XVII.
XVII.
A nemzet gyásza. M. T. Akadémia. Széchenyi nagy arczképe. A temetés. Necrológok.
A NEMZET gyásza sokfélekép, s megható módon nyilatkozott. A M. T. Akadémia, elnökének, gr. Dessewffy Emilnek Pozsonyban ápril 9-én kelt felhívására, 10-én 10 órakor rendkivüli ülést tartván, egyhangúlag a következő pontokban fejezte ki hódolatát:
1. Az Akadémia mindenek előtt jegyzőkönyvileg fejezi ki mély fájdalmát. 2. Külön gyászünnepélyt fog tartani az Akadémia alkotójának, s az emlékbeszéd tartására a nagy gróf elnöki utóda, báró Eötvös József határoztatott felkéretni. 3. Az igazgató tanács felkéretik, hogy a nemzet óhajtását felkarolva, eszközölje, hogy Pestnek valamely közterén országos emlék örökítse az elhúnyt nagy férfiú emlékét; egyszersmind pedig egy külön akadémiai emlék is emeltessék majdan az Akadémia épülete udvarán avagy termében. 4. Ugyancsak az igazgató-tanács megkéretik, hogy Akadémiánk alkotójának nevét emlékérem veretésével is tisztelje meg. S az Akadémia tagjai egy hónapig gyászt viselnek. 6. A temetési szertartás alkalmával gróf Dessewffy Emil úr vezetése alatt, a következő igazgató, tiszteleti, rendes és levelező tagok hivattak fel az Akadémiát képviselni: báró. Eötvös József másodelnök, gróf Andrássy György, gróf Károlyi György, herczeg Batthyány Fülöp, herczeg Esterházy Pál, Deák Ferencz, gróf Apponyi György, Kubinyi Ágoston, Szögyény László, báró Kemény Zsigmond, Toldy Ferencz, Hunfalvi Pál, Tasner Antal, Hoványi Ferencz, Zádor György, Zsoldos Ignácz, Lónyay Menyhért, Peregriny Elek, Bertha Sándor, Arányi Lajos, Pompéry János, Zsivora György, Török János, Hollán Ernő. 7. A megdicsőült nagy gróf családjának levélben fejezi ki az Akadémia mély sajnálkozását és részvételét a veszteség fölött, mely a családon túl az összes hazát s legkivált Akadémiánkat is oly súlyosan érte. 8. Végezetre az elhúnyt gróf arczképe a titoknoki teremből, hol eddig tartatott, az ülésterembe áthozatni s ott felfüggesztetni határoztatott.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
Gasser szobra után kőre rajzolta Wurbel Ferencz.
(Ernst Lajos úr gyűjteményéből.)
Ez volt azon életnagyságú kép, melyről (I. k. 344. l.) már volt alkalmunk megemlékezni. Számos arczképei között maig is a legjobbnak tartatik, arczának s egész alakjának költői, lendületes kifejezése elnézővé tesznek egynémely boszantó rajzhibái, különösen jobblábának természetlen (tánczmesteres) hajlása iránt, mely másolóit, s ezek közt, úgy látszik, Engel szobrászt is tévedésbe vitte.
Az Akadémia alapszabályai nem engedik meg, hogy bármely élő tagjának is arczképe nyilvánosan kifüggesztessék. Az elhúnytak iránti kegyelet méltóbb kifejezést nyert az által, hogy ily tisztelet a közgyűlés külön határozata, s tagjainak titkos szavazatával döntessék el. Kivétel itt se volt megengedhető. A tagok ugyan hajlandók voltak ez esetben kivételt tenni, de maga Széchenyi ez ellen tiltakozott. Mondanunk felesleges, hogy a szavazás egyhangú colt.
Az igazgató-tanács ápril 18-án e határozatokat magáévá tette s még azzal toldotta meg, hogy a gyászünnepély alkalmával még egy dicsőitő költemény is olvastassék fel, s ennek elkészítésére a legszerencsésebb választással Arany Jánost kérte meg.
A temetésről a Pesti Napló ápril 14-diki száma pótlólag még egynéhány érdekes részletet közöl, melyeket nem tartunk mellőzhetőnek.
«Gróf Széchenyi Istvánt ma, ápril 12-én, tettük le a nagy-czenki családi sírboltba.
