Torockó

Teljes szövegű keresés

Torockó
TOROCKÓ. (LIV. tb.)

TOROCKÓ.

VERŐ (HÁROM) TOROCKÓN. (447)
Amit Torockó népének művészetéről mondani fogok, – írja munkatársunk kőrösfői Kriesch Aladár, – nem lesz főbenjáró dolog. Még a képek és rajzolatok, amelyeket ez íráshoz csatolok, azok is aligha adják a művészet lényegét. Az egészben még a legértékesebb talán az, ami eleven művészi életet a sorok és képek előállítása közben lelkemben felvettem; úgy, hogy munkálkodásom főcélja tulajdonképen az volna: vajha olyanok, akik tudnak a népek formai nyelvéről és szeretettel érdeklődnek iránta, elmennének oda, hogy vegyenek fel szintén abból a művészi, eleven életből annyit, amennyit csak lelkök óhajt.
Torockó művészete egyúttal igen alkalmatos volna arra is, hogy azokkal, akik mindenáron megakarják keresni az őseredeti magyar formákat s ezen a téves, mert egyoldalú úton keresik a néplélek művészi beszédjének tiszta megnyilatkozását, alapos disputába keveredjünk. Mert, aki azt állítja, hogy Torockó népe német, mert hiszen III. András király alatt körülbelűl a XIII-ik század elején vándoroltak be, azoknak is igazuk van; viszont, igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy Torockó népe magyar, hisz a legszebb magyart beszéli széles e hazában már négyszáz év óta, – és ha arcát, termetét nézed, bizony csak minden negyedik, ötödiken ismersz fel valami német vonást, mert hiszen ötszáz év óta állandóan keveredett magyar vérrel s így vérbelileg is annyira magyar, mint amennyire német.
És ugyanez illik népének művészetére is: ugyanolyan joggal vallhatjuk németnek, mint magyarnak. A talaj, amelyből művészete csírázott, bizonyára német és ma sem tagadható le; de a magyar szellem mégis reá nyomta bélyegét; kemény, zord vonalait némileg megenyhítette; színeit virulóbbakká tette; a formákat ugyan nem vetkőztette ki jellegükből, csak épen annyit változtatott, simított rajtuk, hogy mindenütt mégis megérezzük hozzátartozásukat a magyar nép művészetéhez.
Bennünket nem is az érdekel, hogy mi honnan jött, hogyan keletkezett, hanem az, ami a jelenben itt van: a jelennek, mának viruló fája. Éppen úgy, mint a nyelv lényegét nem az azt alkotó szavak teszik, hanem az azokat összekapcsoló konstrukció szelleme, ép úgy nem lényegesek a népek művészetében az azt alkotó egyes formák, hanem igenis lényeges annak a formai konstrukciónak szelleme, amely szerint ezek az egyes formák összekapcsoltatnak s eleven művészetet alkotnak. Mert ugyanaz a forma ezerféleképpen módosúl, különböző korok szerint és módosúl ugyancsak aszerint, amilyen anyagban jut kifejezésre. Mindennapos dolog azonkívül, hogy valamint a szót, úgy a formát is egyik nép egyszerűen átveszi a másiktól. De nem veheti át sohasem azt a törvényt, amelylyel ezeket a formákat összeépíti, mert ennek teljes átvételével megsemmisítené faji egyéniségét, megszünne önálló nép lenni.

TOROCKÓI UTCA. (448)
Nem fogjuk tehát sohasem kutatni, hogy ez s az a forma honnan jött, mert jól tudjuk, hogy majdnem lehetetlen volna olyan formát találni, amelyre rá vehetnük magunkat, azt állítva róla: íme, a tiszta magyar forma. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy a magyar nép formai megnyilatkozásának törvényét sem kimérni, sem levezetni nem lehet, hanem csak művészi lélekkel megéreznie adatik annak, akinek lelke fogékony a formai nyelvek beszéde iránt.
Ezekután tehát világos, hogy mi mit keresünk Torockón. Nem fogunk osztályozni, nem fogunk elemezni, meddő kisérleteket nem kockáztatunk, hogy a magyar oltoványt a német termő tőkéről lefürészeljük s ezáltal mindkettőnek életét egyszerre elvegyük. Mi csak oda állunk, felnyitjuk szemünket, feltárjuk szívünket, lelkünket, hadd áradjon beléje s hassa azt át Torockó művészete a maga eleven, viruló mivoltában. Ebben a viruló művészetben azután megfogjuk találni öntudatlanúl is ama rejtett törvényeket, melyeket a lelkekben ápolni s az utókornak tovább adni egyedüli s tulajdonképpeni feladata, ennek a könyvnek.
Mielőtt azonban kiraknók a Torockó művészetét ábrázoló színes képeket és fekete rajzokat és ez ábrázolásokhoz néhány szót fűznénk, a könnyebb megértés végett mégis csak ejtünk egy pár szót állapotáról és múltjáról a népnek, amely ezt a művészetet teremtette.

