináltam (98).
Ott volt vele, a tarisznyában. Megmutatta. Első a bizsók; elvásott borotvapengéből, kemény gyökérfába («bodzafa töve», kifőzött bodzafa gyökér) szerkesztett faragókés; a borotva még öregapjáé volt.


TÜTTŐ GYURI, VÖRÖSMEZEI JUHÁSZ RAJZAI. (33)
– Csak ez való faragáshoz! Másnak éle elfordul s redesen (redősen) szedi ki a fát, nem simán. Ez csak éles, mégis meg kell válogatni hozzá a fát, ha finom munkát akar csinálni az ember. Legjobb az iharfa, aki fehér és nem nagyon gyönge. A jávor vetekszik az iharral, de már a körtefa hamarosan elhasad. Az első munkám?… Egy szivarpicc (szopóka) volt. Aztám rámát csináltam egy fotografiához. Aztán kampót cifráztam, éppen ezt, de csináltam már ennél gavallérosabbat is!
A bizsókpengén ügyesen eszelt fatok van, a «subája», hogy az él védve legyen, meg hogy «kárt ne tegyen a tarisznyában». Diszítve a bizsók nyele is; ólombeöntéssel. Ez a cifra úgy készült, hogy Gyuri díszes rovásokat vájt a nyélnek formált bodzafába, de olyan rovásokat, hogy egyik a másikkal csatornásan összeér, akkor körülcsavarta az egészet «fekete cukorpapirossal», a papirost lekötötte s a rovásokba forró ólmot csurgatott.
– Aztán, a mikor meghült, a fölöslegest lekoccintottam róla, meg szépen lecseszeltem, hogy sima legyen, üvegcsereppel.
Van vésője is, egy kisebb s egy termetesebb, meg a köszörűkő. Egyéb nem kell a tudományhoz.
– Esős idő kell a faragáshoz, tekéntetes uram. A mikor borul, mán akkor kezd az ember spekulálni. Ha egy kis rész készen van, ruhával (rongygyal) bekötjük, hogy sikos maradjon.
– Miért maradjon sikos?
– Hogy a fösték fogja.
A föstés módját is maga eszelte ki. Otthon – a Vörösakolnál lakik, a faragó bognárnál, aki a szekéroldalakat gyártja a majornak, – piros papiros volt a sublódra (szekrény) terítve, olyan piros papiros, a miből «három krajcár egy pakk, Zalaapátiba’, a bótba’, Mocsonyinál.» Egyszer bor csöppent a piros papirosra s piros foltok támadtak a szekrény fáján. Gyurinak tetszett a piros folt.
– Milyen szép volna, ha én ilyen pirosrózsás tükröst csinálnék!… Elővettem a bizsókot, hamarosan faragtam egy rózsát. Megpöktem egy kis piros papirost, rádörzsöltem a rózsára… Azótától mindig van a tarisznyámban piros papiros. Azt a zöldes-kéket, azt kékítővel csinálom, amit az asszonyok ruhára hoznak mosáskor; a mikór bekenem spirituszos sellakkal, egy kicsit megzöldül Akkór szebb, ha megkopik.
Nyugodalmas nagy csönd a ligetes dűlőn.
A távolban, terebélyes cserfák alatt az usztató, meg az akol. («Ma mán itt nem usztatunk, zsírba van nyirva az állat.») Csöng a vezérürü csöngője, vonulnak, elfeküdni, az erdő alá, ahol berekfa, tölgy, meg kledics-akác hinti az árnyékot; nyugotnak a Malomoldal kiserdeje… Az állatok lepihentek. A földre vetett tarisznya mellől, ami azt jelenti: ide fekszel! innen nem mozdulsz! – vigyázza a falkát Radi s azért hegyezi az egyik fülit, a másik fülivel a tarisznyát silbakolja, egyébként pedig szunyókál ő is.
– Irigyellek, Gyuri! Patyolat sorod van itt néked, ezen a szép helyen.
– Nem is panaszolom, tekintetes uram.
– Maholnap egy ügyes kis feleség, mi? A szép zalavári leányok közül!

TÜTTŐ GYURI (34)
– Az mán igaz, azok ügyesek. Jó bögyösek. Csak olyan rátarti mindenik… Én még megleszek egy darabig az özvegy nénémmel… Még nem is találtam magamnakvalót. Azt is megvárom legénysorban, hogy gyün majd vissza az egészség. Az orvos biztat, hogy az operáció meggyógyított, nem is fájdítom azóta semmi részemet, de inkább várok még… Nem akarok boldogtalanná tenni senkit. Addig tanítom az állatot. A Biciklist is, aki most bárányvezér a Rudolf Mihály keze alatt (44), őtet is én tanítottam. A mustrásokat is vigyázom. Amoda, ni! a jágerfák (éger) alatt, a mustrások! Ki vannak mustrálva, jobb legelőre, ott egy kicsit megindulnak s viszi őket a korcsmáros, pecsenyének. Azok már busulhatnak, ki van fizetve értük a foglaló… Amazok, a nagy fókában, rideg birkák, azokat nem elletjük. Egy-kettőn gyönge a gyapju. Mint az én szakállam, olyan «furuvalűtetett», hitvány…
Ezalatt társam, kedves rajzoló művész barátom. Juhász Árpád, aki négy év óta vagy négyezer rajzot csinált már a munkánkhoz, rajzolja Gyuri fejét. Sóvárogva nézi a lelkének való munkát a fiatal pásztor (34).
– Ha hozzászámítottam volna, hogy ekkora becsület ér, gatyát húzok, redőset, úgy lett vón’ szép!… Ugy-e, kérem, ez a somfakampó is a kezemben lesz?… Hogy én eddig soha így elevent nézve, nem rajzoltam! Eztán megpróbálom. Nem, soha eleven birka nem volt előttem, a mikor faragtam se. De azért úgy láttam, mintha ott bángyorgott (gubbasztott) volna a szemem előtt. Megpróbálom én is így, mint a tekintetes urak.
Egy kis elhallgatás után azt mondta:
– Nékem, ami rajzos, az nem nehéz, de a mikor bötüt vágok, az a bajos. Azt csak akkor, a mikor a birka delelőre megy. Akkor vágom a bötüt, mert ahhoz fej kell, meg idő…
Ugy, úgy, istenadta művészem, te! A forma, a rajzos, az neked játék, – lám a bötüvel meg kell vesződnöd.
…A bárándi fiatal juhász, faragó Tüttő Gyuri unokaöcscse a zalavári Tüttő Sándor, maga is juhászlegény a Lebuj pusztán (35), (175).
Két hónappal Szentgyörgy napja előtt, minden esztendő február huszonkettedikén: a szólítás napja.
E vidéken a gazda, uradalmakban az intéző, pusztákon a kasznár is, itt azonban – régi patriarkális szokás szerint – népének édes apja, maga az apátur, Kroller Miksa, egyenkint szólítja be a gazdaság alkalmazottjait: «Nos, fiam, akarsz maradni?» Régi cseléd valamennyi. Csikós, gulyás, juhász, kondás, öregbéres, gyalogbéres, szőlőpásztor, kerülő, meg aki első a rangban, a hány kocsis, – apja, nagyapja itt szolgált már valamennyinek s a rendes válasz, szólításkor: «Ha az uraságunknak nincs kifogása, hála Istennek, én meg vagyok elégedve!» Egykicsi kivánsága azonban akad aztán mégis mindeniknek: ennek új kemence elférne már, mert a régit csak az imádság támogatja; amannak a házán megroskadt a födél; a harmadik új hidasra vágyik, mert a sok időtől már összepödrődött a régi. Egy öreg cselédnek pedig, a zalaapáti szőlőhegyre nyugalomba vonult számadó, Tüttő János testvérinek, Györgynek, – aki a zalavári Lebuj pusztán juhászgazda, – néki van szólításkor nagy óhajtása, már ötödször ugyanaz:
– Ha nem véttek a kérésemmel, Nagyságos urunk!
– A fia, György gazda, úgy-e? A Sándor fiú?