Koporsóját nem állták mind körül, kik temetésére készültek, kik Czenkre indultak, hogy megadják a nagy embernek a végtiszteletet. Ezek csak holnap érkeznek a szomszéd megyékből, a távolabb környékről gr. Széchenyi István sírjához, minthogy a halotti jelentés holnapra hívta meg a rokonokat, a szomszédokat, az érdekelteket a temetésre.
A temetés ma, ápril 11-én, történt meg.
A Pestről tegnap este indultak, a vonat elkésvén, csak külön vonatok segélyével érkezhettek meg időre Sopronba, s miután a hír, hogy a temetés ma menend végbe, villámszárnyakon terjedt el a közelebb eső vidékre: a boldogult gróf tisztelői közül mégis több ezeren gyülekeztek a koporsó körül, mely felett az egyházi szertartást, a környék összes papságának segédkezése mellett, a helybeli lelkész, főt. Tolnai Antal úr tartá.
A Széchenyi család czímerével ékített koporsót Széchenyi Istvánnak fájdalomtól lesujtott özvegyén, az elhúnyt atyának és hazának reményein, Széchenyi Béla és Ödön grófokon kiül s a számos közeli rokonokon, a magyar tudós Akadémia, a főnemesség és a birtokos osztály több tagja követé.
A magyar tudós Akadémiát képviselték: Dessewffy Emil gróf elnök, Deák Ferencz és Károlyi György gróf igazgatósági, Kemény Zsigmond báró tiszteleti tagok, Toldy Ferencz titoknok, Hunfalvy Pál rendes s Lónyay Menyhért, Paur Iván, Pompéry János, Zsivora György és dr. Arányi Lajos levelező tagok.
A jelenvoltak közül névszerint megemlítjük a következőket, kiknek egyrésze egyszersmind a pesti lovaregyletet, a pesti nemzeti kaszinót is képviselte: Széchenyi Dénes, György, László, Imre, Kálmán, Gyula, ifj. Pál, Jenő, Tivadar, Ferencz és János, Mikes János, Szapáry Antal, Károlyi Gyula, Festetics Leo, Ágoston és Dénes, Wenkheim Antal és József, Zichy Manó, Henrik, Jenő és Géza, Pejácsevics Márk, Julián és Gábor, D’Orsay grófok, Pallavicini Osvald őrgróf, Lopresti Árpád báró, Ürményi József és Miksa, Klauzál Gábor, Szentgyörgyi Horváth Antal, Bohus János és László, Zsedényi Ede, Jankovics Gyula, Lukenics Mihály, Blaskovics Sándor, Huszár Imre és László, dr. Hirschler, Tasner Géza, Kovács Sándor és ifj. Bertha Sándor.
200. A SZÉCHENYI-MAUSOLEUM NAGY-CZENKEN.
(Cserna K. rajza után.)
Az említettek s a többi jelenvoltak mind nemzeti öltönyben és mély gyászban jelentek meg, kik a gyászt jelelő fátyolt 4 hétig viselendik.
A koporsót a kastély kapujából a halotti szekérre s a sírboltba nyolcz Széchenyi gróf emelé vállain.
A koporsó körül az uradalmi tisztek s a szomszéd birtokosok vitték az égő fáklyákat.
A czenki, a környékbeli nép ünnepi ruhájában kiséré az egykori földesúr és jó szomszéd koporsóját.
A sírbolt feletti templom nem fogadhatá be azokat, a kik sírjához kisérték a «legnagyobb magyart».
De kik e nap velünk együtt érzik a veszteség feletti fájdalmat, kik megdöbbenve, elborúlt kebellel gondolnak a nagy hazafi halálára: kik gondolatban e napon Czenken voltak, azokat nem fogadhatná be Czenk határa, mert azok száma millió.
Oh, nemcsak a mi fájdalmunk könyez Széchenyi István felett, a mienk, kik koporsóját álltuk körül: nemcsak a négy folyam között jajdul fel a fájdalom a nagy veszteség hírére, de hol magyar és hol a magyarral rokon nemzet él, mindenütt elfogja a bánat a kebelt, mindenütt érzik, mily nagy veszteség érte Magyarországot.
Kipótolhatatlan a veszteség!
Nem szólunk a múltról, a melyben Magyarország az ő vezérkeze alatt fejté ki anyagi erejét, s indult fejlődésnek, melyben lángeszének befolyása, az ő nagy áldozatkészsége a köz- és irodalmi életnek oly meglepő lendületet adott, szólunk csupán arról, hogy a jelen ismét tanítóját látá benne feltámadni.
Ki pótolandja őt? Ki lesz oly nagy, mint ő?
Ki nem riad vissza a nagy munka nehézségeitől, a pálya rögei és töviseitől?
Ki néz majd oly bátran szemébe annyi akadálynak?
És ki viseli a félreismerés méltatlan vádjait és nem tántorodik, csak hogy czélt érhessen, csak hogy megerősödjék testben és lélekben a nemzet, a melyet nálánál jobban senki nem szeretett?!
Ki pótolandja őt?
Ő egymaga egyesíté magában a nemzet minden erényét, élőképe, megtestesülése volt ő annak, mit a nemzet érzett, gondolt és óhajtott.
Ki pótolhatja őt? Csupán a nemzet fiainak egyesült honszerelme, ha minden jó magyar annyit tesz a honért, a mennyi tőle telik, ha mindnyájan együtt és egyenként csak azt érezzük, gondoljuk és óhajtjuk, a mit ő érzett, gondolt és óhajtott véglehelletéig.
És ha azt akarjuk, hogy beteljesüljön Széchenyi jósszava, mindnyájunknak úgy kell szeretni a hazát, a mint ő szerette, áldozni kell tudnunk, a miként ő tudott, törekvéseink czélja csak a hazának jóléte legyen és tudjunk kitartók lenni a munkában, mert ha a korall apró lakóinak bár hosszú századok lefolyása alatt sikerül tenger fenekéről a vízszínre emelni a korallszigetet, úgy bizonyára milliók egyesült honszeretetének, a remélni tudó honfiak törekvéseinek sikerülend fölépíteni azon épületet, melynek alapját Széchenyi veté meg.
Ha ily fogadással jöttünk el sírjától, ha ily fogadással gondolunk életére és halálára, akkor a dicsőült nyugodtan fogja aludni örök álmát.»
Ugyanazon lap ápril 15. száma után, az előadottakat még a következőkkel egészítjük ki, mint korra s emberekre nézve jellemző vonásokat Széchenyi temetéséről múlt számunkban közlött tudósításunk kiegészítéseül sietünk kivonni a P. Hirnök mai számában megjelent három soproni levelet.
Sopron, ápr. 11. A családi halottjelentés szerint a nagyczenki temetésnek csütörtökön, 12-én, kellett volna végbemenni, de különös okok miatt egy nappal előbb, azaz ma, szerdán, délutáni 4 órakor tartatott meg.* A holttest a döblingi beszentelés után vasuton hozatott ide s kedden este a pályaudvarnál a megholt számos tisztelője által fogadtatott s aztán rögtön Czenkre vitetett, hol a gróf tisztjei s a lakosok fáklyákkal vártak reá. A holttest szerdán a várkápolnába tétetett. A temetési idő váratlan előbbretétele miatt nem csak a magyar akadémiai küldöttség, hanem a városok s testületek küldöttei, sőt még a rokonok közül is sokan elkéstek. De mindamellett 5–6000 ember együtt volt. Már délben mindenki sietett Sopronból s a vidékről megjelenni Czenken. Négy óra után a koporsót a várkápolnából 8 fiatal Széchenyi, a megholt testvérének, Pálnak öt fia s aztán még három unokaöccs, László, János és Dénes, vitte a négylovas halotti szekérhez. Miután a koporsó a szekérre tétetett, elindult a menet; elől a gyermekek, tanulók, nők és férfiak, Nagy- és Kis-Czenk lakossága, azután a papság, a helybeli lelkész 16 lelkész társával, azután a cselédség, a halottas szekér a koporsóval, melyre a megholt kalpagja, kardja, a tébolydából ismeretes violaszin attilája volt téve. A szekér körül 3–400 fáklyavivő ment, kik közt sok tekintélyes soproni polgár volt észrevehető, a szekeret a megholt mélyen megszomorodott fiai Béla és Ödön s a többi rokonok követék, azután jött mintegy 50 mágnás, s a nemesi rendből többen, kik közt Ürményit, Károlyit, Podmaniczkyt, Babarczyt, Pallavicinit, több Zichyeket, Deákot, Klauzált, Keményt, Toldyt, stb. jegyeztük meg, kik mindannyian külön vonattal érkeztek meg Bécsből. A menet csendesen, minden ének nélkül haladott Czenkre a családi sírbolthoz, s oda érve, az egyházi szertartás után a koporsót ismét a 8 fiatal gróf vitte le a sírboltba. Az utolsó imádságnál mély csend volt, mit csak hangos zokogás szakított meg, egy szem sem maradt szárazon, mindenki úgy érezte, hogy valami becseset, kipótolhatatlant veszített: az ima után Vörösmarty Szózatát éneklé el a tömeg, mire csendesen szétoszlott. A sírbolt azon fülkéjében, hová a koporsót helyezték, lehete látni a szerencsétlen grófnét két fiával, legmélyebb fájdalomba merülten, honnét csaknem erőszakkal vitettek el.
Nyilvánvaló, hogy a mindig gyanakvó kormány félt a nemzeti érzület minden nyilvánulásától s szánalmas kicsinyes fogásokkal igyekezett azt ellensúlyozni
Az itteni (Sopron városi) színház ma este felfüggeszté előadását, pénteken lesz a requiem N.-Czenken és Sopronban.
Sopron, ápril 11. Mint a villám futotta be az országot gr. Széchenyi halálának leverő híre. Vasárnap ide is elérkezett a gyászjelentés, mely időben már szinte az egész hazában elterjedt. Az itteni polgárság azonnal a nagy halott bátyjához ment azon kérelemmel, hogy a gróf földi maradványait a pályaudvarnál fogadhassák el, s azt gyász kiséretképen követhessék a városon végig, mit a gróf (Pál) megtagadott, hogy a városban minden feltünő jelenetet kikerüljön. Egyébiránt a nagy halott rokonai s több fiatal ember jelen volt a pályaudvarnál, mely utóbbiaknak jutott a tisztelet a koporsót a vaspályáról a legegyszerűbb halottas szekérre feltenni. Még azon este elment a halottas szekér Széchenyi hű tisztviselője, Némethy Imre, felügyelete alatt N.-Czenkre. Az eső szakadt s az ég megeredt könyűi mellett érkezett meg a hallgatag vonat Czenkre, hol az elhúnyt családja, tisztviselői, s a falu előljárói által fogadtatott. A koporsó a családi kápolnában tétetett le, hol két fiatal ember felváltva őrködött.
Sopron, ápr. 12. Azon szerencsétlenek közé tartozom én is, kik az ország nagy halottjának temetésén jelen nem lehettünk, a gyászjelentés szavaihoz tartván magunkat, mely szerint a gyászoló család az eltakarítás ünnepélyét a mai napra, délesti 4 órára határozta, holott az már közbejött intézkedések miatt egy nappal előbb, ugyanazon órában megtörtént. De ha a temetés első határnapja megmaradt volna is, csak nagy erőlködésbe került volna kellő időben a gyászhely színére eljutni, mert a pest-bécsi gőzvonat már két nap óta mindig egy órával elkésett, úgy hogy mi is a reggeli hét órai soproni vonattal már nem mehettünk, hanem csak a 9 óraival indulhatván, táviratilag megrendelt postalovakkal siettünk Bécsujhelyből N.-Czenkre; de már Sopronban csak kisírt szemekkel s a megtörtént temetés szomorú hírével találkoztunk. Mindamellett nem mulaszthatom el az események némely részleteit, mint azokat Paur Imre hazánkfiától hallottam, feljegyezni. A nagy halott lakattal lezárolt és lepecsételt koporsóban Bécsből a nemzetség jelenvolt tagjainak, a gyászoló özvegy édes fiai Béla és Ödön, mostoha gyermekei, gr. Zichy Géza és Ilona, továbbá Széchenyi János és Gyula kiséretében ápr. 10-én Bécsből indulva, fél 10 órakor este érkezett a soproni indóházhoz, hol a drága testet az elhúnyt aggastyán testvérének Pálnak több fiai, a fentemlített nemzetségi levéltárnok s a grófi ügyvéd Pap Károly és Némethy Imre számvevő fogadták. A polgárság Sopronban óhajtotta volna a koporsót fáklyákkal kisérni a városon keresztül, azonban az engedély csak tegnap érkezett meg. Az ereklye tehát a város elkerülésével egyenesen Czenkre vitetett, hol a grófi tisztség, ennek élén a jó hírű Hajnik János s az elhunyt egykori jobbágyainak hálás tömege a legmélyebb fájdalom közt várakoztak, s a várkastély kápolnájában felállított s czímereivel ékített ravatalra tettek fel, hol az ápril 11-én délesti 4 órára áttett temetésig az ifjú tisztség felváltva s kivont karddal állott tiszteleti őrséget. Ekkor még nemcsak a temetésnek, de még a megtörtént halálozásnak híre sem jutott el két órai távolságon túl Sopron alul. De a rögtönzés daczára is közel tíz ezer emberből állott tegnap a temetési gyászkiséret, mert a soproni nép és polgárság s velük a polgármester és városi tanács tömegesen tódult ki a gyász helyére, s az összes nagy- és kis-czenki nép a közelebbi falvak népével processio alakban a dicsőült által újonfelépíttetés végett lerontatni rendelt anyatemplom romjaitól a várkastélyhoz, honnét a nagy halott kizárólag a nagyreményű Széchenyi-csemeték vállain a köztemetőben álló nemzetségi sírbolt kápolnájába 400 fáklya s keserűen zokogó hívek kiséretében vitetett. Nevezetes az, hogy az e sírbolti kápolnában, melynek oltára az üdvözitő feltámadási ünnepének tiszteletére szenteltetett, a husvét hetében végzett ájtatosság fejében VII. Pius pápa ő szentsége mint Krisztus urunk helytartója, 1817. évi aug. 26-áról szóló s 1818-ki febr. 17-én új abban megerősített bulla szerint a hívekre teljes búcsú kegyelmét terjeszté ki. S e teljes búcsúban ez évben ezernyi ezerek részesültek, mert az üdvözültnek hamvai megszámlálhatatlan népet vonzanak tegnap óta e kápolnába. Maig több mint negyvenezer ember vándorolt oda. A temetésről elkésettek közt nevezetesebbek Thurn Taxis hg, Teleki Sándor és Kornis Ádám grófok, amannak sógora Földváry, a vas- és zalamegyei küldöttségek, melyek Sárváron gyűltek össze s élükön Batthyány gr., Puttyán Ödön és Jenő bárók, Bezerédy László, Inkey János, László és Kázmér, Horváth Vilmos, baltavári Horváth Ferencz, Koppányi Ferencz, Csillagh László, Bátor Géza, Szabó Samu, Brodanovics, stb. állottak. Megható volt a mosoni gazdaképző intézet növendékeinek sereges megérkezése tegnap, Major Pál lelkes hazafi vezérlete alatt. De maga a megyei főnök Króner, az üdvözültnek egykori követtársa is, bár elkésve, a nagy ember sírjához sietett. A folyvást új vidéki hívekkel népesült czenki sírbolti kápolnában az egész hét folytán engesztelő sz. miseáldozatok tartatnak; de ma délelőtt ünnepélyesen Sopronban tartatott meg a Benczék templomában, az üdvözültnek fájdalomba merűlt egyetlen élő testvére, Pál, kívánatára, s a nagy templom szorongásig megtelt, a hálás soproni nép egytől-egyig osztozván nem csak a nemzetség, de az egész ország közös gyászában. A lángsugárban úszó gyászravatalon csüngő czímerekből kifénylő kettős kereszt a hármas halmon hangosan kiáltá, hogy a nagy halott az utolsó lehelletéig egyedül s kizárólag a hazának élt. – A vigasztalhatatlan özvegy grófné, fiaitól s több ifjú Széchenyitől s előkelő hazánkfiától kisérve, a mai délesti vonattal indul vissza Bécsbe, a gyászeset folytán teendő intézkedések végett. Török János.
Ez volt a dicsőültnek úgy életében mint halála után egyik legbuzgóbb tisztelője, összes munkáinak s hátrahagyott kiadatlan kéziratainak legszorgalmasb összegyüjtője s éveken át többféle alakban kiadója. Egyszernél többször volt alkalmunk reá hivatkozni s közléseit felhasználni.*
Becses ajándékát, egy cseresnyefából csinosan faragott s a Széchenyiek családi czímerével diszített üveges könyvszekrényt, a n. casino kegyelettel őrzi.
Az Akadémia példáját nyomban követték a számos egyletek, első sorban az országos magyar gazdasági egyesület, azután a casinók. Alig volt ember, ki karján vagy fövegén fátyolt ne viselt volna. Mennél inkább óvakodni kelle a közhatóságok tüntetésre magyarázható hivatalos nyilatkozásaitól, annál inkább igyekeztek országszerte a magánosok, s nem hivatalos testületek, részvétöket a nemzet gyászában láthatóvá tenni. A lapok nem győzték közölni a hitfelekezeti különbség nélkül templomokban s azokon kívül végtelen hosszú sorban tartatott gyászszertartásokat, ünnepélyeket, s ily alkalmakkor mondatott szebbnél-szebb szónoklatokat. Ezek egybegyüjtése s egy nagy emlékkötetben kiadása is indítványoztatott;* míg magasb körökben e veszélyes demonstratiók betiltása volt szóba hozva.
Kazinczy Gábor által.
Bőkezűségben sem volt hiány. Tehetősbek és szegényebbek három-négy felé osztogatták szinte egy időben hazafias adományaikat: Kazinczy irodalmi hagyatékára, Akadémia palotájára, Széchenyi emlékére, Vörösmarty családjának, stb. Voltak, a kik örök alapítványt tettek a gyászszertartásnak évenként leendő ismétlésére (p. o. Lopresti b. összes urodalmaiban).
A közérzületben való részvételének mintegy családi jelleget adott s adhatott is a maga körében a nemzeti casino, mely a dicsőültnek egyik első alkotása, s hazánk szinejavának ama bús napokban mintegy menhelye volt. Legyen szabad 1860. ápril 20-án tartott választmányi ülésének jegyzőkönyvét, eredeti kivonatban ide iktatnunk. Deák Ferencz sorelnök stb. jelenlétében: – – 2. sz. A magyar haza jó fiainak kedélyére e perczben nyomasztó fájdalommal nehezedik ama nagy veszteség érzete, mely a nemzetet dicső nevű nagy fiának Széchenyi István grófnak ápril 8-án történt gyászos halálával érte. – A n. casino az örök emlékű férfiúban nemcsak a nemzeti élet fejlődésének irányadó fővezérét, hanem saját alapítóját, atyját is siratja, s fájdalma és kegyelete nyilvánításáúl a választmány a következőket határozza:
1. Azon gyász külső viselésének, melyet a n. casino tagjai átalában már e határozat előtt felvettek, tartama egy hónap legyen.
2. A Pesten tartandó s a Magy. Tud. Akadémia által rendezendő gyászmisén a n. casino tagjai tömegesen jelennek meg; az ápril 26-án Bécsben tartandó családi gyászmisén pedig küldöttség képviselendi az egyletet s a választmány reményli, hogy e küldöttséghez a tagok közül minél számosabban fognak csatlakozni; a nagyteremben e czélból kitett ívre jegyezvén elébb nevöket.
3. Az egylet termeinek egyikében a dicső emlékű alapítónak legsikerültebb mellszobra fog felállíttatni.*
Ez utóbb elhalasztatott, miután az egylet 500 frttal járult hozzá az Akadémia által indítványozott nagyobb emlékszobor költségeihez. (Jan. 31. 1861. és 1862.)
4. A bécsi gyászmisére felutazó küldöttség élén az egylet igazgatói egy gyászfeliratot nyujtanak át a nagy gráf özvegyének és családjának, mely felirat a n. casino fájdalmát s részvétét tolmácsolja.
Erre a n. casino jegyzője (Bérczy Károly) a gyászfelirat fogalmazványát olvasván fel: «Nagyméltóságú grófné! A mély gyászt, melyet az országos veszteség szomorú hírére stb.», a választmány e feliratot magáévá tette s annak minél több választmányi tag által leendő aláírását határozta el.
A pestieket azonban megelőzték a Bécsben tartózkodó magyarok, kik ápril 26-án a skót atyák templomában rendezték az első requiemet, melyre (Lonovics-Zichyek-Waldek stb.-kel élükön, mind díszmagyarban) oly számosan jelentek meg, hogy a tágas helyiségbe alig fértek be.*
Feltünt t. k., hogy a bécsi aristocratiának csak egy tagja, mutatta magát. Pestről ez alkalommal az ifjúság (500 fő) külön hajón akart Bécsbe felrándulni; de a rendőrség betiltotta ezt.