TOROCKÓI KÚT. (449)

«VAJOR», TOROCKÓN, (450)
Torockoról tudjuk, hogy már a rómaiak korában bányatelep volt, ahol kitünő vasat s kevéske aranyat is termeltek. Némelyek szerint a rómaiak, ezidőben, Palesztinából kitelepített zsidókat használtak a bányászásra. Bármiként álljon is azonban ez a dolog, az az egy bizonyos, hogy Torockó jelenlegi bányásznépe valószinűleg a XII–XIII. században vándorolt ide Ausztriából. Tehát német eredetű. A monda szerint négy család jött be: az Eckhart (ma Ekkárt), Vernes, Botár és Zsakó családok. Első erre vonatkozó hiteles adatunk III. Endre király 1291-ben kelt kiváltság-levele, amelyben Torockó lakosait öszszes, a tatárok dúlása alatt elveszett szabadságaikban megerősíti. E kiváltság-levél szerint a torockóiak Felső-Ausztriának Eisenwürzel nevű városkájából vándoroltak be. Mára XIV-dik században vette kezdetét az az áldatlan harc, Torockó szabad népe és a Torockó-Szent-Györgyöt és az annak várát birtokló Torockay család között, amelynek vége az lett, hogy Torockó is a Torockayak hűbéres fenhatósága alá kerűlt II. Lajos alatt, aki az egész várost a Torockayaknak adományozta. Torockó népe századokon át keresett jogorvoslást ez igazságtalan adományozás ellen, demindhiába; 1702-ben végre Rabutin tábornok egy éjjel megrohanta Torockó városát, hogy azt erőszakkal elfoglalja a Torockayak számára. Eckhart András és Szabó Gergely birák, akik tiltakoztak ez erőszak ellen, vértanú halált haltak; Torockó népét leigázták és a várost átadtuk a Torockayaknak. Az 1848-iki szabadságharcban a mindenünnen oláhság által körülvett Torockó, csak ügyes hadi csel révén menekűlt a pusztulástól. Midőn ugyanis egy napon az oláhok nagy számban megjelentek a szomszéd hegytetőkön, hogy a városba törjenek, a városban pedig alig volt nehány fegyverfogható ember, – hiszen az ifjúság egy szálig a honvédek sorában harcolt, – valamelyikök ügyesen kieszelte, hogy összeszedvén, ahány dobot és trombitát csak találtanak, azokkal titokban kivonultak a Borév felé vezető útra, késő este aztán nagy dobszóval és trombita harsogással bevonultak ismét Torockóra, mintha Torda felől a honvédek érkeztek volna meg, felmentésökre. A városban is hangosan kiabáltak: ebbe a házba tíz embert! amabba az őrmestert három legénynyel! emide meg a tiszt urakat! és így tovább. Ezek hallatára a megszeppent oláhság ismét elvonult és Torockó meg vala mentve. Így mesélé ezeket az öreg Tamás Simon, aki szem- és fültanúja volt az eseményeknek. A legnevezetesebb eset Torockó történetében talán mégis az, amikor Torockó népe unitárius vallásra tért. Mert ezzel egyidejüleg lett általánossá köztük a magyar szó is.

VAJDA JÓZSEF HÁZATELKE TOROCKÓN. (452) a) elsőház; b) kályha; c, d) pitar, (konyha); e, e) kicsi kert (virágos); f) gabonás (kőkamra); g) pince; h) csűr héjja; i) kamra; j) pajta; k) kecske pajta; l) kicsi szín, fának; m, m) disznóól, fölötte tyukrekesz; n) kert.

A TOROCKÓ «VAJOR». (451)

TOROCKÓI FEJFA. (453)

ABLAKRÁCS TOROCKÓN. (454)

A LEGRÉGIBB TOROCKÓI HÁZBÓL. (455)

TOROCKÓI FEJFA. (456)

TOROCKÓI «KŐHÁZ». (457)

BARTÓK DANI FAHÁZA TOROCKÓN, AZ UDVAR FELŐL. (458)
A szájhagyomány szerint egy torockói ember kiadta juhait a közeli Peterd községbe legeltetni; midőn azokért elmene egy napon, a peterdiek őt bevitték a nálok már akkor dívó unitarius istentiszteletre. Istennek ez az egyszerű és értelmes imádása annyira megragadta a torockói ember lelkét, hogy csakhamar többeket is elhivott magával. Ezek lelkét eltölté ihlettel az új Istentisztelet és vallás. Gyülekezetet hívának tehát egybe, amelyen mind egyszálig áttértek az unitárius vallásra. Ez körűlbelűl 1480 táján történt. Első unitárius papjuk Patkó Gergely volt.

ÚJABB MÓDI HÁZ TOROCKÓN, FARAGOTT UTCAAJTÓVAL. (459)

KELEMEN ILA NÉNI UDVARA TOROCKÓN. (460)


ZSENDELYEZÉS ÉS OROMDÍSZEK FÁBÓL, TOROCKÓN. (461)

A TOROCKÓI HÁZ BELSEJE. (462)
Mint már említettük, bányász nép volt a torockói. Nagy híre vala régen a torockói vasnak. De még aranyat és ezüstöt is bányásztak. Persze mindennek ma már vége. A bányászat megszünésének legfőbb okául azt mondják, hogy a torockói nem tudott, vagy nem akart szakítani a régi kezdetleges megművelési módszerrel és ennek következtében a vas előállítási ára náluk körülbelűl háromszor akkora maradt, mint egyebbütt. A bányász emberek aztán elszéledtek mindenfelé munkát keresni s most már az aknák bedőltek, a verők, (hámorok) elhagyatva romokban hevernek. Pedig éppen a bányász kifejezésekben őrizte meg Torockó az ő német eredetének emlékét, – különben a legtisztább, legépebb magyart beszéli.
A jelenlegi torockói magyar beszéd még egyike a legromlatlanabbaknak. Talán elzárt fekvésénél fogva, talán azért is, mert annyi századdal későbben vették birtokukba a nyelvet, de való, hogy a magyarnak egy régibb, épebb formáját beszélik. Úgy a mondatok megszerkesztésében, valamint az igeidők használásában, nyelvük sokkal gazdagabb és érzékenyebb a rendes irodalmi nyelvnél. Jövök vala, jöttem vala, jövék és jöttem, neki nem mindegy: használja még ma is mindegyiket a maga helyén és idejében. Ezt, hogy jöttek, így mondja: jöttenek. E mellett sajátságos eredeti szókban is gazdag. Csak például a következőket: vajor = a város utcáján levő itató és mosó kutak; garázna = női ruhadarab; porzsoló = ételhordó fazék; verő = hámor.
Azonban nem célunk Torockó történetét megírni, sem pedig új életre támasztani azt, ami elmúlt és ez írásunk egyáltalában csak összefoglaló, magyarázó keret akar lenni az összegyűjtött rajzokhoz, amelyeknek mind az a céljok, hogy némi nemű fogalmat adjanak Torockó népének formai nyelvéről és arról a sok mindenféle művészi jellegű tárgyról és eszközről, mely a nyelv szellemében készűlt.
Bajos ezt leírni!…
Úgy érzi magát az ember, mint valami tudós profeszora az esztétikának, aki elővesz egy eleven műremeket és azt alkotó elemeire szedegeti szerte; mindennek megadja okát és megmutatja helyét; meghatározza a törvényeket, amely szerint készűlt, egyszóval mindent elkövet, hogy hallgatója minél többet tudjon róla, – s lám, a hallgató, a teremtő lényegnek még lehelletét is alig érezte. Mi is kirakjuk itt az egyes darabokat, összehordjuk az egy-két fényes cserepet, pedig ehelyett inkább: eredjetek magatok és lássátok! Nézzétek meg azt a kis várost, amint meghúzódik a Székelykő tövén, amelynek sötét, kiformálatlan tömege úgy telepedett oda mögéje, mint valami őskori szőrnyeteg, amely testével akarná megóvni minden bajtól és veszélytől. Mint valami pajzs, úgy borúl e széles hegyhát a felkelő nap elé is. Rég felvirradt már; a szemközti Tilalmast rég verik már a nap sugarai – s magát Torockót még mindig hideg, kékes árnyékok borítják.

A TOROCKÓI HÁZ BELSEJE. (462)
A városon kívűl, a zöld hegyoldalokon a beomlott bánytorkolatok, s a patak mentén a düledező verők. A város girbe-görbe köves utcáin végig, a vajorok (447, 451) mellett az asszonyok mossák a gúnyát s a legény itatja lovát, barmát; a nagy piacon a cintermes templom, ahol vasárnaponként a vén Székelykő oly komoly fenséggel tekint az összesereglő, színes gyülekezetre, az Isten házában álmélkodva látunk még egy darabot, a letünt, jellegében oly erős, a színeiben káprázatos középkorból; az emberek rókamálos bőrködmönben és bőr lejbijukban, bojtos csizmában, aranypártás leányzók, ki palástban, ki anélkűl, a tarka főkötős menyecskék, az öregebb asszonyok, mentében, vagy rókatorkos ködmönben; mindnyája együtt, mint valami színeiben káprázatos álom, melynek valóságát elfogadni szinte vonakodik elménk.
Czeglédi Andor, a szűcs az, aki ott üldögél háromlábú széké a kis tolókás ablak mellett, asztalán a szerszám, feje fölött a vízzel telt üveggömb, amely esténként odavetíti a fénysugarakat keze munkájára. Körűltekintvén, ebben a félhomályos kis zúgban, ami Rembrandt-féle érzés csak él bennünk, az megmozdúl szívünkben. Bepillanthatunk Kelemen Jánoshoz is, az asztaloshoz, hogy szemügyre vegyük, mint virágozza ki meleg, enyves festékével és mint gyontározza aztán a falravalókat, ládákat, padokat. Végűl, beköszöntűnk «jó estvét» kivánni az öreg Tamás Simon bá’hoz, aki nagy időket látott és el tudja mondani a torockai Célius esetét, Patkó Gergely történetét és Ekkárt András, meg Szabó Gergely birák vértanú halálát; elmagyarázza szépen, milyen is volt a bányász élet Torockón, a régi jó időben és hogy fordúlt viszájára minden; előadná végűl a nagy 48 históriáját, Torockó veszedelmét és megszabadulását. Mindezeket oly hatalmas prófétai nyelven, hogy megindúlva, azt kivánnók, bár vésődnék minden egyes szava ércbe és mi elhozhatnók ezeket az érctáblákat erre mifelénk, tízparancsolatnak, hadd tanulná meg ez a mai nemzedék, hogy van még olyan magyar nyelv is, mely nem jár idegenbe stilust kölcsönkérni, midőn gondolatait kiépíti, formálja.

CZEGLÉDI ANDOR SZŰCSMESTER OTTHONA, TOROCKÓN, (463)
TOROCKÓI «FÜLES» KEMENCE. (LV. tb.)
Megnézhetjük a vasárnapi táncot is, hogy bizonyosságot szerezzünk, mennyi már a magyar vér Torockó népében. Soha világéletében német ember így nem járta a táncot. Búcsuzóul aztán felhághatunk, – ha egy kis ügygyel-bajjal is, – a Székelykő ormára, hogy onnan széjjeltekintsünk mindenfelé, a nagy, szürke havasokra és a havasok alján fehérlő sok oláh falura, Bedellőre, Gyertyánosra, Peterdre és az ezek közt szorongó kis magyar szigetre: az alattunk elterülő Torockóra s a távolabbi Torockó-Szent-Györgyre, fölötte a torockószentgyörgyi vár omladékaival. Elmerengve, búsan úgy érezzük, mintha nagy fekete felhőben, a mulandóság borúlna a tájra – és nincs annyi bátorság szívünkben, hogy megkérdezzük: «vajjon mit hozz a jövendő?…» Mert mindez ma még él, meg van, de már a pusztulás, a romlás lejtőjén, – holnap, holnapután hasztalan keressük. Volt, nincs.
Így hát bizonyos sorrendben csoportosítjuk a rajzokat és eszerint haladunk végig, mindazon, amit Torockón gyűjtöttünk és tapasztaltunk.
Kezdjük az Isten házán.
Torockó temploma, mai formájában, nékünk semmi érdekeset nem nyújt. A múlt század 20–30-as éveiben lett ujjá építve és rajta a kor teljes sivársága. A templomot még a régi cinterem veszi körűl, ebben külön, négy oszlopos kis, födött hely, ahová leteszik a halottat a temetés előtt. A cinteremnek két oldalt, két kis bejáró kapuja van: ez legfestőibb része az egész templomnak. Amilyen festőietlen a templom maga, mégis merőben megváltozik annak képe, ha vasárnapi istentisztelet alkalmával oda belépünk vagy ha olyankor találunk odavetődni, amikor Úrvacsorát veszen Torockó népe. Évente kétszer történik: husvétkor és Szent-Mihály napján. Ilyenkor egyfelől az asszonyok fehér prémes mentében, vagy rókatorkos ködmönben, a leányok szalagos pártával és palástban, – másfelől a férfiak condrában, vagy bőrködmönben: mintha a XVI-dik vagy XVII-dik század emberei közé keveredtünk volna. E nép tömeges és komoly megjelenésének oly bája és hatalma van, mely előtt lelkünk meghódol és örömmel és megnyugvással száll vissza az elmúlt századok nagystilű élet jelenségeihez. Már maga az a kép is, amikor az ájtatos közönség gyűlekezik a templom előtt s innen is onnan is felbukkannak a színes ragyogó alakok, itt egy leánycsoport, amott bokrétás legények s mögöttük a Székelykő komor, szürke sziklái, mintha valami őskori szörnyeteg heveredett volna a város elé, hogy azt megvédelmezze, – mondom, ez a kép is egyike a legszebbeknek, a felejthetetleneknek.

TOROCKÓI «GYONTÁROS» ÁGY. (464)

TOROCKÓI «GYONTÁROS» PAD. (465)

TOROCKÓI «GYONTÁROS» PAD. (466)

ASZTAL TOROCKÓN, HERCZE JUDIT HÁZÁBAN. (467)
A torockói, a temetőt bürgének nevezi. Meredek hegyoldalon fekszik, úgy, hogy a halottak utolsó útja igen fáradságos. A sírok mellett se érdekes fejfákat, se pedig érdekes sírköveket nem találtunk. Egyedüli különlegességnek talán azokat a pajzsszerü fatáblákat említhetjük, melyekből kettőnek ábrázolatát adjuk (453, 456).
Többet és érdekesebbet mondhatunk a torockói házról. Az igazi torockói ház fából van (I. és XLIV.) Igaz ugyan, hogy újabban, valószinüleg amióta Torockót kétszer is elpusztította a tüzvész, úgynevezett kőházakat (457) is építenek, de ezek is arról nevezetesek, hogy jórészt ugyancsak fából vannak. Az egész külömbség annyi, hogy a ház egy részét, vagy az egészet is, kővel aláboltozzák, ahová aztán tűz esetén biztosságba helyezhetik értékesebb holmijukat.