TÜTTŐ SÁNDOR (35)
– Ő, Nagyságos urunk. A fiam. A Sándor, szegény!… Véle tetszenék valamit kitalálni. Mer’ így csak emészti magát a gyerek. Pusztul le, szemlátomást. Má’ meg olvasott valamit. Aszondja, valami Fadrucz Jánosról. Az olvasókönyvibe. Hogy az művész, aki Mátyás királyunkról képet csinált, ércbe… Nem maradhatunk tőle azótától. A lelke sincs az állat mellett, ő is csak képfaragó akar lenni. Megcsinálta Vörösmarty képit (36). Most meg aszondja a télen: megálljon, édes apám, megcsinálom én a kigyelmed képit is úgy, hogy mindenki megismeri. Meg is. Behoztam.
Vörösmarty arcát ujságkép után fából, bicskával; a talapzaton pompásan vannak faragva az állatok, anyabirka a kis báránynyal, mert mit is faragott volna oda egyebet a fiatal juhász, – meg szépen van diszítve virágcifrás oldala is a talapzatnak (36 a). Az apja szobra gipszből, szintén bicskával; jellegzetes a típusmegfigyelés, de meghatóan naiv az eljárás: olvasta a fiú, hogy gyakran gipsz a szobor anyaga, vásárolt hát Keszthelyen gipszet, tömböt gyúrt belőle s úgy dolgozott, bicskával, a hálátlan anyagon. A többi testvér csudálta s ámult a Lebuj pusztán mindenki. Mert hat fia van Tüttő Györgynek, egy most katona, de pásztor valamennyi s értenek a faragáshoz ahány, mint a Tüttők mindnyájan. Ez a Sándor húsz esztendős, – de a mióta megvan, oskolába vágyik csak.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY. (Tüttő Sándor faragása.) (36)
– Végzi a dolgát is, – védi az apja, – arra se lehet panasz. Mindig a jóért dobog ez a fiú… De nem marad meg, nagyságos urunk, nem ez, ha kivánsága be nem tellik! Még ilyet én nem láttam, a mióta vagyok. Hagy próbálja meg azt a művészséget is!… Tetszenék kitalálni vele valamit. Ha az én fertálykommencióm rámegy is, juttassuk valami oskolába, ahon olyat tanulhat, mert különben elsorvad. Próbáljon világot. Majd békén marad aztán a fóka mellett, ha a jó Istenünk nem egyebet rendölt nekije. Aszondja a fiú, az a Fadrucz is csak olyan magunkfajtából lett országos ember. Annak az édesapja is pásztor volt, szőlőpásztor. Az is csak faricskált eleinte, hordófeneket, mimást cifrázott kusztorával… Egyszer, szerencséjire talált. A király is megcsudálta, amit csinált, azt a Mátyás király képet.



DISZÍTÉSEK A SZOBOR TALAPZATÁN. (36 a)
Híre van ezen a vidéken a Sándor fiúnak.
Az alispán, Zalaegerszegen, Árvay Lajos is lelkünkre kötötte: ha azzal a Tüttő Sándor gyerekkel lehetne kitalálni valamit! Az uradalmi intéző is csupa jót tud róla, – nagyságos urunk pedig, az apátur, többször említette: nézzük meg a Sándort s ha igazán akkora tehetség, tanácsoljunk valamit.
Hogy tehetség, abban semmi kétség.
Rajzolóművész munkatársam, Juhász Árpád, – pedig fél Magyarországot bejártuk már együtt s ő is kávéskanállal adja csak a szót, – lelkesedve dícséri a fiatal juhász művészi készségét.
Ilyet még nem találtunk! A diszítő érzés teljes benne, az állatot bámulatosan ismeri és stilizálja; rajzolni úgy tud, hogy kaptaszerűen tanítani kár lenne. A lelkiismeretével vessen számot, aki tanítani akarja. Ehhez, nem nyúlhat akárki. Vége, ha odaültetik a gipszből mintázott akantuslevelek elé. Hogy csak ilyen szedett-vedett holmit farag? Tükröst, sótartót, pásztorbotot?… A délibáb is csak ilyen ütött-kopott képeket mutogot, mit mutathat künt a mezőn egyebet?… Lássuk azt a magyar művészt, aki a birkát tökéletesebben ismeri, aki virágot, falevelet, krizanténumot, cickafarkát, tulipántot, rózsát helyesebben stilizál és a diszítésre adott területhez hozzáillőbben! Ez a pásztorbot a három képpel, (Ádám és Éva a paradicsomban s mellettük oroszlán, bárány, szarvas a fa alatt; nyáját őrző magyar pásztor; rózsafás és tulipántos édenkert) diszítéseivel, ügyes kampójával egyszerűen csodálatos (37), (38.)
De hogy mit kellene kitalálni vele? Művész, – úgy eshetik, talán éppen Fadrusz János utóda, – az lehet belőle, ha mindazt elég erős és szorgalmas megtanulni, amit odáig tudni kell, de valami tucatkéz alatt, mint a szénába kaszált mezei virág, könnyen az ördögé lehet. Láttunk Kalotaszegen egy tehetséges faragót, aki így pusztult el: lett belőle félúr, félművész, napszámba dolgozó «snitzer.» A művészi pályához segedelem kell, évekig; ahhoz nem elég édesapja, az öreg juhászgazda fertálykommenciója, – a fiú meg hasztalan lesi a Lebuj-pusztán, a szilfa alatt a legendás jószerencsét, mely, úgy meséljük, a választottakra rendesen rátalál.
Hátha mégis jól meséljük? Hátha most visszük neki a jó szerencsét?
Kérem is a nemzeti művészet hűséges számtartója, K. Lippich Elek érdeklődését: kisérjen bennünket. Venné észre ezt a pásztorfiút. Ő talán kitalálja, mit lehetne csinálni a Sándor gyerekkel? És a többi pásztorművészszel is, mert van itt ilyenforma több, akikkel valamit csináljunk! Mert ma még van itt-ott nyáj s mellette juhász, aki faricskálhat, a míg a falka delelőre pihen, – de holnap már birkaadminisztrátor lesz a pásztor (aminthogy a falusi mészárszék cégtábláján ott fityeg már a «Húscsarnok» elnevezés) s nem tükrössel vesződik, nem a tülök-sótartót puskaporozza, de majd leltárt vezet az állatállományról, talán éppen mignon-irógéppel.
Nézzük meg csak jól azt a sok szép faragott tükröst, sótartót, borotva-iskátulát, gyujtótartót, a mit Juhász Árpád már lerajzolt Zalában, Somogyban!… Hogy járna csudájára Európa, ha valamelyik londoni muzeumban mutogatnák! Pedig van itt belőle gazdag gyűjtemény is, Sági János szedte össze a keszthelyi balatoni muzeumba. Lesz idő, reméljük, a mikor el nem cserélnők még egy kiásott Attila kincseért s hálásan emlegetjük érte Sági János és munkatársa, Csák Árpád dr. nevét.
Mentünk, ki a Ménes-járásra, a Lebujpusztán.
A lapitáblán munkában az aratók; egy nap egy kasza vág két holdat, holnap délre leveszik az egész rozstáblát, bár – az aratógazda vélekedése szerint – «igen huntos, a kaszát mind fötaszigájja, azér’ magos tallót kö hanni!»



DOMBORÚAN FARAGOTT DISZÍTÉSEK TÜTTŐ GYÖRGY BOTJÁN. (37)
– Hát a termés?
«Szép huzatja van a kévének, vág a feje.»
A hatalmas rozstábla mentén széles út; egész kis dominium maga az út is. Marhacsapás, kell ilyen széles, – magyarázza a zalavári uradalom fiatal intézője, szives vezetőnk, Tóth Elemér, – mert itt jár ki a marha a berekbe, «fattyu sargyura.»
A marhacsapás végiben, nem messzire a ménesakoltól, néhány új épitésű ház, még szárad vakolatlanul, de már lakják. Itt láthatjuk, hogy terem manapság az új falu. Bent, a régi községben, Zalavárott kicsi lett a falu: két, három család is szorong már egy telken, alig fér a magyar, hála Istennek! Osztáskor, tagosításnál, voltak: akik itt kaptak tagot s aki nem igen fér a faluban, itt épít hajlékot, kiki a saját tagjára. Dolgoznak az ácsok most is, néhány új ház készül őszire. Kút is van már, vannak fák a leendő utcasoron, van már virágos kert is, – neve is van már a telepnek: Patiháza, mert hogy az első települő itt a Pati-familia volt. Így terem a falu, s ha a Sárközből ide nem hurcolkodik a métely, az átkos egyke-rendszer, húsz-huszonöt év multán egy új, népes kis községgel több lesz itt, a lassanként eltünő Kis-Balaton közelében, a Ménesjárás alatt: Patiháza.
Odébb a tömérdek sík legelő, ahol a csikó versenyt nyargalhat órákhosszat a széllel, a mikor a «hazájából fúj», azaz Zalából. Délkeletnek, a távolban, Kis-Balaton nádasa, ahol még fészkel a fejedelmi vizimadár, a kócsagos gém s van egy falatka járatlan ősláp; még odébb, keletnek, Badacsony csapott kúpja, rezgő kékes párázatban. Egy kis Tüttő leány tereli a ludakat a legelőről, mert oda nem szabad; az apró marha nyomán nem eszik a jószág. A berek elején Tüttő Pista az anyafalkával; fiatal legény, de már bojtár jár az ő oldalán is; két-három nyájterelésnyire a Pista fiútól, öccse, a Jóska gyerek legelteti a keveres falkát. Született pásztor a Pista is, tíz esztendős korában egész falkát rábízhatott már az apja, ha két jó pumikutyát adott melléje.
Nyugatnak – van egy jó órajárás odáig – három terebélyes szilfa a napsütésben ringani látszó nagy sikságon: ott a Gólás-szil, ott a Sándor fiú, négyszáz báránynyal, meg a Sakter kutyával.

TÜTTŐ SÁNDOR BOTJÁRÓL. (38)
Előbb azonban stációzunk egyet a ménes mellett, amit Kulcsár Vendel őriz, a csikós és véle csikósbojtár fia, a Fercsi. Tud a faragáshoz a Fercsi gyerek is, Tüttő Sándor oktatja rá (39, 40).
Hatvankét öreg, tizenhárom idei csikó van Kulcsár Vendel keze alatt. Legkülönb futó lova a Zsandár, – a többi «származás után van elszentüve»: Mira, Sári, Sárgacsinos, Öregzsandár, Reza, Vádni (jó az ina!), Pille, Fáni…
Kulcsár Vendel kissé rátartósabb, mint a juhásznép, a szót is takarékosabban csurrantja eleinte (40).
– Mert, úgy-e Vendel, csikós az első a pásztorok között?
– Az! – bólint Vendel, – de igen hamar ott hagyják az embert a lovak! Meg má’ nem úgy van itt máinapság, mint régen. Nem úgy őrzünk. Lóra se ül mán a csikós, csak ha cédaságból!
Fia, Fercsi, nem jön közelebb. Nem bizalmatlanság: emberség. A fehércseléd legyen kiváncsi, férfiemberhez nem illő. Majd ha szólítja az apja. Most a tudományt magyarázza az öreg.
Van itt állat; fekete, sötétpej, gesztenyepej, világos pej, sötétessárga, aranysárga, világossárga. Most a feketét, meg sötétpejt keresik leghamarébb. Ahun a’, az a hókásfejű, azt kedvellik legjobban! Az most meg van pörgenve, mert kicsit kényes. Hogy mikor kesely? Ha fehér a lába. A kinek orrig fehér a feje, az lámpás; a homlokán fehér: csillag; a kinek az orra körül van a fehér, az meg hókás. A kinek csak pár szál fehér szőr a képin: az tűzött. Aki ló akar lenni, annak kell: jó mély szegy, helyes lapockafekvés, jó csontos láb, jó lapicka, meg mar hozzá; rövid derék (kivált nyereg alá), meg jó nyak, elég hosszi, úgy legelhessen, hogy lábát szét se veti. Baj? Van velük elég. Legjobban a rúgásra kell vigyázni, azt mindjár umslagóni… Olyan a csikó, tekintetes uram, mint a gyerek: kiváncsi. Hentereg, szeleskedik: megüti a lábát s akkor csak anynyit ér már, mint a bőre. A veszedelem, ha idegen állat keveredik közibük. Nem lehet kivenni. Nem szenvedik, hogy az ember kivesse belőlük. Ha az ember fordít, a ménes még erősebben fordul. A vidék minden lova itt nőtt, a dülő úttól már minden zalavári lovat tartani kell, olyan vígan jönnek ide… Ha meglátják itt a szabadságot a hámból, kocsisember legyen, aki marokba tudja marasztani őket. Négy esztendőt töltöttek itt, – aztán kötőfékhez szokik négy hetet, majd járni tanul a rúd végin. Vannak köztük bolondok, kivált a harisnyásak, nemhiába Nónius-ivadék valamennyi. A legelő? Jó fekete tőzeg az alla (alja), négy-öt esztendőnkint az árviz is javítgatja…
Lássuk a csikósbojtárt, a Fercsit. Szólítja az apja: Idegyühetsz! Lassan mozdul a fiú.
– No! Gyer’ folvásabban! Vedd elé a vizsgádat!
A tarisznyában egy csinos tükrös. Csak az idén próbálkozott először a fiú; ő még nem bizsókkal, csak úgy bicskával, a kusztorával.

ITATÁS A ZALAVÁRI MÉNESJÁRÁSON. (39)
– Elég éles?
– Addig cseszeli, addig cseszeli, míg úgy kipallérozódik, hogy a hajat is fogja. Domborfaragású, ügyes levéldísz van a kis iharfa holmin, benne a tükör; serkedő bajuszát a mikor pödörgeti, akkor tekint abba a fiatal csikós.
– De a Tüttő Sándor, ott a Gólásszilnél, a’ tud hozzá. Csuda az, tekéntetes uram, a kibe akkora tudalom fért! Tud az faragni mindent. A télen az apját formázta ki, de olyan hasonlatosan, mintha odapökték volna!
Ballagtunk a Gólásszil felé (41).

KULCSÁR VENDEL, CSIKÓS, A ZALAVÁRI MÉNESJÁRÁSON. (40)

TÜTTŐ SÁNDOR ÉS APJA, TÜTTŐ VENDEL A LEBUJ-PUSZTÁN. (41)
Ábrándos kékszemű, szőke fiú a Sándor, jámbornak látszik, mint a bárány. Az ember szeretné megcirógatni. Finom növésű, vékony csontú s olyan ismerős!… Hol is láttam én ilyen arcot!… Igen, régi olasz képeken vannak ilyen alakok: Filippo Lippi álmélkodó Madonnái mellett térdelnek ilyen szelid arcú pásztorok (35).
Mintha a falkája is – vagy négyszáz bárány – kezesebb volna.
– Mi a neve a kutyádnak, Sándor?
– Sakter.
– Miért?
– Mer’ igen csibefogdozó természete volt, – mondja mosolyogva a fiú.
Letelepszünk a terebélyes szilfa alá. Ügyelem mozdulatait, arcát, egész magatartását: hogy mennyi nemes egyszerűség, mily ösztönszerű intelligencia s – nincs találóbb szó rá – mennyi báj van e fiatal legényben! Hiszen nincs a magyar pásztorban semmi abból a színes hányivetiségből, ami annyira jellemzi, például, a spanyol pásztort, – de nehogy azt tessék hinni, mintha ebből a szelidségből hiányoznék az erő! Nem puhaság ez, nem germán maflaság, inkább valami öntudatos, a maga erejét már kipróbált nyugodtság, a minek a délcegsége sem kihivó. Ilyenek azok, a kikre ösztönszerűleg rábízza az ember a vagyonát, de a tisztességét is.
Szavában semmi hetvenkedés. Félretekint, odébb is lép, mintha a bárányait ügyelné, a mikor édesapja dicséri:
– Hogy szereti a könyvet, tekintetes uram! A zalavári mester, Szabó Béla, aki jóféle ember, váltig mondja: illen diák még nem volt a keze alatt. Papnak köllött volna adjuk mi eztet!
A fiú néz messze, a távolban kéklő Badacsony felé.
– Az essőt lesed, Sándor? Mintha felhődzenék Badacsony fölött?
– Nincs itt már hitele semmi felhőnek. Eddig mikor ködös volt a Badacsony teteje, gyütt az esső. Ma már akkor se esik le, ha fölöttünk jár annyira, hogy a kampómmal (a juhászbot) elérjem. Április óta nem járt víz rajtunk.
– Minden megfordult, – sóhajt az apja is. – Eddig aszondtuk: Somogy derül, bocskor merül; ma má’ Zalát is nyomja a nyár, ha Somogyba süt. Mondtuk az őszszel is: hideg lesz a télen, farkán vedlik a tik (tyuk), – dehogy lett. Semmi tél. Csak éppeg annyi, hogy az akóba (akolba) megfőzze az embert a gőz, az elletésnél… Ez a fiú is attól bángyorgott egész tavaszon… Tessen már kitalálni véle valamit, tekéntetes uram!
Tudakoljuk Sándortól, mi a vágyakozása?
Hat elemi iskolát végzett Zalaváron; a mester ád könyvet néki, meg ujságot, abból tanul, de ez nem elég.
– Vágyam, ami van, azt bizom a jó Istenre, de azt, uram, érzem, hogy mindent meg tudnék tanulni!… Há’szen jó itt a szilfa alatt, igaza van a tekéntetes úrnak! Azt is tudom, nagy a tülekedés a világba, de én nem akarok elvenni senkitől semmit, megférek én ott is, mindenkivel. Nem lehet az, hogy én csak ebbe a szép kilátásba találjam örömömet. Ne bántsuk már, tekéntetes uram, mer’ csak édesapámat szomorítjuk vele.
De csak vallattuk a fiút tovább.
Végre kitört lelkéből vágyakozása: hogy nem elégíti ki őt a babrálás tükrösön, sótartón, pásztorkampót is cifrázott már eleget, – tanulni akar, többet, mindent, mindent, annyit, hogy ő is olyan művész legyen, mint Fadrusz János! Arca kipirult.
– Olvastam, vannak faragó oskolák. Van Homonnán is, van Szegeden is, oda szeretnék menni… Abba inkább, ahol több magyar van. Én ott első leszek, a lelkem rajta!… Bemék egy-egy vasárnap Keszthelyre, a muzeumba, Sági tekéntetes úrhoz. Amit ott látok, pásztormunkát, olyat én tudok csinálni. De mást szeretnék! Mint a régi uraság szobra, a Festetics grófé, a piacon!… Ha már el nem juthatok innen, jó Istenünk megáldja tekéntetes uram, olyan könyvet küldjön nekem, a kibe’ művészekről van írva.
Magyaráztam a fiúnak, micsoda hegyeken kell átmászni, mennyi láp, a miben elnyelheti a hinár, mennyit kell tanulni, nélkülözni, mennyi keserűség, s a mikor tud majd olyan szobrot csinálni, mint a régi uraságé, akkor is még: mi messze még a boldogulás! Mind csak azt felelte és halkan, egyszerűen: megjárnám én! elviselném én! megtanulnám én!… Végül pedig azt mondta:
– Ha meg a jó Isten úgy rendelte, majd jönnék hát vissza, ide, a szilfa alá. A fóka mellé!
– Nehéz lenne már akkor, Sándor! A városi uras mód után!
Lassan, kicsit mosolyogva, intett a fejével, hogy: nem, nem lenne nehéz.
– Akármekkora város, az én lelkemet ki nem cseréli.
Édesapja is bólintott!
– Nem tekéntetes uram, facér ember nem lenne ebbül. Az én fiamból!
Búcsuzáskor még egyszer megkért a Sándor fiú:

JUHÁSZ A VÖRÖSMEZEI PUSZTÁN. (42)

SZENTGÁLI JUHÁSZOK, (MOLNÁR ISTVÁN PIZSE ÉS PAP JÁNOS). (42a)
– A könyvet, uram! A jó Istenünk is megáldja.
Ott maradt a szilfa alatt s körülötte négyszáz bárány. Édesapja, a juhászbotra könyökölve nézett utánunk: hátha valamit mégis csak kitalálnak véle, az ő Sándor fiával, ezek a tekéntetes urak, akik olyan szépen beszéltek…
Szóljunk már most azokról is, «a kik nem faragnak».
Még mindig itt, a poéta pátriájában: képzete gyors szárnyán aki annyiszor égbe csapongott s ömledező szerelem zengett bűtelt ajakáról…
A Pacsára vezető postaúton föl – méltóságos jegenyesor itt is, mely remekűl keretezi ezen a vidéken a tájék egyes képeit – s látjuk a távolban, mint itt mondják «túlafelül» Badacsony csonka tetejét; alatta, idébb, mint itt mondják «intibe»: Gyenesdiás, Vonyarc, Györök, Mece, a magyar tengerpart. Tovább, el délnek, az öreghegyi tanya mellett balra marad Bogánvár, két sudar jegenyével a tetőn… A vörösmezei majorba vezető út mentén már fölnyesett jegenyék, hogy a vékony árnyék se tegyen kárt a termésben… Szelid, békés vidék. Amint nézzük, szinte halljuk Kisfaludy édes, elringató verseit s himbálóznék az egész táj, kellemesen, akár a Kisbalaton ingóin a bőrhíd.
A Subrivágás alatt könyöklik az út s ott, a lóhertáblák közt, őrzik a fókákat, «akik nem faragnak».
Rodolf Mihály, a zordon erkölcsű Rodolf György egyik fia van a bárányok mellett; tőle négy-öt puskalövésnyire, a Subrivágáshoz közelebb, legeltet Horvát Károly; lent pedig, a horpácsos, hepehupás Buberekben, maga az öreg György vigyázza – mindig állva – a rambulikat. Üldögélhetne, nyugodalmas penzióban, az öreg is már; egyik fiából úr lett, majorosgazda az apátságnál, – de ő bizony el nem veti azt a tisztes pásztorkampót, a kit még öregapja faragott itt fényes barkócafából és száz esztendeje mindig Rodolf kézben szolgál birkatérítésre.
Ők azonban, a Rodolfok és társaik nem faragnak (44).

RODOLF MIHÁLY ÉS RODOLF JÓZSEF JUHÁSZOK, A VÖRÖSMAJORI PUSZTÁN. (44)

PÁSZTOR RAJZOLÁS.
PÁSZTOR RAJZOLÁS.
Különös!… Hisz’ a magyar pásztor – úgy tapasztaltuk eddig – szinte kusztorával születik!… És ezek is pásztorok, apjuk, öregapjuk pásztor volt valamennyi, amióta csak vannak! Vagy talán nem magyarok?… Csöndesen, mert jaj annak, a ki ilyet mondana nékik.
Pedig hát mégis így van. Nem faragnak, de nem is voltak elejétől magyarok.
Álljunk meg ennél a kérdésnél.
A Rodolf-pásztorcsalád – mint az nyomozásunk során kiderült – Kőszeg vidékéről szegődött az apátság szolgálatába. Régen, még amikor a gotvici apátság kezelte az uradalmat. Tudni kell, hogy a török másfél századig tartó hatalmaskodás után, kiszoríttatván az országból, a földúlt apátságok is lassankint helyreállíttattak. Igy Csorna, Tihany, Zirc, Szent-Gotthárd; Zalavár 1715-ben az Alsó-Ausztriában fekvő, akkoriban hírneves gotvici apátsággal kapcsoltatott össze, következő föltételek alatt: 1. Gotvicé a főfelügyelet, de Zalavárnak külön apátja legyen; 2. a zalavári apát Gotvic segedelmével köteles az apátság javait visszaszerezni; 3. a monostor mielőbb építtessék föl; 4. az elpusztult templomok állíttassanak helyre, stb. Igy intézkedett III. Károly 1715-ben s a gotvici apát, Bessel Gottfried, a gotvici konventből küldött apátot Zalavárra: Ludvigsdorf Emilt; nyilván ő hozta az uradalom német cselédjeit. Utóbb teljesen Gotvic kezére került az apátság s az ország az 1802., 1807., 1810. s 1827. országgyűléseken szorgalmazza Zalavár függetlenítését, amit végre a magyar kormány 1873 október 23-án kelt királyi leirattal el is végzett: egy pápai breve fölbontja a zalavári és gotvici egyházi köteléket s az apátválasztás joga – a Pannonhalmának 1802-ben kijelölt alakban – Zalavárának is visszaadatott: 1874 március 12-én megválasztják apátnak Modrovics Gergelyt s így lett Zala- várának, három század után, ismét önálló, magyar bencés apátja. A hajdankori szalavári apátság történetével foglalkozott egészen fiatal korában Wlassics Gyula is, sürgetvén ő is a függetlenítést: «A szalavári apátságnak elválasztását Gotvictól, félszázada elmult, hogy sürgeti az ország, mely ügyet leginkább a zárda kezelésére és hűségére bizott országos levéltárnak menekülése az idegen elemtől teszi nyomatékossá. Igy rövideden, hiteles okiratok nyomán adtam a szalavari apátság történetét. Fontos egyrészről azért, mert nevezetes okmányokat rejt országos arkivuma; másrészről azért, mert a jövő országgyűlésnek főtárgya leend a papi javadalmak rendezése, itt pedig a szalavári apátságnak törvényes elválasztása Gotvictól (1869).»
A német világban kerültek tehát ide az akkor még német Rodolfok is. Ma már zamatosan magyar minden szavuk, szokásuk sem igen maradt idegen, de faragni biz’ ők nem faragnak. A fajta, a temperamentum teljes átalakulásához egy század nem elegendő. Kettő se.
Kissé messzire távozunk a Rodolfoktól, de ennek a kérdésnek a kapcsán közlöm azt a levelet, amelyet a minap kaptam egy érdeklődő földbirtokostól, a szatmármegyei Sárközből. Azok a pásztorok sem faragnak, de nem is magyarok. «A magyar pásztorokról a «Budapesti Hirlap»-ba írott cikkét olvasva, írja az én szíves olvasóm, eszembe jutott, hogy az alábbiak talán érdekelni fogják. Mindenekelőtt nagyon örvendek, hogy többször Herman Ottóra méltóztatik hivatkozni. Kitünő tudósunk bizonyára tanuskodnék mellettem, ha azt állítanám, hogy van egy nagyon ritka madár, a lappantyú vagy kecskefejő (caprimulga), mely csakis olyan helyeken fordul elő még, ahol sok a nyáj. Valami nyolc éve láttam ezt a madarat saját tanyámon. Nem csoda, mert itt, Szilágymegye határától kezdve, déltől északnak, Szatmáron, Ugocsán s Seregen át, ötven holdtól fölfelé az ezer holdakig alig van gazdaság, hogy juhot ne tartana. Itt a «kaputos pásztor» még ritka, – igaz, hogy az itteni juhász nem tiszta magyar, kivált származásra. Éppen a nagyon szép, barna ősmagyar arcok gyanusak s a görög katholikus vallás többnyire nyomára is vezet az oláh származásnak. Hanem ez aztán olyan ősrégi pásztorfaj, hogy akadnak köztük alakok, a kiket holmi kissé pityókos athéni polgár ma is faunnak nézne. Van egy hetven esztendős juhászom; a hatvanas évek elején mint huszár Württembergben együtt szolgált azzal a Dobner kadéttal, aki a debreceni kollégiumból szökött meg a Bakonyba betyárnak s ott csapott a verbungós káplár tenyerébe; beszéli róla az öreg, hogy a lábával olyan szépen tudott írni, mint más fiú a kezével. Ugyancsak az öreg őrzi a birkarüh gyógyításának egy ősi módját. (Ennek a birkabetegségnek a gyógyítása körül egész misztikus tudomány fejlődött a juhászok körében.) Úgy mondom el, ahogy az öregtől hallottam.
– Katonának rukkoltam. Debrecenből indultunk, mert a vasút csak Debrecenig járt. Apám kisért ki a tanyáról jó darabon s aszondta: Fiam, én már öreg ember vagyok, mire te visszakerülsz katonáéktól, nem is élek tán, hanem te azért juhász leszel megint, hát megtanítalak most a rüh orvosságára. Apám nem igen bajlódott a birkával, de rühes soha nem volt az ő nyájában. Meg is tanított… Hej, tekintetes uram, szörnyűség az! Mondtam is édesapámnak mindjárt, hogy én azt meg nem teszem, ha könyökig kopik is a kezem a rühelésbe. Hanem ha a tekintetes urunk annyira firtatja, elmondhatom… Ki kell választani a nyájból a legszebb, a legegészségesebb anyajuhot. A négy lábát dróttal össze kell kötni, aztán a sütőkemencében elevenen meg kell égetni. Amikor úgy összeégett, hogy csak csupa szén, azt a szenet porrá kell törni s abból kell minden sózáskor egy csipetet a só közé keverni.
Igy beszéli az öreg juhász. Én pedig meg vagyok győződve, hogy a gyógyítás e módjának magyarázatát a régi pogány tüzáldozás szertartásában leljük meg. Ilyen ősrégi pásztorfajta itt a miénk. Ezek még nem igen olvasnak ujságot. A fiatalság fölveszen ugyan már egy-egy «urias» ruhadarabot, de a fajta még ősrégi, ami sok mindenből kitűnik, nevezetesen abból is, hogy mennyire szeretik a kutyát. Szatmár és Sárköz mentén, széltében lóg most is magas állásokon a lóhús a kutyáknak.»
Gyerünk vissza Rodolf Mihályhoz a vörösmezei majorba s álljunk szóba vele (45).
Rohan elénk nagy lelkiismeretesen három kis hegyesfülű, fekete pumi. Iparkodnának még szaporábban, de kölönc a nyakukon, veri a térdüket, figyelmeztetvén őket: lassan siess!
– Nem kell megijedni, – mondja Mihály – csak barátságoskodik a’, nem bánt.
– Adj’ Isten, Mihály! Mit csinál a fóka?
– Hát csak evegelődnek, tekéntetes uram.
Mihályon még magyar nadrág s csizma, de a kabát már polgári szabású; a magasra gombolt mellényen ezüst óralánc s a tarisznya is csak afféle dísztelen szokmány-munka, amilyet a keszthelyi vásáron a posta-ház előtt árul a szíjjártó. A juhászkampón sincs semmi cifraság.

BIRKASZURKOLÁS. (VÖRÖSMEZŐ.) (45)
– A kutyáknak mi nevük?
– Az öreg, mert az az ídesanyjuk, az a Madár. Amaz ott a Hangász, mer’ hogy mindegyre muzsikál. De a legtöbbetérő ez e’, a Picin!.. Hogy miért Picin?… Hát hogy a nevéről híjjuk. De ért is ez a birkához, mindent. Csak szólni kell neki: eredj! Fordítsd el üket! Ne ereszd el arra üket!… Egyszeribe a fóka elejibe fordul s nem is moccan az onnan, egyik se. Hogy olyan csöndes? Ha akarom, ugat is. Eredj, Picin, ugasd üket!
Iszkolt nyomban a kis fekete jószág. Megkerülte egy iramodással a falkát, ugatva mintha pörölne velük s a birkák szepegve dugták össze fejüket; tudakolták egymástól, sugdosva: miért haragszik most úgy ránk a Picin, amikor mi semmit sem vétettünk?
Egyet füttyent Mihály – s a dolgavégzett munkás önérzetes nyugalmával ballag vissza mellénk a Picin.
– Ilyenkor megcirógatom. Hagy tudja, hogy van neki böcsületi.
Hanem a faragást, azt kissé lenézi Rodolf Mihály. Egyéb a juhász dolga, nem a faricskálás. Az állaton legyen a szeme! Megfizetik érte, hát a dolgát végezze!
Böcsületes, tiszteletreméltó okoskodás biz’ ez. Én szállítom néked a munkát, te szállítod nékem érette a bért, – adunk s veszünk egymástól, amint dukál. Ez a szolid, józan üzleti felfogás. De úgy-e, mintha hijjával volna annak a temperamentumnak, ami magyarossá teszi a magyar ember munkáját?
– Aztán mi a fizetség a dologért, Mihály?
– Évente huszonöt pengő pénzben, tizennyolc mérő gabona, egy hold kukorica, egy hold rét, két darab marhatartás, öt «sertés disznó» s egy fertály kert, – mondja igen elégedetten. «Mert a faricskálásból meg nem élünk, tekéntetes uram… Nékem nincs is hozzá türelmem. Azt tartom, nem is igen tud az őrizni, aki a kusztorával vesződik. Annak nincs is arra az esze… Szent igaz ugyan, innen-onnajd elfogy már a birka s jó annak, aki máshoz is sejdint. Ha tám majd pénzt is kereshet a faragással?!»
Ez is becsületes, józan üzleti okoskodás, – és úgy-e, száz esztendő sem tudta kipusztítani Mihályékból a német természetet? És úgy-e, nem azért van művészi készség és hajlandóság a magyar pásztorban, mert pásztor, hanem azért, mert magyar.
…El bizony, elfogy a birka, – panaszolja a vörösmezei majorban Rodolf Mihály.
– Elfogy. Egy vidéken, körül-körül, ma már sehol sincs. Aki van, azzal is elegendő a baj. Kivált így, amikor herében etetjük. Csak félrepeslants, megdagad az állat, egyszeribe. De aki juhász, a’ segít rajt’! Aki nem a faricskáláson járatja az eszit, a’ segít!
– Hogyan?
– Ha kicsit dagad meg, elhajtom a heréből oda, ahol már le van rágva. Koplaljon. Ha egész fóka dagad, megkergetem üket. Aki meg nagyon oda van, azt megdobolom. Tanulás köll ehhez, nem cifra kampó, meg faragó kusztora. Hanem, így né!… Lábam közé fogom a dagadt állatot s dobolom, két ököllel a «horpészát». Egyet buffan – s rendben.
– Hány darab van a kezed alatt, Mihály?
– Négyszázharmincegy.
– Ismered valamennyit?
– Én, tekéntetes uram, megismérem én, valamennyi csak van. Hogy honnan? Hogy mirül?… A tanulás teszi csak. Elléskor ráadom a bárányra a számot, azt viseli három-négy nap, szurkolásig.
A számot:…
Ha már «számot» adnak a friss bárányra! Nem a szoktatót!… Hanem azért a magyar pásztor mégis csak szivesebben marad a szoktatónál, a rovásnál.
Mert a szoktató – száz meg száz furábbnál furább kis holmi – már pásztorművészet. A stilizálás, a művészi egyszerűsítés kezdetleges remekeire bukkanunk közöttük.
Hogy az újszülött bárányka el ne keveredjék szoptatóanyja mellől, az anyajuh nyakába akasztanak, például, egy fából faragott kulcsot s ugyanolyan fából faragott kisebb kulcs kerül a kis bárány nyakára is. Juhász leleményesség, hogy milyen szoktatót farag. Láttunk tömérdeket. A gazdag keszthelyi múzeumban, – ismételjük, Sági János teremtette a semmiből s fejleszti, gondozza ma is, országos elismerésre méltó szeretettel és buzgósággal, – van: somogyi kanászbalta (balaska), imádságos könyv, juhászkampó, ásó, bicska, főzőkanál, hurkatöltő, csípővas, fésű, hegedű, lőcs, teknő, makk, szív, kehely, csónak, lóvakaró, kocsioldal, bárd, gomba, kefe, csizmahúzó, lapicka, lakat, vágódeszka, székhát, cifra pacalmetélő, pitli, mosószék, hébér, uborkagyalu, emberi alakok, vályú, kaszakőtokmány, tejesfazék, citera, csutora, trombita, csordáskörte (fenyőtoboz), vikszos kenő és fényesítő kefe, tulipán, kolomp, olló, iga, szőlőprés csavarja, nagy bötük, kereszt, csöngetyű, tésztareszelő, istállólámpa, birkanyíró olló, sarkantyú, létra, ablak, melence (kis teknő), fapapucs, pipa, fejsze, káposztagyalu, lóláb, ekevas, csoroszlya, véső, kaszaüllő; sajtár, hal, csap, síp, evezőlapát, hálótű, tölcsér, szénahányóvilla, vasaló, patkó, kéz, kerék, fül, szarv, vonókés, katonai gombpucoló, gereblye, ház, tyúk, bárány, kályhaszem, taliga, csizma, pisztoly, puska, érdemkereszt, katonakulacs, ágyú, sarló, szita, tarisznya stb. stb., – s ezek közt számos olyan holmi, amelyekre ma már rá nem ismerünk, nyilván régi, divatjukat mult, vagy már csak egyes vidékeken otthonos falusi gazdasági szerszámok. És mindenből kettő, – egy kisebb s egy nagyobb, – összesen pedig annyiszor kettő, ahány bárány születik a juhász keze alatt. (316–17)
Mennyi leleményesség s mily tanulságos magyarázata a környezetnek, a népéletnek, a szokásoknak ezekben a gyermekjátékszerű kis fafaragványokban, amelyeket az öreg pásztor a padlásra hajít s apránkint ott emészt el a szú. Aki még faragja manapság a rovást, a szoktatót, – mert sokhelyt – már az egyszerű számozás járja, – maga csinálja, mert úgy kívánja a pásztoremberség. A kiérdemesült öreg juhászét el nem fogadná a kölyökbojtár se.
«Az ezekhez illő analogia, – irja Herman Ottó, a magyar néprajzi tudomány atyamestere, – szerintem az európai lappoknál s valószínűleg északkeleti Ázsia más tarándszarvast tartó népeinél is szokásos jegyrendszer, amelylyel 1888-ban Norvégia északi végvidékére – Finnmarken – tett utazásom alkalmával ismerkedtem meg s amely így alakul a lapp gazda annyi lapos, mindkét végén szarvasfülszerüen hegyezett fácskát készít, ahány tarándszarvasa van; erre minden egyes szarvas mindkét fülén különböző behasításokat és kimetszéseket végez s ezeket a fácskákon híven utánozza: ha szarvasa eltévedve más nyájba vegyül vagy ha elhajtják: a fácska segítségével biztosan reáismerhet. Most ez a rendszer a norvég részekben hatóság előtt is bizonyító erővel bír, amennyiben a lapp gazda jegyeinek egyik másolatát magánál tartja, az eredeti gyüjteményt ellenben a norvég lensmand-nál teszi le, aki peres ügyben ezen az alapon ítél; a lensmand minden fácskára rávezeti a birtokos nevét.»
A szurkolás úgy megyen, hogy a szurkot fölolvasztják s a drótból hajlított számokat szurokba mártva, az anyabirkának az orrára, a báránynak meg a hátuljára nyomják, jelezve így, hogy hányadik ellés.
De meg szóra is hallgat az állat, – magyarázza Rodolf Mihály.
– Egy füttyentésre elfordul; a ruccanásra riást tesz. Megálljon csak a tekéntetes úr! Ahun az a vezérürü, a Biciklis, majd ide gyün a’ mindjárt, csak szólétsam… Biciklis, te!
Jött a Biciklis.
– Szokott. Illen vezérürünek szok neve lenni. Ez, mer’ igen jó járó volt, maga szerént ment, azért maradt rajta, hogy Biciklis. Az a pörge szarvú, az a Meggyes. A’ meg, akinek ollan szétálló szarva van, szép csákós, az a Csákó. E’ meg a Bajor. Hogy mér’? Csak rá lett szentöve, hogy értsen szót. Még van egy, a Góla, mer’ úgy kapkodja mindenuntalan a hosszi lábát. De, hej tekéntetes uram, egy kis esső, az hibázik, már április uta. Nem lesz ma se. Ollan gyönyöröségesen ígérkezett, hogy még! Délig felhődzött a Badacsony fölött, de most, délután elment a dísze nekije.
Eső után sóhajtozott Horvát Károly is, a Subrivágás alatt.
Kis fekete, hegyesfülü pumija, a Cipő, éppen térített, amikor odaértünk: riadtan loholtak a pörge szarvú magyar kosok.
– Hát kegyelmed, Horvát, ért a kusztorához?
– Tudtam hozzá, tekéntetes uram, má’ gyerekkoromban, pedig a gatyamadzagom még kilofogott. Mostanában nincs ollan könnyű legelőm, nem érek rá faracskálni. Most csak jósolgatom az időt. Egy kis essőt!… A hajnali felhő mikor megfutja az eget, azt tartjuk, délutánra megfő az esső. Ma, nem. Pedig reggel szentül hittem benne. Mind biztattam a Cipőt: napestig megázunk!
– Ért a Cipő magyarul?
– Csakis magyarul. A pumival a rác is magyarul beszél, ha azt akarja, hogy szavát értse. Ezt, a radai hét rossebb rágja ki, egy vagyonért se adnám ezt én! Tessék odátekénteni, egyet intek nekije, hogy böködi ódalba a Pörgét. mert az fejes ürü, nagyon!
– Aztán hogy jósolja kegyelmed az időt?
– Csak úgy, gondolomformán, ahogy a csillagok mondják: a Fiastik, a Sánta Kata, a Göncő, meg a Zsidócsillag, amelyik este legelőször kél föl. Ránézésből tanul az ember. A faragást is úgy tanuljuk éppen. Egyik a másikára nézve, faragcsálódtunk. De most kevesebbet, amióta a major mellett vagyunk. Ide nem kell tarisznyázni, az asszony kihozza az ebédet, estére meg bemegyünk a kényes birkával. Nem mint régen… Hej!
Haladtunk tovább.
A Gulakútnál kis csörgő forrás, a Dudora.
Egész kis paradicsom, árnyékos liget a napsütésben izzó széles legelőn. Szives vezetőnk, a gazdasági irnok, ő is az időre panaszkodott. De milyen modernebbül!
– Hetek óta pusztít a szárazság. Pünkösd vasárnapján esett, de alig kaptunk tizenegy milliméternyi csapadékot, holott más körülmények között egy egész napi csöndes eső tizenhat milliméternyi csapadékot szokott eredményezni, mely már lehet egy ekevasnyi mélységre. A légsúlymérő ma is biztatott bennünket, de a szél kizárja a kellő felhőtömörülést…
A juhásztudomány komolyabb erkölcseit Öreg Rodolf György magyarázta meg nékünk, a német származású Rodolfok között a legöregebb (46).
A hepehupás Buberekben álldogált, ősi juhászkampójának, a százesztendő folyamán tükörfényesre kopott barkócaágnak támaszkodva.

AZ ÖREG RODOLF A VÖRÖSMEZEI PUSZTÁN. (46)
Tiszteletet parancsoló szikár alak; sovány, mint a görcsös fából faragott patriarkák az ónémet kálváriákon; arcabőre az örökös napsütéstől, széltörülgetéstől már nem is bronzszínű, de mint a régen járó rézpénz, szinte fekete. Szeme, nézése szelíd; a mozdulatai is. Egyáltalán, juhászemberen meglátszik, hogy szeliden bánik az állattal, inkább cirógat; viszont a gulyás, a csikós, a kanász mind keményebb kötésű, egyre inkább ütésre áll acélos ökle.
Első kérdés, mint rendesen: mi ujság? mit csinál a falka?
– Egy-egy kicsit szedegetnek, mer’ már ettek.
Aztán a kutya, a hűséges társ, Bogár következik.
– Nimet fajta, azér hosszabb a füle nekije. Olyan vadas, még fiatal.
– Úgy hát németül beszél vele kigyelmed?
– Nimetül?… Nem tud itt németül, tekéntetes uram, senki, egy szót se. Tudott egy, kettő, de negyvennyócban agyonvertük a gazembereket, – mondja az öreg olyan szelíden, mintha azt említené, hogy egy-két alkalmatlan tüskebokrot kiböködtek a legelőn. – De nem ez a jó pumi! A jó puminak pici a füle, hegyes az orra, de nekem már ez is megteszi erre a kis időre.

A BALATON SZÉLÉN. (47)
– Mióta szolgál, öreg?
– Miháncs apám után tudtam menni. Itt születtem a szomszéd bárándi majorban. Édesapám is, öregapám is, aki ezt a botot vágta.
– De hogy semmi cifra nincs azon a boton! Semmi faragás rajta?
– Semmi, ezen. Öregapám óta, azt tartottuk: a jó juhász nem faracskálódik. Én, tekéntetes uram, nem is furuglyáltam, de még csak nem is fütyültem soha. Csak mentem az állat után. Sok volt itt az erdő, ollan helyt nem lehet neszezni; az állat elbódorog a sűrűbe. Nem is volt szabad. Öreg juhász, ha megtudta, meg is pirongatta az embert. Erdő mellett mindig talpalni kell, én pedig síkon se ültem le soha. mindig álltam. Most is, csak akkor ülök le, ha egy kis idő van. Meg, mer’ gyöngülnek a lábaim. Vigyázni kell!… Ez kényes birka, tekéntetes uram, megázni nem szabad nekije! Egy kis felhő, be velük a szérűs kertbe! Nem mint régen, a magyar birka, aki úgy nevekedett, hogy első naptól az időhöz törődött. Őriztem én koprifej birkát is, akinek kopasz a feje, kopasz a hasitája, meg a lábszára is, de osztán, hetfenbe, gyütt ez a rambuli (rambouillet). Én sohase szerettem az állatot megszakútatni (zavarni), hát inkább csak ballagtam utána, nem a kutyára bíztam. Ma is csak eső előtt, vagy csapáson küldöm a kutyát értük, egyébként mind az inán vagyok.
– Nem fél kigyelmed, hogy amíg beszél, én mind irogatok?
– Nem félek. Igaz ember voltam, amióta vagyok.
– Hátha elvész a falkából?
– A’ nem akkora baj, mintha több van benne!… Pedig az én időmbe, még úgy ötfen tájt, aszondta a juhász: az enyimet ne olvassa a kasznár úr, elég a’, hogy az uraságé min’ megvan!… Mi most hetenkint olvassuk, megvan-e mind? Csak akkor olvassuk össze minden este, ha csunya (sűrü) vágásba őrizzük, ollanba, hogy alig lehet benne bujkálni. Mer’ ott megakad belüle s ha hibázik, keresi az ember.
– Szép, szép, de egy kis faragás még se ártana azon az ősi juhászkampón! Lám, az öreg Tüttő, ha ismeri kigyelmed, az se volt utolsó pásztorember a maga idejében! Micsoda szép botokat, tikreseket. meg sótartókat cifrázott az a kusztorával!

RÉSZLET A KESZTHELYI HATÁRBÓL.
Öreg Rodolf György igazgatta nyakán a fekete selyemkendőt, – néki még nyakán a régi juhászviseletből a többszörösen körültekert fekete selyemkendő, két csücske módosan másliba kötve, – röstelt valamit.
– Hogy ismérem-e? Az öreg Tüttőt?… Számadóm volt. Sajátjába van már. Ott, né, a hegyen. Háza van… Ollan ember, volt tehetsége hozzá…
– A faragáshoz?
– Azt nem firtatom. De az a jobb, hogy ahhol vót, hogy hajlékot építsen, meg öt hód földet szerezzen melléje. Faragás ide, faragás oda, tekéntetes uram, mi nem kedveljük. Én csak szegény bujtár vótam, egy kommencióba, kilenc gyerekkel. Neki termett száz mérő gabonája is. Amikor meglettünk pusztítva egy kicsit, amikor a földet elvették tőlünk, ő meg se érezte. Ollik ember szerencsés. Meg nem mindenkinek egy a természete. Mik illenek vagyunk, más meg, más. A póka kurrog, a liba meg csak gágog… Csak az idő fordulna! Ha más esztendőjárás volna! A birka a száraz esztendőt szereti, de ez már több a túlságosnál. Nagy szegénység lesz… Utóbb tán magam is faricskálásra szorulok, hogy egy kis kenyérke kerüljön…
Ennyi talán elég is volna «előbeszéd»-nek.
Most induljunk, pásztorművészetet keresni, apróra a Balatont övező három vármegye, Zala-, Somogy- és Veszprémvármegyék legelőire.
Sági János munkatársunk. a Balaton irója, vezet bennünket s e kötet ezután következő részének javamunkája az ő segítségével, az ő jegyzetei nyomán készült.
A Balatont övező három vármegye Zala, Somogy és Veszprém tele van történeti emlékekkel.
A honfoglaló magyarság itt küzdött a ráerőszakolt idegen kultúra ellen. Nagykanizsán, Szigetvárott küzdöttünk a törökkel. Csobánc vidékén a labanc-némettel. A Balaton mellett folyt le a magyar szabadságharc nevezetes eseménye: József nádor és Jellasich találkozása. A Balatonpart vármegyéi Zrinyi Miklósokat, Csány Lászlókat, Deák Ferenceket, gróf Festetics Györgyöket adtak a hazának. A várak történetét, az események leírását, a hősök küzdelmeit, az államférfiak bölcsességét mind ismerjük e vidékről könyvek, leírások útján.
Vajmi kevéssé ismerjük azonban a népet és a művészetét. Azt a színmagyar népet, amelyről történetírók és etnografusok kimutatták, hogy Árpáddal jött a hazába, s régi hazájának halasvizei mellől itt telepedett le a Balaton mellett, ahol olyan pazar alkalma volt az ősmagyarok kedves foglalkozása: a halászat folytatására, s ahol nemcsak víz volt bőven, de gyönyörű legelők is, pásztorkodó őseink nyájainak.
És itt ezen a gyönyörű vidéken teremtek népünk művészetének igen sajátos, szépséges alkotásai.
Ezért, a Balatonvidék népművészetének külön kötetet szenteltünk. A népművészetnek is a javát: a pásztorműveszetet mutatjuk itt be, amely szinte külön alakult ki; e kötetben tehát a Balatont övező megyék pásztorairól, különösen a Balatonhoz közelebb legeltető pásztorok művészkedéseiről írunk s ismertetjük a környezetet, amelyben ez a művészet fogant.

AZ ÖREG RODOLF A VÖRÖSMEZEI PUSZTÁN. (Ölében a tüskeböködő.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT