I.
I.
18 VAJDA-HUNYAD VÁRA.
Magyarország s az udvar 1670 után. A gubernium s Ampringen. Adózás 1670–167. Ellenreformatio 1670–1675. Kollonics s Szelepcsényi. A bujdosók Erdélyben s az 1672-iki támadás. A bujdosók harczmódja. Teleki Mihály. Petrőczy István. A bujdosók s Erdély 1673–1674. Bánffy Dénes története. Wesselényi László s a lengyel-magyar érintkezések. Beaumont küldetése. Akákia, a Totiban tartott gyűlés s a fogarasi szerződés. Erdély s a bujdosók 1675-ben. Wesselényi Pál s Teleki. A bujdosók a portán 1675-ben. Az udvar s a bujdosók 1674-ig. Lessenyei Nagy Mihály Erdélyben 1675–ben. Az udvar, Erdély s a bujdosók 1675-ben. Thököly gyermekkora, Apafy és Huszt. Thököly, Teleki, az udvar, a porta s XIV. Lajos viszonya a bujdosókhoz 1676-ban. A varsói szerződés 1677-ben. Thököly viszonya Telekihez s a bujdosókhoz, Erdély, a porta s a bujdosók 1677 september végéig. Boham, a nyalábvári csata, Thököly kivonulása, Böszörmény ostroma s Cob hadjárata 1677 végéig. Az udvartól kiküldött 1677-iki bizottság s a bécsi conferentia 1678-ban. Béldi Pál. Thököly s a somkuti gyűlés. Teleki kivonulása, a kővári szerződés. Az 1678-iki hadjárat Teleki visszavonulásáig.
MÁSOKAT is ért akkor hasonló sors. Történelmünk 1671 elején kezdődő vagy tíz évi szakaszát a bujdosók korának nevezhetjük. Thökölynek fellépése e korszaknak új jelentőséget ad. Hogy megérthessük a hatást, melyet kora reá s ő viszont korára gyakorolt, át kell tekintenünk a bujdosók korának eseményein egész 1676-ig, midőn Thököly élete az országos történet egyik alkatrészévé lesz.
A XVII. század közepe táján a fejedelmi hatalom a legtöbb európai monarchiában megerősödik a rendek hatalmának rovására. Az osztrák örökös tartományokban is gyöngűl a rendek befolyása s bár az állami központosítás itt nem sikerűl oly mértékben, mint Francziaországban, a II. Ferdinánd idejebeli jelenetek megújulásától többé nem kellett tartani.
A tartományok e változott helyzete a magyar viszonyok változtatására is vágyat ébreszthetett az udvar híveiben, kik előtt különben is az államtudományok akkor uralkodó tanai s a Fronde leveretése után megerősödött franczia monarchia példája kívánatossá tették a fejedelmi mindenhatóság teljes diadalát. Battista Nani, velenczei követ, 1658-ban azt jelenti kormányának, hogy a magyarok csupán a bányák jövedelmét s a királyi czímet engedik át a császárnak, egyébiránt néhány család osztozkodik a hatalmas királyság maradványaiban.* A viszonyok e sötét felfogásában az udvari körök hangulata is visszatükröződik. De kivált a török szomszédság félelmessége miatt a változtatás szükségének érzete nem alakúlt ki tervvé s érintetlenűl maradtak a visszásnak érzett állapotok. Leopold korában az országgyűlés egybe nem hívása s a nádori szék be nem töltése jelei a kormány még mindig passiv újítási vágyának. Végre az a nevezetes mozgalom, mely még Wesselényi életében titkos és körűlményes tanácskozásokon kezdődik, majd halála után megfontolatlan és össze nem függő fegyveres támadásokkal végződik, kizavarta a kormányt nyugalmából. Előbb a személyek ügyét kellett elintézni, példaadás végett meg kellett torolni a felségsértést. Leopold most oly értelmű tanácsokat hallott minisztereitől, minőt Richelieu adott XIII. Lajosnak e szavakban: «A keresztyén mennél hamarább bocsássa meg a sértéseket, de a király mennél hamarább torolja meg azokat».* Leopoldban úgy látszik a keresztyén engedékeny volt a király iránt, mert «ugráltak a fejek», mint azt a császár élczelve megjósolta vagy egy évvel azelőtt, mielőtt Hocher ékesszólása «a szent Numát és szelíd Titust» a halálos ítéletek aláírására késztette.*
Fontes Rerum Austriacarum. 11. Abth. Bd. XXVII. (FIEDLER: Die Relationen der Botschafter Venedigs. 12. l.).
RANKE: Französische Geschichte 11. 293.
L. Pöttinghez írt levelét Majláth: Geschichte des österr. Kaiserstaates IV. 96. l. s Pauler id. h. u. 305. l.
De a feladat terhesebb része, az erős központi hatalom állandósítása, ezzel még nem volt megoldva. A rég lappangó szándék valósítása könnyűnek látszott most, midőn a nagy nevű arisztokraták kivégzése, a tömérdek vagyonkobzás, s az országba küldött katonaság miatt a közvélemény meg volt félemlítve. Csak látszott könnyűnek, de valójában a magyar nemesség még nem volt megtörve, mint a cseh nemesség a fejérhegyi csata után, pedig II. Ferdinánd csehországi reformja mint követendő minta lebegett most Lobkovitz és a körötte csoportosúlt tanácsosok szemei előtt. Talán kivihettek volna ahhoz hasonló reformot Magyarországon is, ha el vannak szánva védeni művöket a végletekig. A véglet itt török háborút jelent, mert a török kiszorítása előtt lehetetlen volt a magyar ellenzék erejének és reményeinek forrását kiapasztani. Azonban e háborút ki akarták kerűlni Bécsben s mégsem akartak lemondani az újításokról. Az intéző körök gondolkozása módjára hatással volt a XVII. század tudományos, sőt költői irodalmának azon iránya, mely a tisztes régiségből vett idézetek vagy példák gyűjtésével annyira el volt foglalva, hogy a viszonyok helyes felfogására s az élet benyomásainak visszaadására alig törekedett. A csehországi példa nagyon csábító volt, feltámasztását meg kellett kísérteni egészen más viszonyok közt. Azonban a viszonyok nyomása mind inkább éreztette a tisztes idézet helytelenségét, azért engedni kellett a valóságnak, némileg már a tervelgetés közben s annál inkább az új rendszabályok életbe léptetése után.
Mi az intézmények kérdését illeti, szóban forgott eleinte, a megyei jogkör megszorítása, a királyi tábla, a nyolczados törvényszékek, az országos fő tisztségek eltörlése, a kanczellária átalakítása s a tripartitum átdolgozása. Tehát nem csupán a központi hatalom erősbítésére gondoltak, hanem újabb s talán a fejlettebb jogérzetnek megfelelőbb intézmények felállítására is. Azonban a tervekből nem maradt meg egyéb, mint a nádorság hatalmi körének átruházása egy többtagú kormánytanácsra. A nádorság intézményét rég gyülölte a Habsburg-ház, mivel a «királyi hatalmat nagyon is elhomályosítja», mint II. Ferdinand idejében mondották.* 1673-ban forma szerint eltöröltetett és helyét a gubernium foglalta el, egy kipróbált hűségű idegen vezetése alatt.
GINDELY: Geschichte des dreissigjährigen Krieges II. 221. l.
A gubernium arra lett volna hivatva, hogy mint tekintélyes központi hatóság a zavargásoknak elejét vegye, hogy megkönnyítse a lakosságnak a reá rótt terhek elviselését, s hogy általában a kormányzat minden ágára kiterjesztve felügyeletét, méltányos és erélyes eljárása által érje el azt, hogy az ország megnyugodjék a dolgok új rendjében. De hogyan teljesíthette volna hivatását? Az ország egyik része lángba volt borítva, a kormány főfeladata volt a veszedelmes tűznek elfojtása s így a dolgok természeténél fogva a magyar katonai és pénzügyi kérdésekben a haditanács és kamara intézkedtek, míg a gubernium hatásköre ama sarkalatos kérdésekben inkább névleges fontosságú volt. Az egyházi kérdésben a legkülönbözőbb tényezőké volt a döntő szó, bárminő mérsekletet és ügyességet fejtett volna ki a gubernium, el nem érhette, hogy a katholiczizmus terjesztése rázkódások nélkűl menjen végbe. Mi az igazságügyet illeti, különösen az árvák ügyét kívánta rendezni a gubernium és ezt is főleg a katholiczizmus szilárdítása szempontjából. Különben az igazságügy csak részben tartozott hatóságához; a mit e téren s továbbá mit a közigazgatás terén tehetett, az csak kisebb körökre hatott csillapítólag s nem volt semmi befolyással azoknak magatartására, kiknek megnyerése nélkűl a rendet helyreállítani nem volt lehetséges. Hogy a gubernium munkássága meg volt bénitva, hogy hivatása lényegét nem teljesíthette, azt senki sem érezte jobban, mint maga a kormányzó, a nálunk többször elrágalmazott Ampringen. A német rend nagymestere ötvennégy éves korában s már törődött egészségben érkezett Magyarországba. Komoly becsvágygyal látott feladatához s ép azért kedvetlenűl hatott reá, midőn érezte, hogy nem fog boldogúlni. Különben is bántotta nagyúri önérzetét hatáskörének korlátozása. Mint katonaviselt ember némi félénkséggel hajolt meg a tudós államférfiak belátása előtt, noha nem volt tanúlatlan és józan ítélettel alkotott nézeteit nem is hallgatta el. Veszélyesnek találta a kihívó politikát, s a tisztán alkotmányos kérdések kivételével majdnem teljesen egyetértett az udvarhoz hajló aristokratákkal. Igen kényes helyzete volt, a kikhez jó indulata, természetes mérséklete és politikai okossága vonzották, azok elfordúltak tőle, nem a személye, hanem a hivatala ellen érzett ellenszenvből, míg azok, kik e hivatalra kijelölték, csak kímélték, de nem támogatták.*
KÁROLYI ÁRPÁD: A magyar alkotmány felfüggesztése 1673-ban. (Értekezések a történelmi tudományok köréből. Kiadja a m. t. Akadémia XI. köt. Budapest 1884.) Ampringenről néhány életrajzi adat található SINAPI: Schlesische Denkwürdigkeiten II. 297. l. Ampringenre nézve igen jellemző azon Majthényi personalishoz írt levele, melyet Schmal András közöl Adversariaiban: «Non facit ad rem quietis, sed potius evidentis majoris exacerbationis» – írja a kormányzó – «quod audiatur de novo integros comitatus in superiori Hungaria renovari seu reformari. Communitates in hoc laesae me adcurrunt conqueruntur, consilium petunt, contra suos supremos comites et catholicorum religiosorum tentamina propria ac etiam contra ipsos milites qui perturbationibus his exequutione adsistunt, postulant. Si his talibus dicam, quod hoc in passu nihil possim, prostituo me et gubernium terribiliter, imo notabiliter me discredito; si ad juvandum aut consulendum laboro, statim dicetur, quod impediam sanctissimas Caesaris intentiones et juvem plus lutheranos, quam conversiones. (Fabó: Monumenta Evangelicorum. II. 230. l.)
AMPIRINGEN GÁSPÁR, MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓJA.
(Sandrart eredeti metszvénye után, mely Bubics Zsigmond tulajdona.)
Ampringen a nem magyar államférfiak közől az első volt, ki felszóllalt az országra rótt adók és másnemű terhek ellen.
Battista Nani jelentéséből láttuk, hogy az udvar leginkább az országból befolyt jövedelem csekélysége miatt neheztelt Magyarországra. Valóban az örökös tartományok 1670-ig többet költöttek a magyar végvárakra, mint a mennyi jövedelme volt az udvari kamarának Magyarországból, kivált ha a bányák és más kamarai birtokok jövedelmét nem vesszük tekintetbe.* Ez állapot mutatja leginkább a fejedelmi hatalom akkori gyöngeségét. A mondott évben beállott visszahatás a pénzügyek terén nyilatkozott a legnagyobb erővel. Gyarapítani a kincstár jövedelmeit a honvédelem czéljaira, magában véve nem lett volna igazságtalan törekvés magyar szempontból sem; tudjuk, hogy már Esterházy Miklós is javasolta, hogy a nemesek a régi rend szerint szavazzák meg jövedelmeik kis részét a haderő tartására.* De a kincstár jövedelmeit gyarapítani a most szándékba vett módon s arányban és hozzá még az országos önállóság megsemmisítése czéljából, ez már a fejedelmi hatalom oly kiterjesztése volt, minőre ugyanez évekből nem találunk példát az örökös tartományok történetében. Az örökös tartományok rendeitől időnként kérte a császár az adót s a mennyiségre nézve alkudozott velök oly szelídséggel, mely figyelemre méltónak látszott egy XVII. századbeli szemlélő előtt.* Magyarországon azonban egyszerűen adópatenseket hirdettek ki, mint Csehországban a századnak húszas éveiben. És a mi a mennyiséget illeti, látni fogjuk, hogy igaza volt Pufendorf svéd követnek, ki azt írta jelentésébent hogy a magyaroktól annyit csikarnak ki, a mennyit csak lehet.*
L. GILL: Gründliche und ausführliche Beschreibung stb. (N. Muz. 345/F.G.) és ACSÁDY: Magyarország Budavára viszszafoglalása korában. Budapest 1886. 119. l.
SALAMON FERENCZ: Magyarország a török hódítás korában. Második kiadás. 396 l.
Fontes Rerum Austriacarum . . . II., XXVII. 125. Merita osservatione il metodo, che si pratica; . . . la riserva č piena di placidezza. (Marin Zorzi.)
PUFENDORF’S Bericht über Kaiser Leopold, seinen Hof . . . Leipzig, 1862. 78. l.
A jószágok elkobzása is mint pénzügyi rendszabály vehető számba. A büntető hatalom ily kizsákmányolása a kincstár érdekében a XVII. században még nem volt elavúlt szokás. Egy osztrák kamaratiszt a jószágok elkobzását a kamara előre nem látható rendkivűli jövedelmei közt első helyen említi.* Tudjuk, hogy Erdély történetében mily kiváló szerep jutott e kincstári rendszabálynak. Az osztrák kormány 1671-ben kíméletlenűl alkalmazta, hogy mennél bővebb jövedelemforrásra tegyen szert. Kollonich 1672-ben 66,000 forintnyi évi jövedelmet várt az elkobzott jószágokból.*
GILL (N. Muz. id. h.) Extraordinari Mitln I) welche Herkomben ohne einiges Vorsehen als zum Exempel die Einziehung der Guetter. . .
JOSEPH MAURER: Cardinal Leopold Graf Kollonitsch, Innsbruck 1887. 63. l.
De mi volt ez csak a magyarországi háború szükségeihez is mérve? Az 1671 márczius 21-iki rendelet nyitja meg az adópátensek sorát. Itt nincs határozott összeg említve, csak annyi van mondva, hogy az ország tartsa el a terűletén élő katonaságot.*
Az előzetes tanácskozásokra nézve l. PAULER id. h. II. 245. l.
A június 20-án kiadott rendelet a katonai költségeknek csak fele részét róvja az országra s kimondja, hogy ez összegnek felét a nemesek s felét a parasztok fizessék.* Látszólag két humanus intézkedés, de tulajdonkép két okos fogás. Adóleszállítás volt engedélyezve, de még a most kivetett adót is előre láthatóan nem lehetett behajtani, s a parasztok iránt részvét volt színlelve, hogy azokra essék az adó egy része, kiktől inkább volt beszedhető, hisz volt rá eset, hogy az uraság tiszttartója fizetett a vármegyére az állítólag kíméletben részesűlt jobbágyokért, «mivel magok szegények meg nem győzték volna annyi sok adót fizetni».* A júniusi rendelet nem említ ugyan határozott összeget, de úgy látszik, hogy a kormány körűlbelűl 436,000 forintot követelt az országtól.* Midőn Bécsben látták, hogy a leszállított adó nem fog befolyni, a hiány pótlása végett egy Magyarországon egészen új, de másutt rég ismert adóra, az accisára, vagy fogyasztási adóra gondoltak. Ausztriában is kisegítőűl, kiegyenlítés végett alkalmazták az accisát, a mennyiben s a mikor a főadó, a contributio nem volt elégséges.* Hasonló eset állott be most Magyarországon s noha arra is gondolt a kormány, hogy «ez adó nagyon is szokatlan lesz a magyaroknak», tekintettel az akkori körűlményekre, mégis remélte, hogy erélyesen behajtva bőven fog jövedelmezni.* Már 1671 nyarán behozták az accisát az ország egyes vidékein,* de mint kiegészítése a repartitionak az egész országban csak 1672 újév napjától fogva fizettetett.* Kirovatott ez adó a borra, pálinkára, sörre, húsra és föltételesen, a legnagyobb szükség esetén a gabonára is. Kényelmetlenségét minden társadalmi osztálynak kellett éreznie. Egyes megyéket pedig különösen sújtott az adórendelet azon pontja, mely szerint a bőven fizető megyék accisa fölöslegét a szűkebben fizetők quotájának kiegyenlítésére kellett fordítani. Így a kamara jobban kihasználhatta azokat a megyéket, melyek hatalma körébe estek. Némileg az ügyvitel egyszerűsítése, de főleg a portai kulcs szerint adózók terhének könnyítése végett adta ki a kormány az 1672 május 25-iki adórendeletet. A rendelet június elsejétől kezdve minden portára negyven forint adót vet ki és elrendeli a még hiányzó összeg behajtását az accisából, melyet a nem portai kulcs szerint adózó városok és helységek tartoznak fizetni. Most már az adószedők így számítottak: Az egész adóösszeg 436,002 frt s 45 denár. Ez összeg a 7213 portára felosztva portánként 60 és fél forintot tesz. Mivel példáúl Turócznak 127 portája van, 7683 forint s 50 denárt kellene fizetnie, azonban 40 forintot számítva egy portára, csak 5080 forintot fog fizetni és így a hiányzó 2603 forintot az accisából kell fedeznie.*
U. o. 374. l.
Wér Ferenczhez az uszfalusi tiszttartó 1672 febr. 21. (Orsz. Lev. Vegyes levelek.) Jeszenszky Mihály is írja Tepliczéről (Osztrosithnak?) 1671 septemb. «Ha csak az urak magok saját proventusából valami engedelemmel nem lesznek szegénységhez lehetetlen elviselhessék». (U. o.)
Universo Regno pro Repartatione 436002 fl. imposuisset. (Az 1678-iki bécsi confer. jegyzőkönyvei Bécsi áll. lev. Hungarica). V. ö. a túróczi számítással, melyről később lesz szó.
CHR. Ritter D’ELVERT: Zur österreichischen Finanzgeschichte Brünn 1881 217. l.
Lobkovitz irományok (sign. g. 1/96.) s. d.
Pauler id. h. II. 413. l.
A haditanács a kanczellariának 1671 decz. 14. (O. L. O. T. E.)
A kamara Turóczmegyéhez 1672 okt. 13. (O. L. Pénzügyi emlékek.)
)
LEOPOLD ADÓ-PATENSE 1672. MÁJ. 25-RŐL.
(Eredeti az Orsz. ltárban.)
A számítás elég könnyű volt, a fizetés annál nehezebb, noha a kamara többnyire gabonát fogadott el pénz helyett. Az 1672-ik év, úgy látszik, rosszabb eredményekkel végződött, mint az előző, mert míg 1671-ben a szepesi kamara kimutatása szerint az ország éjszakkeleti részeiben az adónak hátraléka a kivetett összegnek majdnem 19 százalékára volt tehető, 1672-ben a körűlbelűl megfelelő terűleten az adónak már majdnem 81 százaléka maradt hátralékban.* A nagy különbséget az adózók kimerűltsége, a beállott háborús idők és a rossz termés teszik érthetővé. Ily körűlmények közt a kormány a szükségből erényt csinálván, ujabb adóleszállításhoz fogott. 1673 január elsejétől kezdve minden portára 28 forint volt kivetve 40 frt helyett, úgy hogy most az előző évben követelt 288,605 frt helyett 202,023 forintot követeltek portai adóban,* míg az accisát tovább is a repartitio kiegészítése végett vetették ki a városokra.* Így állott az adóügy még 1675 végén is.
Die Kriegsverpflegung in Ungarn betreffenden Documente (927. II. Fol. Germ. N. Muzeum).
Királyi levél Trencsénmegyéhez 1672. végéről (O. L., Pénzügyi Emlékek), továbbá a bécsi conferenczia jegyzőkönyve.
A kormány felfogása szerint l. Az 1678-iki bécsi conferencziák jegyzőkönyvét: 200/m. ex solis portis hactenus soluta, civitatibus et oppidis Regiis Camerae Hungaricae peculiariter et seperatim accisas pendentibus. (Bécsi állami levéltár. Hungarica.)
Mindehhez járúlt még a katonatartás terhe. Elméletileg és kivált az 1671. júniusi adórendelet óta a lakosság e czélra csak a servitiumokat tartozott megadni, vagyis a sót, fát, világítást és a fekvőhelyet. 1673-tól fogva a sót a kamara szolgáltatta.* Különben minden élelmet a katona tartozott volna megfizetni.* Az útban lévő katonaságot megyei biztosok fogadták s a hadi biztosokkal együtt kijelölték a szállásokat; a megyék biztosainak ilyenkor a szükséges élelmet és takarmányt előre kellett készen tartaniok s a szolgáltatott mennyiségről nyugtát kellett volna kapniok. Egy menetelő század négy kocsit követelhetett a vármegyétől, mindegyikbe négy ló vagy ökör volt fogva, a kocsik a lovasságot egy napon három mérföldnyire s kettőre, legfeljebb harmadfélre kísérjék a gyalogságot.* Így hangzottak a rendeletek, de a valóság más képet mutatott. A rendeletek gyakori ismétlése mutatja, hogy az élelmet sokszor nem fizette meg a katonaság, a legtöbbször azért, mivel nem volt miből fizetnie* s hogy a sűrűn ide oda költöző századok semmiben sem tartották magokat az előírt rendhez.* Hogy a tisztek féken tartsák katonáikat, arról szó sem lehetett, hisz tőlök származtak az extorsio extraordinariák, mint a szepesi kamara egyik hivatalnoka nevezi a megyék, városok s falvak sarczoltatását és más mindenféle erőszakosságot.* Vesszük, a honnan kapjuk, mondogatták a katonák. Oly időben, midőn egy Bagni nevű főtiszt az esztergomi érsek gazdatisztjeit erőszakkal kényszeriti a gabonás vermek megmutatására, azokból kocsiszámra viszi el a gabonát s az érsek jószágáról több mint 300 marhát elhajt, képzelhetjük a kisebb urak s a jobbágyok helyzetét a katonasággal szemben.* A kormány némely higgadtabb tisztviselőire is kellemetlenűl hatottak e viszonyok, kivált midőn 1672 óta a rend helyreállítása pénzügyi és politikai okokból kívánatosnak mutatkozott.* Leginkább sajnálták a parasztok sanyargatását, nem mondhatni, hogy humanitásból, hanem mivel a politikai reformprogramm egyik nem szabatosan formulázott pontja szerint szerették volna megnyerni szövetségöket a nemesség ellen intézett harczban.* Azonban az egész élelmezési rendszer újjá alakítása, s a fegyelmi viszonyok rendezése nélkűl a visszaéléseket nem lehetett orvosolni, már pedig e szükséges reformok még a század utolsó tizedében sem voltak végrehajtva.*
Kir. levél Trencsénhez 1672 végén id. h.
Honti nemesek korponai kérvénye 1673 decz. 29.: quod M. S. V. eosdem propriis suis sumptibus vivere debere iteratis suis benignis mandatis clementer intimasset. (Lobkovitz irományok.)
Cobb kiáltványa. Kassa 1673 ápril sz. (O. L. O. T. E.).
Dióssy Mihály Borsiczky Istvánnak, Divin 2. márczius 1671: «az minémű német vitézeket ide hoztak . . . azoknak semmi pénzbeli fizetést az hadi tanács nem küldött . . . az városra alá akarja szállítani az muskatérost s kenyéren kívül egyéb eledellel tartsák az városbeliek, míg eő Felségétől fizetésök érkezik» (O. L., Vegyes Levelek).
Cobb mondja (id. h.): «Comitatus conqueruntur qualiter a Militibus . . . neque super victualia ejusdem administrata ulla quietantia dari soleat.»
Unvorgreifliches gutachten . . . írta J. F. HUPPELN K. Kammer-Commissarius. Kaschau 13. December 1676. (Bécsi áll. levéltár Hungarica )
Fölemlíttetett az 1678-iki bécsi conferentiákon. (Jegyzőkönyvek id. h.)
Gr. Volkra írja Lobkovitznak, Trencsén 1672 nov. 12.: «Der Zeit ist . . . . summa rerum daran gelegen, dass die Soldaten Verpflegung in natura limitirt, und also der Soldat, das Königreich, und die repartition neben einander in gutem Standt erhalten» (Raudnitzi irományok).
Kitünik ez az adórendeletekből.
Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen Bd. I. Wien 1876. 276, 277. l.
Engedelmesség, adófizetés és katholicismus, voltak az osztrák-spanyol absolutismus jelszavai a XVI. és XVII. században.
A katholicismus terjesztése miatt 1670 előtt is panaszkodtak a magyar protestánsok. Most azonban rendszeresebben folytak a térítések, a földesúri hatalmat általánosabban s nyomasztóbban érezték a protestansok s még a városokban) is vége volt a vallásszabadságnak. Figyelemre méltó az udvar magatartása e mozgalmak közben. Némi aggodalmat érez a támadás következményei miatt, az eszélyt s a «színlelés» szükségét hangoztatja.* Hasonló aggályok s elvek a nádorság eltörlése és az új adók behozatala alkalmából is fölmerűltek, de nem jutottak annyira érvényre, mint a vallás ügyében. Szegedy Ferencz, egri püspök, 1671 végén azt írja Rottalnak Kassáról, hogy «correspondeálván Generál Spankau urammal, úgy azért, hogy ne láttassék ő kegyelme semmit is cselekedni, mesterségesen elfoglaltam az templomot parochiával és az iskolával együtt, nem is volt más resistentia az egy protestation kívűl. Azt pedig azért cselekedtem, hogy eltávoztassam az ő felsége udvarától az ilyetén odiosa materiákat, inkább magamra hárítottam ».*
L. különösen a gubernium utasítására vonatkozó tanácskozásokat Károlyinál id. h.
Nádasdy-irományok.
Lehet, hogy a püspök nagyon is kiemeli a maga érdemét, de itt nem az elfoglalás körűlményeire akarunk súlyt helyezni, hanem a tényre, hogy már 1671-ben is egy főpap az udvarnak úgy vél szolgálatot tenni, ha eltávoztatja tőle a vallásüldözés odiumát. S más jelek is mutatják, hogy a püspök ügyesen símúlt az udvar hangulatához. Mindig általánosabbá vált a meggyőződés, hogy a protestans papok szítják a fölkelést, hogy részt is vesznek benne, s hogy eltávolításuk a térítés munkáját igen megkönnyíti.* Azért úgy akarták sújtani a protestans papságot, hogy egész összeségében száműzessék az országból, vagy legalább megfosztassék hivatalától. Ily végből idéztettek a lelkészek és tanítók két ízben a pozsonyi rendkívűli törvényszékek elé. De az udvar gondosan gyűjtötte ellenök a bizonyítékokat,* melyek alapján mint lázadók s nem mint protestansok legyenek elítélhetők, kívánván tőlök, hogy vétkeik bevallását nevök aláírásával tegyék vissza nem vonhatóvá. Mindezzel nem az ítéletek jogi érvényét, csak az udvar törekvéseinek természetét kívántuk jellemezni.*
Az utóbbi körűlményre nézve érdekesek az 1673 febr. 13-án a convertitákról küldött kassai jelentések. Egyezően kiemelik, hogy a prédikátorok távollétében történtek a térítések. «A tempore arestationis Praedicantium » Fugatius és Torday jezsuiták szavai szerint. (Bécsi áll. lev. Hungarica.) Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy e jelentések azért küldettek Bécsbe, hogy a nagy pozsonyi idézések szükségét bizonyítsák.
E gondosságra nézve jellemző, hogy Vitnyédy két híres levelét az 1673-ban Gráczban tartott titkos tanácsűlésben felolvasták a császár jelenlétében 1. Pálffy Tamás levelét Lobkovitzhoz 1673 nov. 21. (Raudnitzi irományok.) E levélben Pálffy úgy szól a két Vitnyédy-levélről, mint egészen hiteles iratokról, s e körülmény Pauler mellett szól, ki a levelek hitelességét védte a protestans egyháztörténetírók tagadásával szemben.
Labsánszky megbizásból írt könyvének czíme is mutatja e törekvést: Extractus Brevis et Verus, quo candide demonstratur Acatholicorum Praedicantium e Regno Hungariae proscriptio, et De gradatio facta esse respectu Rebellionis, non autem Religionis. Tyrnaviae 1675.
E törekvésre vezethető vissza azon körűlmény is, hogy a világos erőszak igazolása végett néha nem akartak királyi parancsra hivatkozni az udvar hívei.* Nem akarjuk e viszonyokat igen erősen kiemelni. Tudjuk, hogy «a régi vallás» mellett leginkább buzgólkodók nem estek ki az udvar kegyéből, az is igaz, hogy az odium elhárításának módszere nagyon hiányos következetességgel volt végrehajtva, de mégis tény, hogy létezett. E tény pedig azt jelenti, hogy Bécsben a vallás kérdését sokkal veszélyesebbnek tartották, mint az adók ügyét vagy az alkotmány eltörlését és leginkább e tényből látszik, hogy a kormány a bizonytalanság érzetével fogott reformművéhez s mintegy előre fölszerelte a rabulistika tárházát, melyből szokása volt érveket meríteni a protestansok országgyűlési gravamenei ellenében. Másrészt a bécsi udvar az európai protestans közvélemény csillapítására is alkalmasnak találta a magyar protestansok üldözésének tisztán politikai okokra való visszavezetését.*
RIBINI: Memor. Eccl. Aug. Conf. 11. 17. l. Itt el van mondva, hogy a pozsonyiak a templomot követelő Kollonichtól kérik a királyi mandatumot, nullum ab eo Episcopo ostensum est; l. továbbá a SZILÁGYI ISTVÁN-tól közölt Apologiát; itt a judicium delegatum elé idézett Miskolczi Mihály füleki pap mondja, hogy alá kellene írniok a reversalist, ha ő felsége mandatumban tudatta volna velök akaratát, mire Forgách Ádám így felel: «Hoc Sua Majestas explicite non mandavit, neque mandabit» (Sárospataki Füzetek 1861. 742. l.). Neumann András brandenburgi követ is jelenti, 1672-ben, hogy a panaszt emelöknek nem felelnek irásban, csak azt mondják, hogy ő Felsége parancsából nem történik» (MARCZALI: Regesták a külföldi levéltárakból. Budapest 1882. 247. l.)
Ur. Waldstein a londoni osztrák követ 1677-ben némi hatással használta föl e magyarázatot Angliában. (KLOPP Der Fall des Hauses Stuart. Bd. II. 80. l.)
Némileg az odium elhárításának módszeréből, de leginkább a hitterjesztés munkájának természetéből folyt, hogy a reform ezen ágának vezetésére nem annyira testületek, mint egyes személyek voltak irányadó befolyással. Kollonics és Szelepcsényi voltak ekkor vezérei az ellenreformatiónak.
Kollonics egy magyar indigenatust nyert convertita mágnásnak és Khueffstein Anna grófnénak volt gyermeke. Midőn II. Ferdinand kérdezte a grófnétól, hogy mikép érzi magát Komáromban, ezt a választ kapta: . . . «igen jól, csak óhajtanám, hogy a Jézus-társaság papjai is ott laknának».
19. KOLLONICS LEOPOLD ARCZKÉPE.
Az ifjú Kollonics a máltai rend vitéze lett, a törökök ellen harczolt s egy tengeri csatában mint első ugrott át az ellenség hajójára, kitűzve ott a fehér keresztes zászlót. A rendje czimerén olvasható jelszóhoz mindig hű maradt, pro fide harczolt később is, mint kamaraelnök, mint püspök s mint a magyar egyház feje.
Nem szerette a magyar viszonyokat, az ide származott külföldi szemével nézte azokat. Azt mondották róla, hogy előbb rabbá, azután koldussá, és végre katholikussá akarta tenni az országot. Pedig tulajdonkép alkotmánytalan, jobban berendezett, jobban benépesített, sok adót fizető, lehetően katholikus és lehetően német országgá akarta változtatni Magyarországot. Mindez így egészben véve csak mint kívánat élt lelkében, melyből alkalmilag valósított egy egy töredéket, de az ország jövőjét nem hordozta annyira szívén, oly mély reformatori becsvágy nem gyötörte, hogy a bonyodalmas nehézségekkel szembe szállva, a gyökeres reformok tervszerű kiviteléhez fogott volna. A dynastia és a katholiczismus hatalmának biztosítása s fejlesztése érdekelték őt első sorban.
Teljesen hiányzott belőle az a hajlékonyság, melylyel Ampringen tudott símúlni a magyar felfogáshoz. A komáromi születésű főúr osztrák aristokratának érezte magát s az udvarnál a legmerevebb «absoluta dominationak» volt szószólója.
1672 óta mint kamaraelnök kivált a jezsuiták anyagi és szellemi támogatásával segíti a magyar ellenreformatio ügyét. «Leopold után» – így beszélik a jezsuiták – «Kollonics a második jóltevője társaságunknak, bennünket választott társaiúl Magyarország reformatiójának súlyos munkájában, a mi segélyünkkel alakította át az eretnekek parochiáit a római egyház mintája szerint.» És a jezsuiták mindenben megfeleltek Kollonics várakozásának, szavaik szerint fő gondjok volt «az igazság útjáról letévedteket az örök üdv ösvényére téríteni». Ha hihetünk szavaiknak, 1675-ben egy Patakról Jolsvára ránduló jezsuita rövid idő alatt háromszáz s nehány lélekkel növeli az ecclesiát. Számadataik bizonyára túlzottak, de ismeretes művészetök Magyarországon sem hagyja őket cserbe és évről évre gyarapodnak a convertiták – «a szent ragadmányok» mint a jelentés írója mondja.*
MAURER id. munkája Kollonicsról közleményei miatt tanulságos. A jezsuitákra nézve l. Annuae Litterae S. J. 1673, 1675. (Kézirat a bécsi udvari könyvtárban Nr. 12075.)
Hasonló sikerrel terítgették «a juhocskákat az egyház aklába» Szelepcsényi papjai és tiszttartói. Az esztergomi érsekség terűletén 1671–1675-ig hatvanháromezer lélekkel gyarapodott az új katholikusok száma, a beérkezett jelentések szerint.*
L. Hevenessy Gyűjtemény T LXX. (egyetemi könyvtár kéziratai).
Az öreg Szelepcsényi csak ebben a pontban egyezett Kollonicscsal, különben nagy ellensége volt az absoluta dominationak. A gubernium behozatalát, mely miatt helytartói tisztéről le kellett mondania, egy ideig bátran ellenezte. Büszkesége volt megsértve és a magyar közjog, melynek védelmére ő érezte magát hivatva. Igaz, hogy hamar megadta magát; megvigasztalták a locumtenens in judicialiis méltósággal, egy kicsit a fizetését is emelték, mert fösvénységét az udvar jól ismerte – megfogatnak, kik elfogadnak, mondották róla Bécsben.* Azért nem szűnt meg küzdeni az absolutismus ellen, főúri körökben becsűlték is e miatt, Illésházy csak arra kéri, hogy maga se kövesse el, mi ellen küzdeni szokott. «Szegény madaracskával az héja» – írja neki a megbántott főűr – «úgy bánik gyakran, mint hatalma engettetik, de gyakran hatalma által vadászatját el szokta veszteni, utolsó kárával.»*
KÁROLYI id. h.
Gr. Illésházy Szelepcsényinek Dubnicza 23. decz. 1676. (O. L., Vegyes Levelek. )
Kollonics, Pálffy, Széchenyi sem szerették az alacsony származású s méltóságára annál féltékenyebb főpapot. De 1671 óta nagy örömek kárpótolták Szelepcsényit az irigyei által szerzett rossz órákért. Ekkor már majdnem nyolczvan éves volt. Átélte Bethlen s I. Rákóczy György korát, még érezte tövisét a katholicismus rossz napjainak. Most elérkezett a bosszú órája. Hallani sem akart engedékenységről, vagy óvatosságról. Hány kanonokot, jezsuitát és szerzetest öltek meg ők, mikor szabadon tehették, írta Leopoldnak. Tartozunk-e nekik kímélettel, vagy azt hiszszük, hogy ha övék lesz egyszer az uralom – mi többé meg nem történhet – viszonzásúl velünk irgalmasan fognak bánni? A lelánczolt kutya nem tud úgy harapni, mint a szabadjára bocsátott. Tűrelmetlen gyanakodással tekintett társaira, kik aristokratikusabb phlegmával vagy politikus elővigyázattal nyesték az Úr kertjében a fattyúhajtásokat.* Igaz magyar katholikus volt némi parasztos urbanitással modorában. Nem szerette a németet, még a katholikust sem, ha az országba jött az ő hatalmát kisebbíteni, vagy jószágait pusztítani és kivált Luther miatt hadi lábon állott a németséggel. Midőn 1674-ben a megidézett protestans lelkészek és iskolamesterek küldöttsége megjelent nála, odafordúlt a német ruhában járó Lani György iskolamesterhez: Hová való vagy fiam? Miért viselsz plundrát? Mióta a német vallás Magyarországba jött, azóta nem lehet itt rend. És szidta Luthert úgy, hogy Lani le sem meri írni.* Később a francziákkal éreztette visszatetszését, midőn ünnepélyesen tiltakozott a gallikán pontok ellen, mert még azoknak idejét is megérte. A fösvénység egészséges vétek, mondja Vischer. Szelepcsényi kilenczvenegy évet élt s élete utolsó éveiben mérges vitája volt Kollonicscsal, ki lefoglaltatta kincseit az ostromlott Bécs fölmentése érdekében. Jobb napjai aligha voltak életének, mint mikor a magyarországi protestans papokat törvényszéke előtt látta, kegyesen intve őket: Catholici estote. Azt azonban rossz szemmel nézte, hogy már 1675-ben némely végvárban vallásszabadságot engedélyezett a kormány* és még rosszabbúl eshetett neki az a császári resolutio, mely meghagyja, hogy nem kell fenyegetni a prédikátorokat, kivált Felső-Magyarországon.* E rendeletek is mutatják, hogy 1675-ben az ellenreformatio heve csillapúlni kezd, a kormány legalább mind sűrűbben hangoztatja az óvatosság szűkségét, szemben az ország ingerűltségével.*
JOH. LIEBERGOTT’S Tagebuch von den Verfolgungen der Evangelischen in den Jahren 1672 bis 1683, herausgegeben durch Paul Lichner. Pressburg 1861.
Kurtze und Wahrhaffte Historische Erzehlung Von dem grausamen und fast unerhörten Papistischen Gefängniss . . . Namens M. Georgii Lani, Leipzig 1684. 30. l.
SZALAY: Magy. Történ. V. 168. l.
Mart, 18-án közöltetett a magyar cancelláriával. K. K. Kriegsregistratur. 103. sz. (Hadügyi lev. Bécsben.)
Junius 10. újabb rendelet Spankauhoz: ratione religionis mit mehrerer Dissimulation zu procediren sey (u. o.).
SZELEPCSÉNYI GYÖRGY ARCKÉPE.
