VII.
VII.
162. AZ ALAGÚT BUDÁN.
(Eredeti felvétel után.)
Bécsi, májusi forradalom. Az udvar Insbruckba megy. Reactió. Radeczky kisérői. Panslavismus.
AZ ALATT, míg Magyarországon az új kormány szervezése s az első nemzeti gyűlésnek népképviseleti alapon választása, s míg Ausztriában szintúgy a nagy vívmányok életbeléptetése, a tartományi gyűlések s ezek tetejébe az egybegyülendő alkotmányozó egyetemes birodalmi gyűlés összehozása s ezek feladatai foglalkoztatták a közvéleményt s tartották itt is ott is, kétségkívül jótékony és loyális mozgalomban a kedélyeket: a jó bécsiek nem nyugodtak meg babéraikon. Eltelve az annyi oldalról kiérdemelt dicséretektől, még további tettekre, új babérokra vágyódtak. Feladatuknak, úgy hivék, még csak egy része van megoldva; nem kevésbbé fontos az, a mi még hátra van. Ausztriának, forradalmi, mondjuk, szabad szellemben leendő gyökeres átváltozása, újjászületése, a kimondott nagy elveknek minden irányban érvényesítése, összeforrasztó erejöknek kipróbálása volt a feladat, melynek megoldására a tanuló ifjúság, a műhely, a tanácskozó testületté alakult nemzetőrség, s a még mindig működésben levő állandó, helyesebben szólva, folyvást változó forradalmi eredetű és nevezetű helyi bizottságok, magokat első sorban hivatottaknak érezék. Fontosságukat saját önérzetükön kívül nem kis mértékben emelék a birodalom székvárosának sajátságos helyzete, a kormányhatalomnak gyámoltalansága, a katonai erőnek elégtelensége, vagy teljes hiánya, – mert szinte utolsó emberig mindent Olaszországba kelle Radetzkyhez küldeni, – s végre a bomlás elszomorító jelenségeivel párvonalban haladó külesemények, melyek együttvéve erősen megrendítették a hitet az egykor hatalmas Ausztria fenmaradásába, összetarthatásába. Angliában különösen a lombard-velenczei királyság visszahódítását lehetetlennek tartották. A bécsi közönség politikai éretlensége, melyet a régi kormány mesterségesen szítogatott, általános műveltségének az együgyűség boldogságáig menő alanti foka, melyet gondos ápolói oly igen irigylésre méltónak hireszteltek, most, a mikor belátó s hazafiságtól lángoló áldozatkész polgárokra, magasb fokon álló kormányférfiakra, köztiszteletben álló jellemekre, vezetőkre lett volna szükség, keservesen megboszulta magát. Gyermekies szélsőségek közt hányatni látjuk őket. Egyszer visszasovárognak a régi jó idők, a biztos kereset, béke és nyugalom után, másszor világfelforgató socialismus tanait hirdetik; a császári család iránti kegyelet is hullámzásokon megy át, megrendül a hit, nincs többé tekintély, nincs összetartó kapocs. Fölvetik a kérdést: vajon igazán mit nyertek? vajon az új állapotok jobbak-e a régieknél? Egymást kezdik az elkövetett hibákért okolni. Igazolva látjuk Széchenyi előre mondását: a nép nem ismer határt a követelésben, a kormány az engedésben; de hol van a tartósság biztosítéka!
Úgy találják, hogy ez a Ficquelmont, kinek darab ideig viszonylag elég jó hangzású neve volt, nem különb ember a régieknél, kiknek iskolájában nőtt fel. Meg kell buktatni. Oda mentek a palotája elébe, s épen úgy tettek vele, mint csak két hónappal előbb Metternichhel: addig lármáztak, fenyegetőztek, míg lemondott, s átengedte helyét Pillersdorfnak. Ennek, az irodák csendes működéséhez szokott hivatalnoknak vezérelve volt a kibuvó ajtókat, a mérséklet szelíd közvetítéseit keresni. Többnyire meg is találta ezeket; megadott, legalább, látszólag mindent, a mit kívántak tőle. Kívánták a rendi alkotmányok gyors mellőzését, közvetlen választásokat, semmi censust, csak egy kamarát, a mihaszna felsőház félrelökését, általános szavazatjogot, a nőknek is (különösen Csehországban) közügyekbe belevonatását, adók leszállítását, fölemelését, az önnön magok által kiegészített bizottmányok hatáskörének szélesbítését, állandósítását: minden jó volt. Csak nem kell szembeszállani a néppel, nem kell haragra ingerelni a nyers tömeget, az éretlen ifjúságot: inkább állandósítsuk, szentesítsük az anarchiát. Pillersdorf csinált nekik, egy szájizök szerinti új alkotmányt, állítólag belga minta szerint, s az udvar beleegyezését fegyvercsörtetéssel, késő éjjeli órában kinyerve, vagyis kicsikarva, – mikor műve életrevalóságát kell vala bebizonyítnia, ott hagyta helyét, leköszönt, az administratiónak csak ideiglenes továbbvitelével bizatván meg. Senkit sem elégített ki s oly nagy volt iránta a közöny, hogy még a neki szánva volt macskazenét sem kaphatta meg. Gr. Latour, ki mint hadügyminiszter lépett be az új kormányba, ellentétes jellemével vonta magára a népszerűtlenséget, melynek utóbb áldozatúl is esett. (Okt. 6.) Sok minden járult hozzá, hogy a bécsiek, a márcziusi nagy napok fényét még egy második, egy «májusi» forradalommal homályosítsák el. Ezt a május 15-ki győzelmet, mely különben még május 16-án olyan a milyen kiegészitésre várt, semmi pompa, semmi örömünnep nem kisérte és nem követte. A helyett a császári udvar egy a márcziusitól nagyban különböző sétakocsizásra indult Schönbrunnig. Ide megérkezve, a kiséret azt a mély titokban tartott utasítást kapta, hogy a st.-pölteni országúton tovább kell menni, egész a bérczes Tyrol határáig; mely tartománynak úgy erkölcsi, mint éghajlati légköre sokkal egészségesebbnek mutatkozott. A beteges fejedelemnek a légváltozásra valóban igen nagy szüksége volt, s ez egy udvari kamarás által az elbámult miniszteriumnak tudtára adatott. Ez a miniszterium ingadozni érezte maga alatt a talajt s belátva bár úgy saját, mint az udvar szabad mozgásának, akarata nyilvánulásának az aula és a központi comité zsarnoksága által való elnyomását, megsemmisülését, két bizalmi férfiát, Hoyos és Wilczek grófokat, rögtön a menekvő császári család után küldötte, hogy azt, ha lehet, visszafordulásra indítsa. A kisérethez csatlakozott Bombellestől egyelőre elegendő felvilágosítást nyertek. De a városi lakosság zömében még sokkal hangosabb kifejezést nyert ezen óhajtás, a régi kedélyesség és loyalitás kiséretében egyúttal a rémület is a bekövetkezhető dolgoktól. A bankokat ismét ostromolták a betétekért, érczpénzért s szidták mindenfelé a lábrakapott anarchiát. Az egymást követő szigorúbb rendszabályok, constablerek állítása, idegenek kiutasítása, új sajtórendelet, nemzetőrségnek katonai parancsnokság alá helyezése, rögtönitélő biróság, stb. közhelyesléssel találkoztak. Csak az elvben és titokban elhatározott diáklegiók feloszlatását az iskolai szünidő daczára nem merték végrehajtani. A császár maga nem titkolá elhatározása okát, s kezdett igazat adni azoknak, a kik nagyobb erély kifejtése s egy nyilt visszahatás megkezdése mellett eddigelé csak titkon buzgólkodtak. Ekkor keltek szárnyra a reactio, a camarilla, a katonai uralom gyűlölt jeligéi. A külesemények is más fordulatot nyertek. Radetzky folytonos visszahúzódásának, vereségeinek hírét, váratlan sikereinek, győzelmeinek, Milanóig nyomulásának, majd egy előnyös fegyverszünetnek örvendetes hírei váltották fel. Magyarország a horvát, rácz és szerb támadás, tótok, oláhok többé-kevésbbé leplezett és nyilt lázadásaival volt elfoglalva s az egyszer adott királyi szó szentségének hivatalos megerősítései mellett is oly válságba sodorva látta magát, mely a monarchia két fele közt egy fegyveres mérkőzést sokkal valószínűbbnek tüntetett fel, semmint a békés kiegyenlítésnek, a régi bizalom helyreállításának, bár őszintén ohajtott esélyeit. Az udvarnak Innsbruckba menekülése mindazonáltal megújítá azok csalóka reményeit, kik a birodalom súlypontjának s az uralkodó ház székhelyének áthelyezését Budapestre forrón óhajtották, sőt a fenforgó zavart viszonyok közt még lehetőnek is tartották. De e téren versenyre kelt a különben folyvást nyugtalankodó cseh főváros is, mely befolyásoltatva a karloviczi congressustól, a panszlavizmus zászlaját lobogtatta s ellenünk foglalt állást.
163. GRÓF LATOUR.
(Ő Felsége Hitbizományi könyvtárából.)
Az alatt Prága is megcsinálta, hamar be is végezte a maga pünkösti forradalmát (junius 12–16.). Falai közt székelt a nagy általános szláv congressus, keretébe foglalván az összes magyarországi délszlávokat is, szerbeket, horvátokat s a felsőmagyarországi tótokat, ruthéneket stb. Volt nagy pompa szabad ég alatt tartott soknyelvű istenitiszteletekben, díszmenetekben, nemzeti dalokban s színpadias festői öltözékekben és fegyverzetben. A diákok, megvetve a német tricolort, másféle utópiákba merültek, támaszkodva az egészből mitsem értő munkások nyers tömegére is. Torlaszok emelkedtek a főutczák bejáratain s a Moldva partjain. Windischgrätz herczeg, kinek nejét palotája ablakában lelőtték, alkudozásokkal, vagy ingadozással húzta ki idejét, mig végre a hasztalan csörtetést megsokalva, összeszedett haderejével (ágyúkkal is) erélyes támadást parancsolt s rendet csinált, igen csekély áldozattal kiadva és végsőig érvényesítve hires «föltétlen megadás» jeligéjét, melyet később Magyarországon fog kevesebb sikerrel ismételni.
A szövetséges új állam eszméje az előtérbe állított «cseh korona» fényével együtt homályba merült.
Mindez a katonai pártnak vált előnyére, mely a helyzetet nem is késett, mintegy álomból felocsúdva hasznára fordítani.
Az osztrákok nagy költője, Grillparzer, szárnyra bocsáthatá Radetzkyhez szóló híres verselményét: «In deinem Lager ist Österreich».
Ily benyomások között közeledett az országgyűlés megnyitásának napja. A pestié július 5-én; az osztrák birodalmi gyűlése (Reichsrath) 22-én; az előbbi a királyi teljhatalommal ellátott István főherczeg, – az utóbbi, a már német birodalmi kormányzóvá (Reichsverweserré) megválasztott János főherczeg által levén megnyitandó.