TOROCKÓI ASZTAL. (468)

TOROCKÓI ASZTALOK. (469)
Bemutatjuk itt egy torockói házhely tipikus alaprajzát (452). Magának a háznak beosztása hagyományos: Az utca felől rendesen kétablakos szoba, közbül a konyha a bejárattal, mögötte a hátsó szoba. A konyha és első szoba előtt, az udvarra gyakran tornác. A házzal szemben, a telek másik oldalán, a többnyire vasajtós kamara, mellette néha úgynevezett nyári konyha. Végre hátul, keresztben állva a házra és kamarára, a hatalmas csűr, amelynek két oldalában vannak az istállók s a disznóól, közepe kocsiszínnek szolgál, padlásán tartja a gazda a szénát.
Itt adjuk Torockó legrégibb házának rajzát, mint a torockói faház legérdekesebb képviselőjét (az első kép). Az egész ház a sarkokon egymásba ékelt boronákból, gerendákból van összeróva, s ezek a gerendák állítólag még azokból a fákból készültek, amelyeket a torockoiak idejövetelükkor a mai város helyén találtak és vágtak ki. A fából összerótt falakra aztán felépítik a zsendelyestetőt; a falakat belülről mindvégig kitapasztják sárral, kivülről azonban csak az ablak felemagasságáig, s ezt fehérre bemeszelik, azonfelül meghagyják a mezítelen gerendákat. Az ablak és ajtó fáját rendesen pirosra festik, ritkábban zöldre. A mi házunkon itt épp az ablak fája bizonyít legvilágosabban a ház történeti múltja mellett. A legtisztább késő román stilusban van faragva s így valószínüleg még a tizennegyedik századból való (455).
A torockói házára kétrét rakja a zsendelyt, amint mondja takarékosságból, mert így a tető négyszer annyi időt szolgál. Nyílszerűen megfaragva az élek mentén és az ormon az egyes zsendelyeket, majd a következő sorokban váltakozva kettőt-kettőt igen, kettőt-kettőt nem, amint ezt itt rajzban is bemutatjuk (461). Ez egyszerű kis fogással is díszesebbé tudja tenni házát. Az orom végére azután szintén fából, rendesen liliom vagy tulipánszerű díszt teszen. Ezeknek is itt adjuk néhány rajzát (461).
A torockói házon, úgy mint a kalotaszegin, nincsen kémény. A füst mehet ott ki a tetőn, ahol akar, legfeljebb néha két oldalt hosszú padlás-ablakszerű nyílást nyitnak neki.
A torockói ház belseje napról-napra veszít érdekességéből. Szép, régi bútort alig találni már a szobákban; a varrottasok mind lekerültek már az ágyról, rúdravaló is csak elvétve akad; varrottas párnacsúpok és lepedők, ahol még megvannak, a láda fenekét nyomják. Egy-egy szép kancsó vagy tál a fogason, annyi az egész. A legszebb berendezés, amelyet találhatunk a Czeglédy Andor szűcsmesteré, ennek itt adjuk fényképét (462463). Maga a kis műhely is tolókás ablakával, előtte dolgozóasztalával s háromlábú székével, egyike a legfestőibb berendezéseknek. Különös, hogy épen a vasat alig dolgozta meg a torockói ember művészileg. Elvétve találunk egy-egy ablakrácsot vagy más ilyenfélét (454).

TOROCKÓI FOGASOK. (470)

TOROCKÓI KENYÉRTARTÓ. (471)

TOROCKÓI SZÉK. (472)
Bútorban egyáltalában kétfélét különböztetünk meg: az egyik az általánosabb fajta, amit céhbeli mesteremberek készítettek és készítenek, – a másik, ami egy-egy ügyesebb műkedvelő gazda keze alól kerül ki, házi készítmény. Az első fajtánál a tipusok elfogadott formákban mozognak, hogy úgy mondjuk, sablonosak. Asztal, pad, láda, ágy, falravalónak mind meg van a maga megszabott jellege, dogmatikus stilusa. Amikor azonban nem céhbeli kéz nyúl a gyaluhoz, rögtön áttöri ezeket a korlátokat, az egyéniség előtérbe lép és gyakran naiv, kezdetlegessége ellenére is, igen elmés és művészi dolgokat alkot (464, 465, 466, 467, 468, 469, 470, 471, 472).
A torockói bútor majdnem kizárólag fenyőfából készül, behúzzák rendesen valami zöldes alapszínnel, aztán az asztalos ráfesti a különféle cifrákat, vírágot, koszorúkat, sallangokat. A festéket egyszerűen enyvben töri fel és festés közben folyton melegen tartja. Ez a primitiv tempera teszi lehetővé, hogy oly könnyed, lendületes és mégis erélyes vonalakat húzhasson vele; de egyúttal nagy tapasztalatot igényel, mert sokkal világosabban szárad fel. Azonban újból még jobban elsötétedik, sőt néha elenyészik, midőn a fát befirniszeljük, ha nincs elég világosan s elég sűrűn felrakva. Végül aztán a bútort valami jóféle firniszszel behúzzák s az ilyet nevezik gyontáros bútornak.
A szobaberendezés tipusa nagyjából a következő: Sarokba összefutó pad, melynek támlája nincsen. Ennek helyét kivirágozott, gyontáros deszkák foglalják el: a falravalók. A pad előtt asztal. A pad fölött fogas, rajta tányérok, köcsögök. A szegletben nagy ritkán szegellettéka (kis szekrény). Tovább, az ablak és fal között a díszes ágy, az ágyfőtől valóval s a párnákkal. Fölötte – szintén varrottas – rúdravaló. Az ágy előtt pad. A fal mellett az ágy szélénél a nagy láda. A szegellett lékával szemben levő sarokban a kályha, kemence. Néha még egy második ágy vagy láda. Néhány szék.
Az igazi torockói konyhát füles kemence díszíti. (LV.) Ennek olyan felborított szakajtó formája van, amint a rajzból is megláthatjuk s elől a nyílása, ahol a kenyeret sütéskor betolják. Mellette nagy kerek lyuk van falazva, ebben forralják a vizet mosáshoz, vagy főznek a jószágnak: tehénnek, malacnak; beljebb a nyitott tűzhely, ahol az emberek ebédje, vacsorája készűl nagy vaskampón függő fazékban. A konyha falát is mindenféle fogasok futják körűl, rajtok tálak, tányérok, köcsögök. Gyakori még a külön tányér, kés és villatartó s ez már rendesen házi készítmény. Az ajtó mellett pad vagy kenyértartó. Ez a kenyértartó olyan karosszékféle, amelyeknek az ülését fel lehet csapni, ebbe tartják alól a kenyeret (471).
Torockón fazekasság nem igen volt; edényeiket, kályháikat a közeleső Váraljáról szerezték be, ahol még ma is virágzik a fazekasság. Különösen a kancsók, bokályok között nagyon sokfélét és egymástól elütőt találunk. Ezek bizony nem mind Váraljáról valók; találunk úgynevezett győri, váradi kancsót, (amilyen Kalotaszegen is van), találunk székely és száz kancsókat, tordai edényeket is (473-475).
A torockói varrottas a kalotaszegivel való rokonságát nem tagadhatja le, azonban formáiban keményebb és vonásaiban szigorúbb. Csakúgy, mint Kalotaszegen, megtaláljuk a két főtipust: a szálán varrottat és az írás után valót; a vagdalásos nem igen dívik náluk. Az írás után való itt is a régibb forma, újabban majdnem teljesen felhagytak vele. Ámbátor a szálán varrottnak is akadnak régi példányai. A rúdravaló három legkedveltebb mintája: a tányéros, liliomos és asztallábos. Ezeknek tipusait itt adjuk, fényképen (476–480).
Használtabb formák még: a karikás, kicses (kis) karikás, a poharas, a makkos, a kigyós. Egyes kisebb mintának, azaz öltés kombinációnak is adnak jellemző neveket, akárcsak Kalotaszegen, pl. farkasfog, macskanyom stb. – Itt közöljük még Szőts Mártonné, Pál Sára rajzát T.-Szent-Györgyről. Ilyeneket készítenek, midőn írás után vannak (480).
Talán Torockó népe művészetének legépebb része: viselete. Ez is sajátságos keveréke a német és magyar érzésnek. Konstrukciójában több benne a német, de dekorativ megjelenése mégis magyaros.

TOROCKÓI EDÉNYEK. (473)
A torockói viselet szépségét csak a kalotaszegi múlja felül, amenynyiben architektonikusabb, azaz az emberi test arányain felépülő és annak silhouette-jét követő. A torockói viszont, különösen a nők viselete, változatosabb.
Torockón a nők koruk szerint öltözködnek. A fiatal leány viselete más, mint az aszszonyé és a fiatal asszonyok is más köntösben járnak, mint az öregek. Vasárnapi, vagyis ünnepi ruhájuk se olyan, mint a hétköznapi s így nagy a változatosság, ha tömegesen látjuk őket együtt.
A hétköznapi ing igen egyszerű házi gyolcsból készül, de az ünnepi annál szebb és finomabb. Egyik a sipujjas ing, a másik az islagos. Az első a válpálháknál s a kézcsuklónál veresfekete fejtővel s gyöngyökkel van kihímezve. A leányok vetélkednek, hogy kinek gazdagabb himzésű az inge s így aztán szebbnél szebbet hímeznek. A menyecskék, islagos ingüket, apró érclemezkékkel és pillékkel varrják ki; nyakukra fekete csipkéből készült nagy, majdnem vállat verő gallért tesznek.
Szoknyájuk is kétféle: fekete és veres kösnyös fersing. A tulajdonképeni szoknyájuk, úgy a leányoknak, mint az asszonyoknak, fehér, csak a kösnyő változik. Kösnyőnek hívják azt az ingtartót, mely a mellen elül felmegy és a háton keresztbe van rakva, jól odaerősítve a ráncos ingre. Fűzőjük, mely a kösnyőt tartja, posztóból vagy bőrből készül, gyöngygyel és igen tarka selyemmel kihímezve. Ez a fűző és kösnyő azért mégis inkább díszül szolgál, mert a felsinget zsinórőv szorítja a derékhoz. Ezután következik a cifra kötény vagy csipkés ruha. A leányokét zöld posztóból csinálják, az asszonyoké fekete posztóból készül; a fiatalokét csipkés finom hímzéssel díszítik, az idősebbekét inkább zsinórozni szokták. Erre jön az ővbevaló: egy tarka-barka selyem kendő, háromszögre hajtják és felső részével a zsinóros őv alá szorítják. De ezt csak ünnepnap használják. Köznapon ők is, úgy mint másfelé, egyszerű perkál ruhát viselnek; ez rendesen kék színű, dús redőkbe esik s ezt muszulynak nevezik.



SIMÁNDY MIKLÓSNÉ, KELEMEN JUDIT, TOROCKÓ; DEMÉNY JÓZSEF, TOROCKÓ; SZŐTS MÁRTONNÉ, CSÉP ANNA, TOROCKÓ. (LVI. tb.)


BARTÓK SÁRA, TOROCKÓ. (LVII. tb.)

CSÉP ANNA, TOROCKÓ. (LVII. tb.)
Lábukon piros csizma. Ünnepkor díszes s ezt szives csizmának hívják. Hosszú szárú, magas sarkú. Elől kissé kunkorodik az orra, mint a törökpapucsoké. Az asszonyok fején fekete főkötő. Erre fátyolkendőt kötnek. A leányok ünnepkor széles páriát hordanak, melyről színes szallagok lógnak le hátul; azt a mátkacsokort is ezek közé illesztik, amit a leány a jegyesétől kap. Sohasem járnak hajadonfővel. Köznapokon kendővel kötik be fejüket. Felöltőül télen bundát hordanak, alatta posztó mellre való s erre veszik fel a bundát; a mellényféle, amit alól hordanak, zöld posztóból készül, fehér bárányprémmel bélelve. A rendes vagyis nyári felöltő jön erre télen.
Ez a felöltő olyan rókaprémes ujatlan irhabunda, amit nyakukba akasztanak s piros selyemmel hímezik ki. Van díszes mentéjük is, fekete vagy kékes posztóból, finom fehér birkaprémmel diszítve, aranyszálakat is öltenek közibe, azonkívül gombokkal és zsinórral díszítik.

TOROCKÓI EDÉNYEK. (474)
Az asszonyok, akiknek kis gyerekük van, úgynevezett garárnát hordanak (ujjatlan mente ez s ebben viszik kicsinyüket is). A leányok ünnepélyes alkalomra a palást-ot viselik; sűrűn ráncozott gallérféle, bársonynyal szegélyezve. Fődíszük a kösöntyű, melyet gyöngyökkel varrnak ki; karperecet is hordanak.
A férfiak öltözete:
Lobogós ujju gyolcsing hímezve a kézelőnél, a házasoké veressel, a legényeké fehérrel; szűk fehér posztónadrág, oldalán zöld szegélylyel, elől vitézkötés forma ékítés rajta. A csizma magas sarku, a fiatalok néha bojtot viselnek fenn a csizma szárán. Veres övet hordanak, bőrből, s a fiatalabbak ezt is díszesebben szeretik, rendesen bőrboglárokkal díszítik. Irhamellényük fehér színű s rókaprémes ködmöny jön fölibe. Ez a ködmöny és a mellény is nagyon cifrán van kihímezve, a legényeké vörös, a házasoké kék selyem hímzéssel. Ha templomba mennek, akkor a condrát viselik; elől és hátul nagyon díszesen van kivarva, sárga, veres és nemzetiszínűvel. Kalapot viselnek nyáron, sapkát télen. Kalapjuk fekete, széles karimáju és teteje kerek. Sapkájuk birkabőrből készül. Templomba kucsmát hordanak. (O. B. Sz. f. L.)
A torockói férfiviselet már pusztul. Bemutatjuk itt az ifjú Kriza Miklós és id. Vajda József képét (V., VI.) Az előbbin már csakis a rókamálos bőrlajbi árulja el, hogy torockói emberrel van dolgunk, míg az öreg Vajda Józsefen még tetőtől-talpig az igazi ősrégi torockói viselet vagyon. Igaz ugyan, hogy ő is már csak nagy kértünkre szedte elő ládája fenekéről ezt az ünneplőt. Ő különben arról is nevezetes, hogy csak neki és az öreg Bartók Daninak van még kékbojtos csizmája a városban.

TOROCKÓI EDÉNYEK. (475)
Itt adjuk az egyes ruhadarabok elnevezését: a fehér sapka, amely az ujdonszüllött bárány bőréből készül; a lobogós ujju ing, ezt a derékon a bőrtüsző tartja össze; felette a bőrlajbi rókamálos magas gallérral és panyókára vetve a bőrködmön, melynek ugyancsak magas rókamálos gallérja vagyon. Ilyenbe csak ritkán, nagy hideg időben bújnak. Mindkettő kék selyemmel és bőrzsinórral gazdagon kivirágozva, szirony-munkával cifrázva. Ilyen bőrlajbinak vagy bőrködmönnek a megcsinálásról, – a különféle bőrök kikészítéséről, megfestéséről, kiszabásáról, a hímek rávetéséről, – nemcsak külön fejezetet, de külön könyvet is lehetne írni. Amit tudtunkkal egy becsületes német professzor meg is cselekedett. De a professzor nevét nem sikerült felkutatnunk. Következik még a fehér posztónadrág és a már említett kékbojtos czizma.

TOROCKÓI VARROTTAS. (476) («Tányéros» rúdravaló; szálánvarrott.)

TOROCKÓI VARROTTAS. (477) («Liliomos» rúdravaló; szálánvarrott.)
Van a férfi viseletnek még egy érdekes darabja, amelyet már szintén elhagynak, már csak az öregek viselik: a templomozó condra. Csak templomba szoktak járni véle, kiváltkép úrvacsora vételkor öltik magukra. (LVI.)
A női viselet – kor és alkalom szerint is – sokkal változatosabb. Hétköznap, munkálodása közben a torockói fehérnép valami egyszerű, hamvas lilaszínes, kockás fersinget (szoknyát) és ugyanolyan rövid ujjast, visel; fejükre egyszerű kendőt tesznek, melyet hátul kötnek meg. A következő kép fiatal leánykát ábrázol, kék vállfős ingben, fehér fersingben, csipkés ruhával (köténynyel) (LIV.) Amikor a leány már pártát tehet fejére, viselete sokkal gazdagabb és díszesebb lesz, amint azt Simándy Judit két képén láthatjuk (V.,VI.); a kép mellé egy kis magyarázó rajzot is adunk s azon minden egyes ruharész helye és elnevezése (481).

TOROCKÓI VARROTTAS. (478) Szálánvarrott párnacsúp, közepén «karikás és poharas«, két szélén «liliomos»; «irás után való» párnacsúp, közepén «kigyós».

TOROCKÓI VARROTTAS. (479) Régi minta, (irás után), «ágyfőtől való».
A VI. képen Judit leányzó magára öltötte az új módi, rövid palástot – hajdanta hosszabbat viseltek – és jobb kezével úgy tartja azt maga elé, mint ahogy templomban úrvacsora vételkor szokás.
Mikor menyecske lesz a leányból, a ruha megint változik. A párta lekerül a fejről és helyét a csipkés fejkötő foglalja el, úgy mint Kalotaszegen. A fejkötő fekete, szoros főkötő, amelyre veres szalagot csavarnak s fölébe hosszú selyemhímzéses recefátyolt tűznek: A leányok sípujjú inget viselnek, a kézfőn és vállfőn hárászos kivarrással: a menyecskék inge «islógos», azaz a hímzés közé sűrűn, sorjába kerek, sárgaréz lemezek vannak varrva. A többi ruhadarab marad: a fodor, a kösnyő, vagy kösöny, a fűző, a mellrevaló, a zsinoröv, a fersing és a csipkés ruha. Érdekes a torockói nők csizmája, az úgynevezett szíves csizma. Ez kinyújtva olyan hosszú, mint az egész láb és csak úgy rövidűl meg, hogy bokában sűrűn ráncba van szedve. Szíves csizmának azért nevezik, mert az eleje szívalakúra van szabva; emiatt hajlik aztán a csizma orra perzsa módra fölfelé. Körülbelül egy esztendő múltán, vagy az első gyermek születésekor, a csipkés főkötő is a láda fenekére kerül, a menyecske vagy az ujjatlan rókamálos bőrködment, vagy pedig télen, a fehérprémes mentét viseli s hozzá fehér sapkát. Bartók Sára (XLVII.) itt a képen ködmönben, kék fersingben, zöld csipkés ruhában; Simándy Miklósnén (XLVI.) mente és bőrsapka. Erősen hideg időben, asszonyok, leányok, a csipkés mellrevalót öltik magukra amint azt Csép Anna ábrázolásán látjuk (XLVIII.). Ez finom zöld posztóból készűl, sárga csipkével, fehér prémmel. Megemlítésre méltó, hogy ezek a színes csipkék Torockón készűlnek, sőt a Kalotaszegiek is, – mint azt az I. kötetben említettük, – mellrevalóikhoz és csipkés ruháikhoz (kötény), a szükséges csipkét, Torockóról szerzik be.

«IRÁS» A VARROTTASHOZ. (480)
Szőts Mártonné, Pál Sára «irás»-a, Torocko-Szent-Györgyről.

A TOROCKÓI VISELET. (481)
 
Ezen II. kötethez
java munkájukkal járultak dolgozótársaim, írók és művészek:
 
Árkosi Ferenczi Kálmán
Balázs Márton
Csehély Adolf†
Groó István
Juhász Árpád
Körösfői (Kriesch) Aladár
Medgyaszai István
Rózsa Miklós
Undi Mariska.
 

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT