II.
II.
Kossuth a maga útján. Iparegylet. Hetilap. Gyáralapító társaság. Szabó Pál. Balatoni gőzhajózás. Pest megye gyülései. Politikai programmtöredék. József nádor †. Pártalakulások. István fhg. föllépte. Kossuth, Pest m. követe. Széchenyi Mosony m. követe. Ferencz József fhg. kir. biztos. Széchenyi beszéde M.-Óvárott.
KOSSUTH azalatt ment előbbre mindig a maga útján. Mikor a Pesti Hirlaptól, melyet negyedfél évig (1841–1844) vezetett, megvált, ezt ily önérzetes, részben fenyegető «búcsúszóval» tette: «A pálma teher alatt nőtt! – – És ime! midőn minden akadály daczára ennyire jutánk, midőn ily nagy pártnak gyámolítása áll hátam megett, akkor kell a tollat kezemből kiejtenem.* Szinte mesésnek látszik. De hiszen lássák ők. Heverni nem fogok; még csak vesztegelni sem – – Hirlapszerkesztői életem a nemzet előtt nyilt könyvként áll. Szennyes érdekek soha nem vezettek. Sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaim heve meg nem tántoritott. – – Isten tartsa meg a királyt! Isten óvja meg a nemzetet minden gonosztól! De ha elkövetkeznének a viszontagságok napjai s szükség lenne férfiakra, kik tegyenek, áldozzanak, felejteni fogom erőtlenségemet s ez óriássá feszítendi a törpe erőt. – – Isten velünk, szerencsés találkozásig» … A mi az akkor nagy divatban volt horatiusi idézetet illeti, annak egyik részét (vultus instantis tyranni) föltétlenül alkalmazhatjuk reá, de a másikat (civium ardor prava jubentium) tán nem annyira!?
Különben dicsekedett, hogy száz lapja is lesz, ha akarja.
Kossuth nem csak a Pesti Hirlappal teremtett egy új világot, de a tettek mezején is rendkívüli tevékenységet fejtett ki. Mindent lelkesedéssel karolva fel, nem csüggedett sem egyes balsikerei, sem saját anyagi helyzetének aggasztó fordulatai felett; ha olykor panaszkodott is, hamar visszanyerte lelke ruganyosságát; sietett is megczáfolni a róla őszintén vagy álnokul terjesztett hireszteléseket, miszerint a közélettől visszavonulni s egészen a magán életre szorítkozni szándékozik. Buzgó részt vett egyleti gyűléseken, főleg ha valami pártérdek is forgott fenn; ritkán hiányzott Pest megye gyűlésein, hol Széchenyivel találkozott s hol mindkettejök megjelenése város és vidék lakosságát mozgásba hozta. Egyike maradandó alkotásainak az iparegyesület, melynek éveken át igazgatója s éltetője volt. E téren való működése folyvást növelte népszerűségét s ellenfelei részéről is oly elismerésben részesült, hogy a királyt magát sikerült a magyar iparegyesület pártfogójává, egy 5000 frtos alapítványnyal megnyerni: az időnként rendezett kiállításokat, mint haladásunk örvendetes jelét, maga a nádor s minden rendű és rangú közönség, a védegylet barátai és ellenségei egyaránt szorgalmasan látogatták, dicsérgették. A még csak négy éves életű, de életre való egyesület gyarapodásának egyik emeltyűje lőn a Hetilap, mely anyagi és közgazdasági szaklapunknak szerkesztését Kossuth vállalta magára. Első száma 1845 ápril 1-én jelent meg az ő bevezető soraival. «A magyar iparegylet által ezennel megindított Hetilap», mondá, «egy újabb élőjel a nemzet előtt, hogy közéletünkben a sociális mozgalom érvényességre emelkedett.» «A politika magas regiója,»: mondá tovább, «a Hetilap köréből ki van zárva; azonban ne kicsinyeljétek e tért, melyben mozogni fog» stb.
Széchenyi bizonynyal azok közé tartozott, kik a közhasznú tevékenység e terét nem kicsinyelték; még ha nem suttogták volna is fülébe, hogy Kossuth most e téren szintúgy «grassál», mint korábban a Pesti Hirlapban, mely izgató irányával aggályait annyira felkölté. Sőt ő reá és a szabadelvű párt mérsékeltebb árnyalatára, de még a conservativekre is nyomasztó hatással volt, hogy Kossuth mintegy hallgatásra legyen kárhoztatva; őszintén közreműködtek, hogy ismét lapot kapjon: nem féltek annyira tőle, hogy vele a nyilvánosság előtt megmérkőzni ne merjenek.* Maga Metternich, ki a szentgróti levél elemzéseit is nagy figyelelmmel (s helyeselve) kisérte, a Hetilap fontosabb közleményeit is lefordíttatta s olvastatta magának. Dessewffy lapja, a Budapesti Hiradó, anyagi érdekeinknek is kiváló képviselője fennen hirdeté, hogy: «iparemelés szent dolog; de védegyletre semmi szükség». Ostromolta is ez utóbbit folyvást úgy saját, mint Széchenyitől kölcsönvett érvei egész készletével s szórta reá élczeit. Belekötött változó elnevezéseibe: «magyar» volt kezdetben, «országos»-sá azután vált iparvédegylet, egy rendi határozattal az alsóház által a «törvény védpajzsa» alá helyezve, de minek gyakorlati értéke nem volt, végre óhajtá, hogy legyen minél előbb «néhai» s múljon ki. csendesen. Szünjön meg a «terrorismus», mely a becsületszó adása és megtartása, úgyszintén a kereskedőknek a «honi» készítményekkel űzött csalásai irányában (Alapszabály 9., 35. §.) gyakoroltatott stb. Ennek ellenében az egylet pártolói dicsekedtek, hogy nemcsak nem múlt ki, hanem egy egészséges magzatot is szült: a gyáralapító társaságot. Ez utóbbi azonban, melynek elnökségéről Széchenyi hamar lemondott, a részére aláírt 250,000 pfrtnyi tőkével sokat nem lendíthetett, s miután egy heves és népes gyűlésben, Kossuthnak az igazgatóságról lemondásakor, (1845. ápr. 13.) Deákot is belevonták,* Batthyány Kázmér vezetése alá került, kit Bezerédj, Hajnik, Pejacsevics, Valero, mint választmányi tagok lehetőleg támogattak, nagy hühó után végre is feloszlott. A védegylet sem érte meg az eredetileg kötelezett hat esztendei tartamot, csekély értékű ingóságainak örökösévé a budai nyári színházat téve, szélyelment, mintegy megelégedve azzal az eredménynyel, hogy lendületet adott a kézi- és gyár-iparnak, s egy darabig góczpontul szolgált a sokfelé ágazó ellenzéknek. Legnagyobb csapás azonban, mely Kossuth e törekvéseit érte, az első magyar kereskedelmi társaságnak (mintegy 80,000 pfrt veszteséggel) bukása s igazgatójának, a különben nagy tevékenységet kifejtő ifjú Szabó Pálnak szégyenletes megszökése volt. Mindezek után nem kis erőfeszítésbe került, Kossuth uralkodó eszméjének, a vukovár-fiumei vasútnak felszínen tartása. Ez ügyben volt, mint már említők, Fiuméban is találkozása Széchenyivel, a «siker emberével». – Egyszernél többször volt alkalmunk rámutatni e jelzés ingadozó voltára, apró kudarczaira. Így többi közt el nem hallgathatjuk a sok éven át sürgetett «pesti kikötő»-nek napirendről levételét … Az eddig tett költségeket a maga erszényéből fizette ki. Némi vigasztalásul jegyezhetjük a szerencsésebbek rovatába a balatoni gőzhajózást, melyet nem kezdeményezett ugyan, de az érdekeltek nagy örömére szivesen felkarolt. Szokása szerint egy kis röpiratot szentelt ez ügynek is 1846. ápr. 2. Eszméket ád itt is és elevenre talál. Nem kecsegteti a részvényeseket, kiket összetoborzani segített, valami dús osztalékkal; inkább a közvetett haszonra utal. Példáúl hozza föl a budai alagútat, vagy esetleg egy új hidat a Dunán a Gellérthegy átellenében. Súlyt fektet a kőszéntelepekre, melyek kerestetvén, föl is fognak találtatni s óhajtja, hogy majd «széles e hazában» helyett «mély e hazában» s végre «magas e hazában» szólamok honosúljanak meg nálunk. A Balatont le kell csapolni, azaz természetes színvonalára leszállítni, hogy a déli partján elterülő lápok kiszáradván, hasznavehetőkké válhassanak. Útat kell nyitni a Dunához. Gondolni kell a haltenyésztésre is. Füred pedig szebb jövőt érdemel. Ezzel körülbelül meg van mondva, a mit mondani lehetett s mi nagy részben még valósulásra vár.*
«Ha az ellenzék azon részének, melyet Kossuth képvisel, organuma nincs kénytelenek vagyunk neki megnyitni hasábjainkat, bármennyire különbözőek nézeteink. – – Kivánom tehát, hogy Kossuthnak lapja legyen, s reménylem, hogy ez történni fog.» (Eötvös levele Széchenyihez. 1847 február.)
Elnöknek akarták, de ez ellen ő határozottan tiltakozott.
Azóta a tó déli partjain is számos új telepek keletkeztek s teszik virulóvá környékét.
A szót gyorsan követé a tett.
Október 20-án (1846) ünnepet ült a kies Füred és vidéke. Az első gőzhajó, melyet ama vidék büszkesége, Kisfaludy Sándor tiszteletére «Himfy»-nek kereszteltek, díszes közönség jelenlétében vízre bocsáttatott. Széchenyi, fiát Bélát is magával vitte. Október 21-én körüljárták a szép Balatont, Kenese, Gamásza, Siófok, Boglár, Fülöp s Keszthely érintésével. Ezt elvégezve, 22-én Veszprém felé s Fehérvárnak vette útját s 24-én ismét Pesten volt, hol a reá váró ügyek sokasága nem akadályozza, hogy magát ismét szörnyen «elhagyatva» lássa s hazáján a «halál symptomáit» szemlélje (Napló, okt. 28., 31.) November 1-én volt a József-ipartanoda megnyitása, melyet minden politikai árnyalat örömmel üdvözölt.
Széchenyi egyéb aggályaihoz ekkor hozzájárult a nádor betegsége.
A pártok mind élénkebben fejlődtek s vezérletök, esetleg közös nagy czélokra egyesítésök, erős kezet kívánt. Kossuth és elvbarátai idejök nagyobb részét az irányadó központi Pest megye vitatkozásainak s országgyűlési utasításainak szentelték; az ez utóbbiakkal foglalkozó választmányba Széchenyi bevétetését Szentkirályi azért ellenezte, mert úgy soha sem lesz vége a hosszas tanácskozásoknak; ellenben Batthyány egy kedvező alkalommal mint a «legnagyobb magyart» köszönté őt fel, holott Apponyi iránt táplált gyűlölete, legalább Széchenyi úgy találta, nagyobb volt, mint honszerelme. Gr. Keglevicsnél megindultak a titkos értekezések egy tömör conservativ, vagy mérsékelt («fontolva haladó») párt alakítása s valami programmjának körvonalozása iránt. Széchenyit oda nem hívták. Nem is ment volna, mert, mint mondá, maskara volna az neki; az, a mit ő conserválni akar, úgy áll ahhoz, a mit reformálni kell, mint 10: 100. Saját eszméit mintegy rendbe hozandó, kezdé írni újabb röpiratát, de a melyen nagy elfoglaltsága miatt, vagy álmatlan éjszakáin, vagy az üléstermekben a meleg szóharcz közepett dolgozhatott csak. Ülésekre rendesen nagy táskával és írószerekkel felfegyverkezve járt. S közben el nem kerülheté, főleg ha reá hivatkoztak, hogy felállva egy-egy replikát vagy más elmefuttatást ne improvizáljon. E napokból származik az ismert adoma, mely szerint, mikor ki akart menni a gyűlésből, valaki figyelmezteté, hogy térjen vissza, mert Nyárynak ellene intézett támadásaira kell felelnie. «Kossuthot meghallgatám», mondá fejrázva, «fagylalt után nem eszem paczalt».
127. BALATONFÜRED.
(Hunfalvy János «Magyarország és Erdély képekben» cz. munkájából.)
A «Politikai programmtöredékek» cz. röpiratát a hat évvel előbb írt Kelet népe folytatásának s a Jelenkorba írt czikkei erősebb ismétlésének vehetjük. E munkácska ma is olvasva, szintoly érdekes, mint tanulságos. Világot vet az akkori pártalakulásokra s tisztán állítja előnkbe Széchenyi egyéniségét. Tán egy iratában sem adta oly teljesen önmagát: a látszólagos ellenmondások mind eloszlanak. Angol jeligéjét, valamint azt, a mit jó Bonfinunkból vett, sokan bizonynyal ma is alá fogjuk írni. Amaz a tévedések behízelgő s vonzó természetéről, az egyszerű igazságoknak pedig mellőztetéséről s lenézetéséről szól; míg az utóbbi, erőteljes latin kifejezésekben a mi scytha fajtánk nyugtalan, nagyra vágyó, irigykedésre és viszálkodásra hajlandó természetét hányja szemünkre.* Német fordítója (Aus dem Ungarischen mit Bemerkungen, von einem Oppositionellen. Leipzig, 1847) meg nem állhatja, hogy jeligének a Fichte mondását: «Ich bin Ich» reá illőbbnek ne találja.
Error being showy, forward and plausible, attracts many followers, while truth, on account of her unobstrusive simplicity, in neglected or despised. (J. Henry M. D.) Másik: Barbaram igitur Scythicae gentis immanitatem, quae tantopere concordiam et otium abominatur, diu iste furor exercuit; et eousque exercebit; donec se quisque metiri, coërcere ambitionem, invidia arcere, mutuamque concordiam amare didicerit.
Beszámol ujra is róla, miért volt egykor ellenzéki, mikor tudniillik a kormány rossz úton járt s Magyarországot be akarta olvasztani s miért lett ma félig-meddig kormánypárti, mikor a kormány jobb útra tért s az ország önállóságát tiszteletben tartja.
128. A «POLITIKAI PROGRAMMTÖREDÉKEK» CZÍMLAPJA.
Mert neki a negatio soha sem volt annyira eleme, mint az alkotás. (Ugyanezzel szeretett a maga részéről Metternich is dicsekedni.) Mert az ellenzék föladata mindig az ellenőrzés, de nem a vezérlés; mert, angol példával élve, Peel és Kussel egy személyben nem lehet. Jelen álláspontjánál fogva, főkép miután hivatalt is (noha fizetéstelent) vállalt, neki a conservativ párthoz kellene szegődni; de nem teheti ezt, mert hisz szerinte az, a mit nálunk conserválni kell, a reformálandókhoz úgy áll, mint 1:100.
Megmarad tehát független állásában, mi lehet, hogy hiba volt, főleg a mai parlamentáris szempontból; de védi magát, úgy hiszem teljes sikerrel, a szemére hányt következetlenség vádja ellen. Követeli (eredménytelenül, mint mindig) a kölcsönös türelmet és ellentétes meggyőződések tiszteletét; szemére hányva az ellenzéknek, a «pecsovicsok» iránt minden téren gyakorolt s bizonynyal ellenhatást keltő terrorismusát.
«A magyar haza soha sem volt derék, sőt kitűnő férfiak híjával; egy nemében a hazafiaknak azonban mindig szűkölködött, olyakéban tudniillik, kik tartózkodás nélkül a nemzetnek szemére lobbantják az igaz szót.»
Fájdalom, ezzel egy általános emberi gyarlóság, a szolgalelkűségre való nagy hajlandóság leplét szellőzteti, mely nem csak nálunk, hanem minden országban egyaránt undorító alakban mutatkozik: legyen az úr ma egy fejedelem, legyen holnap a fölséges nép. Bajos elhatározni a zsarnokságnak és gyávaságnak melyik faja utálatosabb.
«Ha velem foglalatoskodtok» – így fakadt ki belőle nemes önérzete – «tudom én, mert megérdemlem, hogy minden szenvedelem, ellenszenv és epés érzelem ellenére, mely bennetek forradoz, még sem tudjátok, ha csak egy kissé lecsillapúl bennetek az irántam táplált harag, egy bizonyos nemét az érzésnek egészen elfojtani, mely ha nem is meleg tisztelet, oly megbecsülés mégis, melyet olyasoktól nem birunk megtagadni, kiket szolgateremtményeknek, kik könnyen volnának lábaikról elejthetők, nem vagyunk tartani képesek».
Ismétli sorban reformeszméit.
Ősiség.
Hitel. Hypotheca.
Közlekedés rendezése.
Nemzeti bank.
Köznevelés. (Eddig veszélyes volt; de most már – )
Kötelességérzet ébresztése. (Az a «zarándoki» honszeretet!)
A kelet népe legyen az oknak népe (!)
Valhalla. (A budai hegyekben.)
– – «Legyen vérünk jobb része, vagy ha buknunk kell, legyen a magyar halálban legalább egyesűlve, ha nem tudott életben egyesülni és nem bírta értelme által az elsülyedéstűl megmenteni magát.»
«Emberkönny, embervér égre kiált; legyen az készakarat vagy vezetői hiúság okozatja.»
«És azért, – folytatja Kossuthhoz fordulva, – a haza szent nevére kérem» stb.
«Ön épen oly kevéssé való politikai vezérnek, mint én.»* – «Ha azonban egykor, midőn már későn lesz, érezni s átlátni fogja (?) s megvallani lesz kénytelen, hogy midőn prófétának tartotta magát, nem látott semmit is előre, midőn népeket gondolt boldogítni, csak felizgatójuk volt, midőn honunkat rendezni, szilárdítani vélte, végkép zavarba bonyolítá azt, szabadság terjesztése helyett, mi bálványa volt, szolgaibb állapotba sülyeszté, nemzetiségünket pedig végkép elejtette lábáról, – – szóval, hogy átok volt, a mit fejünkre hozott és nem áldás! akkor ne mentse magát azzal, hogy nem volt a nemzetben egy hű is, ki Önnek csalálmait még idején ketté törni elég elszántsággal bírt s tehetsége szerint igyekezett volna.»
Ezt magára nézve így egészíti ki: «Az én legjobb tulajdonságom oly hangyaféle minőség, melyhez képest soha nem unom meg a munkát, habár toties quoties elszedik vagy elgázolják is előttem a tojást»,
– – «Ha majd egy meg nem szünő benső szemrehányás fülébe hangoztatja: L’enfer est pavé de meilleurs intentions.» … (A pokol csupa jó szándékkal van teli.)
E bús mottót viszont néki kelle Metternichtől és nejétől, Melanie herczegnétől nem egyszer hallania. Mindannyiszor egész lényében megrázkódott tőle.
Mindezekben kettő igen leverőleg hat a mai olvasóra.
Egyik az, hogy tragikai bukásunkat, de melynél a föltámadás reménye még megmaradt, Széchenyi egy erkölcsi bukással, a nemzeti becsületnek is elvesztésével azonosítá; nem egy nyilt tengeren az elemek harczában alámerülőnek, hanem kerti békatóba, sőt fürdőkádba fuladva, nevetséges módon elveszőnek sorsához hasonlítván azt. Másik, hogy az Ausztriával való viszonyt, «házasságunkat», mint nevezi, váltig előtérbe állítja ugyan s hivatkozik reá, hogy azt ő a maga részéről soha nem bolygatta vagy gyöngítette; de egyrészt hazánk állami önállósága körét, «saját tengelye körüli forgását», másrészt a birodalmi érdeket, Ausztria hatalmi állását, mai kifejezéssel élve, a közös ügyeket megvilágítani s az eszméket e téren tisztázni elmulasztotta. Hoc fonte derivata clades! Mintegy megnyugodtak abban, hogy e nehéz kérdés nem egyhamar kerül napirendre, nem válik «actualissá» .
Okozhatjuk ezért azt a sajátságos elfogultságot is, mely azon időben nem csak rajta, hanem közéletünk legfőbb emberein uralkodott, a parlamenti kormányzat és miniszteri felelősség rendszerének, az úgynevezett doctrinärek ez «ábrándjának», gyakorlati értéke és kivihetősége iránt. Nem teszi ugyan egy sorba őket a «kurucz» politikusokkal; de a mi sértőbb lehetett, a számba nem vehetők közé sorolja. Mikor órája ütött, egy huszonnégy óra alatt kelle e nagy korkérdésnek, melyet a nagy municipalista Kossuth utólag a dolgok természetes fejlődésének nevezett, megérlelődnie.
Meg is látszott rajta! Átalános volt a kapkodás, a tájékozatlanság, a rémület.
Széchenyit humora, bár mindinkább epéssé vállva, e komor színezetű műveiben sem hagyja el egészen.
Saját hosszú periodusaira is élczel, melyek sokszor pont nélkül két oldalra is kiterjednek. «Alig birok», úgymond, «kibonyolulni a magyar mérföldet legyőzte hosszú szóalkatból.» A közbeszúrások közbeszúrásai, mintegy kamat kamatja, váratlan gazdagítják, terhelik elménket, s a mondat végén elfelejtetik velünk annak kezdetét. Törülni nem ért reá. Esdekelve fordul inkább az olvasóhoz egy kis elnézésért.
Csattanósabbak rövid mondásai. P. o.:
«Isten egynek jobb szakácsot, másnak viszont jobb gyomrot adott.» Sociális kérdés!
Ismeretes mondása a «vanigliáról és töltött káposztáról», mely külön igen jó, de nem illik együvé, közmondássá vált. Kossuthot, kinek tehetségéről és jelleméről nem egy helyen nagy elismeréssel nyilatkozik, a polemiában többnyire Kossuth úrnak, néha táblabiró úrnak czímezgeti. Nyilván a háta mögött állókat is érti. A tekintetes és a t. cz. (teljes czímű) is járta.
«Tatár fölfogás.» «Kurucz politikai mélység.» «Mindenes szerep.»*
A régi táblabiró-világban, mikor opponálni s egyúttal kormányozni is tudtunk, többi közt Fáy András némi dicsekvéssel szokta magát a nemzet mindenesének nevezni.
Egy ellenzéki «szál», a ki szemére veti, hogy elpártolt tőlük (tudniillik az ellenzéktől), arra a fiúcskára emlékezteti, a ki Amerikába készült kimenni s édes atyját biztatta, hogy majd őtet is elviszi magával.
«Minél nagyobb a vacuum, annál nagyobb a gőznek működése.»
«Nevetséges bukás lesz belőle, melyet egy gyüszűnyi gyakorlati észszel elkerülhetni.»
«Tudom, ennyi igazságot t. K. úr soha sem hallott egész életében. Éppen ez szerencsétlensége. Zsenge korátul kezdve mindig dicsértetve, elkényeztetve, alig volt másoktól környezve, mint tömjénezőktől. Ily körülmények közt lehetetlen, hogy a hegy, melyre a sok domb, mely környezi, szünetlen bámulással fel-feltekint, elvégre magát ugyancsak valami nagy magasságnak, valami kitünő Alpesnek ne tartsa» stb.
«Mirabeau csakhamar pecsovicscsá válik Camille Desmoulinshez mérve; ez pedig – Dantonhoz állítva lesz azzá; de végre ő sem kerüli el – Robespierrehez hasonlítva e qualificatiót’; míg berekesztésűl a forradalmi hagymázszabadság illusióit az önkény zsarnokkeze töri ketté. – «Mi csak kezdetén vagyunk egy ilyféle forradalmi láznak»* stb. – – «Nem praetendálom, mintha K. L. úr készakarva, vagy csak tudva is lenne egy kitörendő revolutiónak fő kolomposa. Én csak azt vagyok bátor erősítni, hogy e tekintetben ő is csak úgy jár, mint az a kancsal kovács, ki máshova néz és máshova üt» stb.
Metternich is ily színben látta a dolgot; de ellene mitsem tett.
«Azonban nekünk magyaroknak egészen közönyös lehet, készakarva vagy véletlenül bonyolíttatánk-e forradalomba, ha ilyenbe csakugyan bele bonyolíttatánk» stb.
Saját személyére nézve e fölléptéből is levonja a következtetést, miszerint sem oda fent, sem ide lent nem fognak neki hinni. «Ámde – s ez a zárszava – ez soha sem lesz az én hibám s azért nem tántorít.»
Mielőtt ez a röpirat sajtó alól kikerülne, egy fontos válság állott be.
1847 január 13-án József nádor meghalt.
Két nap mulva Pulszky betoppan Széchenyihez, kit eddig folyvást czikkeivel üldözött: «Akar-e nádor lenni?» Ha igen, ők megteszik Pest megyénél az indítványt, melyhez az egész ország hozzá fog állani; ha nem akar, úgy István főherczeg lesz. Wenkheim Béla is e nézethez csatlakozik.
Széchenyinek első gondja volt írni Apponyinak, nehogy a nádor-jelölésben megelőztesse magát. 18-án az István főherczegre vonatkozó decretum, melyben királyi helytartóvá s Pest megye főispánjává neveztetett, a budai helytartó tanácshoz beérkezett. 24-dikén pedig az ellenzéki conferentián Kossuth ragadta magához az initiativát, s indítványozta a főherczegnek nádorrá választását. Pest megye gyűlésén e tárgyban mondott nagyhatású beszédét kinyomatták s az egész országban szétterjesztették.
Nagy forrongás volt a két Kör (nemzeti és ellenzéki) egyesítése miatt. Széchenyit ez ügy érdekébe bele akarják vonni; ő azonban egy Gräfenbergbe tett kirándulással, teste ápolása végett ez első és egyetlen fürdőzési rövid kisérletével (január 30 – febr. 5.) tér ki előlük.* Családja ott időzött. Visszajövet Bécsben, kormányi körökben fontos tanácskozásokban vesz részt. Nem osztozik Apponyi vérmes reményeiben, ki az egész ellenzéket szétmorzsolni készül s zokon veszi Széchenyinek örökös «független» azaz: semleges magatartását; másrészt István főherczeg is a maga lábán akar állni s föltételekhez köti állását, melyek miatt legmagasabb körökben helyette már valamely más főherczegre is gondolnak. A családi statutumokat, melyekbe Széchenyi ez alkalommal bepillant, rosszabbnak mondja az orosznál is. Különben az ifjú nádorjelöltnek egy orosz nagyherczegnővel szóbajött házasságát pártolná, népszerűtlensége daczára is stb.
L. Sz. külföldi utazásai.
Elkészült végre mind a két Országos párt (ellenzéki és conservativ) politikai programmja, mind a kettő Széchenyinek közvetlen hozzájárulása nélkül. Míg a hirlapok szorgalmasan és behatóan értekeztek legközelebbi teendőinkről, a vezérmegye, Pestmegye rendei, buzgón dolgoztak, Kossuth pennájával vagy diktálása után, országgyűlési utasításaikon. Ezeket, ha ma újra olvassuk, hazánk békés átalakulásának egy egész képe tárúl fel előttünk.* Emeljük ki főbb pontjait. Első: Magyarország közjogi és nemzetközi állása, és pedig: a) az európai külpolitikára, b) az ausztriai monarchiára viszonyítva, itt is, ott is, a ,nihil de nobis sine nobis’ elvnek érvényesítésével. Magyarországban teljesen önálló, s a monarchia közkormányától független nemzeti kormányzat. Évenkinti országgyűlés. Többség uralma, kormányi felelősség, számoltatás. Azután a népjogok! E czím alatt a nemesek és nem-nemesek jogegyenlősége; közös adózás, megjelölésével az országos pénztár némely forrásainak; a városok és községek rendezése; az úrbéri viszonynak örökváltság útján megszüntetése. A szellemi érdekek rovatában: a sajtó szabadsága, Erdély egyesítése, a Ludoviceum berendezése; az anyagiakéban az ősiség eltörlése, az ,uti possidetis’ alapján, földhitelintézet, bank, biztosító intézetek, vámügy rendezése, a nyers anyagok szabad ki- és bevitelével (!) közlekedési eszközök, különösen a vukovár-fiumei vasút, és a Lujza-út megváltása, csatornák, folyamok szabályozása stb. stb.
Részleteket l. Kónyi Deák F. Beszédei I. Az ellenzéki programm, melynek «tengernyi» nehézségeire Deák figyelmeztetett, mint egy Janusfő két különböző részre oszlott. Egyik volt az ellenzéki álláspont szigorú fentartása, a régi és újabb sérelmek és a kormány egész politikája irányában; másik (miben Széchenyi ellenmondást látott) a reform előrevitele. Ez utóbbi pontonként kifejezést nyert a megyék s különösen Pest m. utasításaiban. A Magyarország önállását biztosító 1790. X. hangsúlyozása mellett nem volt feledve a Pragmatica Sanctio és a «közös viszonyok». stb.
Mindezek az augusztus 31-én s szeptember első napjain tartatott közgyűlésen, többé-kevésbbé egyhangulag elfogadtattak. Széchenyi, ki e pontok legtöbbjében saját rég hirdetett elveinek megtestesülését láthatta, ama néhány ellen, mely nézetével ellenkezett, ez alkalommal nem lépett fel, sőt, kissé bár duzzogva, mintegy kitért azok újabb részletesebb megvitatása elől.
Ama gyűlésnek különben legnevezetesebb mozzanata volt István főherczeg első nyilvános föllépése. Ennek közvetlen benyomásairól a Széchenyi saját följegyzései nyomán kell beszámolnunk.*
V. ö. Gróf Széchenyi István Naplóinak akadémiai kiadását (1884.) E munka anyagának felhasználására jogosítottnak éreztük magunkat bocsánatot kérve és remélve többszöri ismétléseinkért.
Az ülés (aug. 31.) megnyittatván, bevett szokás szerint küldöttség megy (Budára) az uj főispánért. Az üdvözlő szónok tisztét egy kanonok követeli magának; ledörgik, («ezután más divat lesz!») Földváry Gáborra ruházzák azt. Széchenyi magával viszi Batthyány Lajost. Ő különben, mint Kossuth is, pantalonban jelent meg. «Hál’ isten» mond, «ez egyben legalább megegyezünk!» Nem ,mondhatod már’, válaszol tovább élczelve Batthyány, hogy ,Kossuth egy sansculotte!’ – A főherczeg kissé várat magára. Lámpaláznak vélik; nem az: még reggelizett. A főherczeg szépen, férfiasan válaszol. Mind el vannak ragadtatva. Egész viselkedése, magatartása, tiszta magyarsága, csengő hangja, az atyja emlékéhez ragaszkodó kegyelet a róla és önálló hazafias és szabadelvű gondolkodásáról szállongó hírek, átalában a legjobb benyomást tették; nálánál népszerűbb ember alig volt az országban. Csak Széchenyi vélt valamely beteges szomorú vonást szája körül észrevenni. «Ezt vagy eltemetjük», suttogá magában, «vagy ő temet el minket.» …
Ülés után nagy ebéd Budavárában a főherczegnél.
Szentkirályi kikiáltja őt nádorrá! – Ebéd után kitünteti ezt a főherczeg, mihez B. – legalább úgy látja Széchenyi – kissé kedvetlen képet csinál. – – Este szinházban. Lelkes tapsok, éljenzések. Azután a város kivilágítása. Széchenyi ismét Batthyányt viszi, kocsikáznak az utczán éjfélig. «Ezt a tömeget most a szeretet hozza mozgásba; vajh nem válik-e még gyűlöletté?!» Bús sejtelem, melynek egy év lefordultával, ki hitte volna, már teljesülnie kellett! Hányat fordult azóta a közhangulat!
Nehéz perczei voltak ez alatt Zarkának is, kit a népszerű Szerencsy helyébe personálisnak, az alsóház leendő elnökének neveztek ki. Széchenyi megigérte neki támogatását.
Szeptember 1-én egy villásreggeli után a pest-szolnoki vasút ünnepélyes megnyitása volt. Gróf Zichy Ferencz mond itt felköszöntőt, melyet a Jászkunságba induló főherczeg viszonoz. Kossuth is felkel, kénytelen asztalra állani, felköszönti a főherczeget s nyomban utána Ulmant, rekedtté kiáltja magát, csak a közelállók hallhatják, a mozdony sípja gúnyosan fütyöl hozzá. «Mint ember», teszi hozzá Széchenyi – «nevetem ezt a tréfát; de mint magyar honfi, sírhatnám felette: ez az ember minket belezavar a legkigázolhatatlanabb bajokba». Ily bús sejtelmekkel indult el aztán kedvencz talaján, a már készen álló Pannonia gőzhajón, utolsó tiszai útjára, ott hagyva Pest megye országrendező szónokait és államférfiait. Olvasmányul magával vitte a Girondineken kívül Cobdennek egy ajándékba küldött legújabb munkáját is.*
Oroszországban és Ausztriában tett utazása leirásai lehettek. (Travels 1846.)
Másrészt a leírt ünnepélyek után az új aera vélt embere, István főherczeg is magához véve a főrendek legnépszerűbb, legrokonszenvesebb alakját, b. Vay Miklóst, megindult országos körútjára, gyujtva mindenütt s elfogulatlanul élvezve a loyalitással párosult hazafias lelkesedést. Csak jó időjárás kellett volna hozzá, hogy e hangulat, mint termékeny földbe vetett jó mag, meghozza a várt aratás legbővebb áldását. A nádorjelölt e körútja szeptember 1-től október 13-ig tartott.
István főherczeg nádorjelöltsége sem volt biztosabb, mint Kossuth követjelöltsége, legalább az ellenzék körében, melynek pedig Pest megyében oly határozott többsége, sőt uralma volt. Csakis Széchenyi elfogultságának tulajdonítható, hogy ellenfele ily fölléptetésének első híre, mely csak augusztus 9-én jött el füléhez, váratlanul lepte meg. Nem rég érkezett vissza egy a Balaton táján tett kirándulásából, hol e bájos tónak megelevenítése, gőzhajóval ellátása foglalkodtatja s Füreden honfitársai betyáros, lármás magaviselete boszantgatja; már-már a közlekedési ügy országos rendezése iránti javaslat, ennek, egy igazi miniszteri előterjesztés alakjában az országgyűléshez benyujtása s e czímen bizonyos összegnek a budgetbe fölvétele van ezerféle apróbb ügyek mellett napirendjén, midőn azzal a hírrel riasztják fel, hogy a jövő országgyűlésen Szentkirályi mellett Kossuth lesz Pestmegye követe. Első benyomása hevében így kiált fel: «Az volna szép!» … Minket ma már Széchenyi e megdöbbenése lep meg s bizonynyal kevésbbé meglepőnek fogjuk találni még azt az érdekes adatot is, mely szerint Kossuth e fölléptetése első eszméjét a conservativ Somssich Pál adta volna. Ha úgy van, igaza volt. Kossuth a parlamentben sokkal kevésbbé volt veszélyes, mint azon kívül az utczán. Ez minden számba vehető politikai jellemre, minden tömeget mozgató tényezőre áll. Voltak ugyan ellene áskálódások; majd Rádayra, majd Patayra vetették szemöket, kiket a gentry köréből ellene felhasználhatónak hittek, míg végre Ballát, bár szintén ellenzékit, megtalálták, ki a döntő napon, okt. 18-án, 1314 szavazattal jelent meg Kossuth 2984 szavazata ellenében. Szentkirályit azonban egyhangulag választották meg.
A gondolattal, hogy Kossuth az országgyűlés tagja lesz, Széchenyi csak lassankint tudott megbarátkozni s szintúgy érlelődött benne egy már rég, a Deák első visszavonulásakor is csírát vetett gondolat: magát is az alsóházba választatni be s azon a téren állani elébe nagy vetélytársának, a mely mindkettejök és a haza sorsára nézve a legelhatározóbb volt. Több történt ezzel a parlamenti kormányzat életbeléptetésére, mint kötetekre menő elméleti fejtegetésekkel. Egy jellemző adatot el nem hallgathatunk, azok számát szaporítót, melyek a politikusok «barátságát» minden időben oly bőségesen megvilágították. Batthyány Lajos azok közé tartozott, a kik Kossuth jelöltségét pártolták, de őszintén szólva csak mint «malum necessariumot,» még pedig, legalább Széchenyi előtt, a következő indokokból: a) most odafenn (tudniillik az országgyűlésen) capacitásokra van szükség, hogy a kormány az ellenzéket szét ne morzsolja, hogy mind azt a roszszat, mit tervez, p. o. a dohánymonopoliumot is életbe ne léptethesse; b) mert Pest megye ezzel tartozik Kossuthnak, a kinek szava ott eddig is mindenben döntött; c) ha a megyének követutasításait ő készítette, illő, hogy képviselje is azokat és érvényesítse az országgyűlésen s végre d) mert Kossuth – csak így járja le magát. (!?) Ezért Rádaynak becsületszavát is vette, s ez alól nem oldja fel, hogy nem fog Kossuth ellen föllépni, hanem megy a felsőházba. «Bravo, Lajos gróf!» így kiált fel elkeseredésében Széchenyi, «jól van kiszámítva. Becsülöm az eszét még egy ördögnek is, a ki csak kápráztatni és. csábítani tud, de üdvözíteni nem.» Majd hozzá teszi: «De ki tudja, mire jó! Én el vagyok reá készülve!» – Pár nap mulva Trefort s vele úgy látszik, Eötvös és Kemény is azzal vigasztalják, hogy Kossuth, saját nyilatkozata szerint, nem akar valósággal követ lenni s nem is megy fel Pozsonyba, hanem csak azt akarja, hogy a megye ezt az elégtételt, melylyel neki rég tartozik, végre megadja.. Batthyány pedig másrészt biztosítja, hogy ő Szentkirályival és Kossuthtal ,soha sem fraternizált’, mert ezek a ,destructio emberei’; de most már hadd történjék, a minek meg kell történnie. Megpuhul Széchenyi s elhatározza magát (egyelőre), hogy mitsem tesz ellene, hadd menjen hát minden a maga útján. Ismét látja, érzi szomorú elszigeteltségét: – «az egyik féltől elhagyatva, a másiktól fel nem karolva» … Suttogják, hogy most már Szentkirályinak sincs nagy kedve a dietára menni, mert követtársa Kossuth ott el fogja őt ,homályosítani.’ Ezt hallva, saját, nyilt vetélkedésére gondol, s megdöbbenve kiált fel augusztus 25-én: «A Kossuth névhez – Magyarország átka vagy áldása fog-e tapadni? – Végre is mind a ketten találkozni és egybeolvadni fogunk az örök feledésben!» …
129. SZENTKIRÁLYI MÓR.
(Kiss György mellszobra után,)
Az örök feledést szivesen választotta volna osztályrészül, csakhogy a vészt, melylyel Kossuth a hazát fenyegette, elháríthassa: csak nagy ellenfelével együtt semmisülhetnének meg. Sugalta légyen ezt a legteljesebb önfeláldozás, vagy a legnemesebb irigység: más volt írva a «csillagokban!»
A két országotjáró államférfiúnak, a vidám reményekkel eltelt ifjú főherczegnek, s a balsejtelmeivel küzdő megtört Széchenyinek nem sokára a szép Hegyalján volt egy meglehetős hideg találkozása. Sárospatakra szeptember 6-án érkezett István főherczeg s itt is, mint mindenütt, nagy lelkesedéssel fogadtatott. A nagy számú üdvözlők és tisztelgők sorában az épen ott mulató Széchenyi is bemutatta hódolatát. Kérte a főherczeget, hogy ha valaki a Tiszaszabályozás ellen szól vagy ír, azt legelőbb is vele közölje: «ezt joggal kivánhatja». Nincs okunk föltenni, hogy a leendő nádor e jogos kivánatot ne teljesitette volna. Még ha Széchenyi hiúságát sértve érezte is p. o. azon kicsiség által, hogy az asztalnál riválisa, Vay Miklós után jelöltek neki ülőhelyet.*
Való, hogy az öreg nádor egykor közvetlen maga mellé ültette! De ne feledjük azt se, hogy Széchenyi, mint a víz-szabályozási ügy vezetője, most voltakép a báró Vay Miklós helyét foglalta el s hogy ez a főméltóságu úr is ugyanazt a jegyzetet igtathatta volna naplójába, melyet a Széchenyiében olvasunk; «Mennyi abnegatio kell mindehhez!» –
Mentek aztán, mindegyik a maga útján, mint két égi test mindegyik saját satelleseitől kisérve s hintve a maguk körében eredeti vagy kölcsönzött fénysugaraikat. Széchenyinek, bármint habozott is a tömeg, nem hiányoztak meleg tisztelői, támogatói. Legbuzgóbb híve, Kovács Lajos azért készült az országgyűlésre mert ,Kossuth ellen nálánál senki sem fog ottan erélyesebben föllépni’. E szavát, közbevetőleg mondva, utóbb a debreczeni országgyűlésen válthatta csak be, mialatt Széchenyi már Döbling foglya volt.
Széchenyit éjjel-nappal kisérti a gondolat, hogy neki most már az alsóháznál, a rendek táblájánál Kossuthtal egy asztalnál van a helye. «Nem fog ellene intriguálni! de nyiltan akar föllépni, hogy pártot állítson szembe vele, hogy ellensúlyozza vészes hatását.»
Debreczenben (szept. 15.) egy csomó kellemetlen levél várja. Zsedényi hívja fel Bécsbe. «Isten ne adja», jegyzi meg erre, «hogy Magyarország reám szoruljon. Mert mikor arra a gondolatra jönnek, hogy engem is megkérdezzenek, akkor Magyarország már agoniában van!» (Apponyi jól viselte magát; Széchenyi igazságtalan volt iránta.)
Követnek mégis el kell mennie. De honnét? Békésből? Sopronból? … Több conservativ pártiak e föllépését nem helyeslik. Hátha Kossuth sem lesz ott! – Mindegy, ő teljesen független akar lenni, hivatalát is leteszi, egészen a maga lábán akar járni.
Szept. 21-én tölti be már Pesten ötvenhatodik évét. A lelki erőnek még mindig delelője ez s komolyan nem vehetjük ez önmagára tett, különben oly sokszor ismétlődő megjegyzését: «Rútul kopik agyagrészem és azzal lelkem is» – Nem tette azt a benyomást éles megfigyelőjére, b. Kemény Zsigmondra sem, ki ekkor a Pesti Hirlapnak volt fődolgozó társa s frontot csinált Nyáryék ellen. Különben minden ember Kossuth meg-, vagy nem választatása felett politizál. Budán is, a «lutheránus ünnepélyen», Mária Dorottya főhgné kápolnája felavatásakor, Kossuth rendkívüli ékesszólását magasztalják. «A trójai lovat viszitek be váratokba» mondja Batthyánynak Széchenyi; mire ez így vág vissza: ,Te voltál a trójai ló’. A szakadást értette, melyet Széchenyi föllépte a mérsékelt és független ellenzékiek közé hozott; de nem látta még a szakadást, melyet majd leendő minisztertársa, a destructio embere’, az ő pártjában fog nemsokára előidézni. Széchenyi ezután ismét Bécsben van Metternich s Apponyi körében. Herczeg Eszterházy Pál, az angol lordok társaságához szokott magyar főúr, helyesli szándékát a követségre nézve, Apponyi ellenben ily nagy áldozatot soha nem kivánt volna tőle, de ha maga ajánlkozik reá, elfogadja azt! Megkezdik már működésüket a kortesek Sopronban: legelőször is pénz kell nekik a választásra, jókora somma mindjárt, később még több. Pál János, az eddigi jelölt, kész visszalépni, hogy egy olyan kitünőségnek adhasson helyet. Ugyanez a dicsőség jut később osztályrészül Mosonban Tóth Józsefnek, hol épen gr. Zichy Henrik volt főispán, ki a sikerért előre kezeskedhetett.
Sopronban heves agitatiót keltenek ellene. ,Széchenyit akarjátok megválasztani’, így szónokolnak úton útfélen, ,azt a ki meg akarja adóztatni a nemes embert? A ki 400 milliót akar az osztrák adósságból az országra róni? S a ki ezért a bécsiektől egy milliót kap! Hát nincs-e helye neki különben is a felsőháznál? Ha jót akar, ott is működhetik! A követséget csak azért áhítja, hogy Kossuthot ledorongolhassa! A bécsiek miniszterét akarjátok ti követnek? stb. stb. A választási költségeket ez alatt az illetők már 100,000 pfrtra becsülték. Vannak a kortesek közt bujtogatók arra, hogy csak kérjenek szemtelenül, még annál többet is, hisz megadja a bécsi kormány: telik! –
130. BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND.
(Barabás 1843-iki kőrajza után.)
«Ha bele megyek a kelepczébe, szégyennel kell megjelennem az országgyűlésen. Felhagyok vele. Vége van a ,Veni, vidi, vici’-féle ifjúkori illusióknak.» – *
A választás utóbb Sopronban megejtetvén, a Pesti Hírlap az eredményt, Simon János és Pál János megválasztatását azzal a megjegyzéssel veszi tudomásul, miszerint sikerült a conservativ pártnak különböző ürügyek alatt megbuktatni Széchenyit, s hozzá teszi, hogy ezt az alkotmányos ügy veszteségének tekinti.
Mosonban is összeszedte ugyan itteni csekély erejét az ellenzék s küzdés nélkül nem fogja megadni magát az ellenjelölt Imrédy Lipót; de a mérsékeltebbek, köztük gr. Zichy Manó, kinek maga Batthyány irt, legalább is semlegességet igérnek s megválasztatása, minden pénzpazarlás nélkül biztosítva van.
Míg ezek készülnek, szép napjai voltak az ország fővárosának, melyeket e helyen hallgatással nem mellőzhetünk.
Ferencz József főherczeg, a leendő magyar király, ekkor 17 éves, jött le Pestre, hogy mint királyi biztos kedvelt rokonát Istvánt főispáni és egyéb méltóságaiba beigtassa. A lelkesedés, melyet megjelenése, daliás ifjú alakja, erőteljes szép hangja, hibátlan magyar kiejtése, a közönség minden rétegében, főleg az ellenzék soraiban is gerjesztett, nem ráfogott s nem csinált volt, hanem a legőszintébb, legátalánosabb s legszebb reményekre jogosító.
«Örvend», így szóla ő, «oly perczben léphetni szeretett Magyarországába, midőn ez, mint felséges urunk atyai szive óhajtja, egy boldog új korszak küszöbén áll. «Magam pedig», mond kitörő éljenek s omló könnyek között, «ünnepelni fogom e napot, melyen fenséged (t. i. István főherczeg) iránti hő szeretetemnek s a magyar nemzethez élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám.»
István válaszol: «Üdvözlégy, ki egykor hivatva leendesz a népek boldogságáért őseid példájára dicsően működni. Hála néked, kinek ajkairól örömmel hallottuk zengeni hazánk édes nyelvét». – – Aztán a rendekhez fordulva folytatta beszédét. Felelnek erre Szaniszló kanonok és Szentkirályi Mór. Ez utóbbi ellenzéki szónok beszédéből, kit akkor már az alnádori hivatallal sikertelenül kinálgattak volt, hadd idézzünk egy szép helyet. «Azon arany álmok közül, melyek most herczegséged ifjú keblét e nemzet boldogítása iránt dagasztják, hihetőleg sok el fog enyészni; (!) azon remények, melyek sokunknak kebleikben egy boldogabb jövendő iránt már régen tápláltatnak, hihetőleg főherczegséged által sem fognak mind teljesülni; de azért legyen meggyőződve, hogy azt, a mit a körülmények megakadályoznak, fenségedtől követelni senki sem fogja s legyen meggyőződve arról is, hogy azt, kit e nemzet egyszer szívébe befogadott, onnan kiragadni többé semmi sem képes.» (!?) Ah, mi más sejtelme volt ez iránt Széchenyinek!
131. FERENCZ JÓZSEF FŐHERCZEG Ő FENSÉGE.
(A Hitbizományi Könyvtárban levő egykorú metszet után.)
Beszéde végén, még ez is jellemző, a megyei alispán nem feledi kiemelni a megyei élet független voltát egy központosított kormánytól, mely phrasissal Eötvöséknek bizonynyal nem nagy örömet szerzett, de hizelgett a jó táblabiráknak; s utoljára, midőn a kulcsokat és a pecsétet átadná, magasabb lendületet véve, azt kivánja a főherczegnek, hogy «érje el, a mi után a mi száraz ajkaink hiába epedeznek, azt a mi nemes és magasb lelkek törekvésének legfenségesebb czélja: dicsőséget és hírnevet, mely él még akkor is, midőn porhüvelyünk már rég elenyészett.» (Octóber 16.)
Két férfiú volt ott jelen, ki nem akart feltünni, de kiknek keblét ama hirnév s dicsőség szomja egyaránt kínosan epeszté, egy optimista és egy pessimista: Kossuth és Széchenyi. Amaz maga fogja tán leírni akkori benyomásait; emennek be kell pillantanunk naplójába.
Oct. 16. «Kissé később megyek, nehogy elküldjenek a tisztelgő küldöttséggel. Némi éljenzéssel fogadnak. Ferencz József főherczeg jó benyomást tesz, István kissé színészies. Mikor elmentek, Nyáry brutális lett. Ebéd a budai országházban. István méltóság nélkül nyájaskodik Szentkirályival és Nyáryval. Toastot akarnék mondani, de okosabb volt hallgatni. Ime két fiatal osztrák főherczeg könyv nélkül betanul néhány magyar szót, és már-már elszédül a hű magyar nép! – – Úgy örülünk, mint egy halálos beteg, a ki végre már annyira vitte, hogy egy tojást megemészthet. Az ifjú herczegek beláthatják, hogy minket csak alkotmányosan és csak magyarul lehet kormányozni. E pongyola szöveg, úgy látszik, az elhallgatott pohárköszöntés eszmetöredékeit, (mondjuk: ürömcseppjeit) képviseli, miket azon alkalommal magába fojtani mindenesetre ildomosabb volt!
Másnap, 17-én nagy ünnepélyesen bevonultak a városba, mint a megye székhelyére, Pest megye választói. A Kossuth-pártiaknak két gróf Batthyány, Lajos és Kázmér, lóháton mentek elébe.
A választás 18-án ment végbe, eredményét fentebb megírtuk.
Reá való nap Frank hírül hozza Széchenyinek, ugyanakkor Mosonban a névszerinti szavazásnak kissé erőltetett mellőzésével, tehát látszólag egyhangulag történt megválasztását. Majd hírül hozzák, hogy az elégületlen kisebbség valami goromba tüntetést készít ellene, mikor majd megbízó-levelének átvétele végett oda fog menni, «Jó», úgymond, «egy pár pisztolyt viszek magammal!» – Eötvös ír gr. Zichy Ottónak, hogy ne bolondozzanak. (Keine Dummheiten machen) azt kivánja Batthyány is. A dolog élét elveszik, bár lesz ott is, kinek ,száraz ajkát a dicsőség szomja epeszti’. Széchenyi egyik mostoha fia, Henrik, akkor közkedvességben álló főispánja volt a csendes conservativ megyének, míg másik két mostoha fia, Aladár és Ottó, nem sokba véve a családi köteléket, egy kis ellenzéket szervezett, megvásárolván valami fertály holdnyi káposztás kertet s megosztván azt egy győrmegyei kis csapat ellenzéki szónok barátaikkal, kik azután, mint már megannyi megyei birtokosok rendesen megjelentek a gyűléseken -s szereztek bajt eleget a főispánnak s vele tartó tőzsgyökeres rendeknek.* E kis csapat ezuttal félre állt az útból s magára hagyta az ellenzéki jelöltet, a ki e gyűlésen kénytelen volt önnön maga mellett föllépni s Széchenyinek a szabálytalan’ választástól kedvét elvenni akarni. Magyar-Óvárott, a fáklyászene után fütty is hallatszott: a fütyülőt elnevezték aztán füttyös táblabirónak. A megyeteremben 25-én Szucsich győri kanonok üdvözölte. Széchenyi válasza a következő volt.
Ezek voltak a szabadelvűségnek úgynevezett «commis voyageur»-jei. A főispán szorúltságában viszont a pesti Gyüldéhez folyamodott segítségért. Küldöttek is onnét két conservativ szónokot. Ez régi megyei alkotmányunk tréfás vonásaihoz tartozik.
«Midőn e nem remélett megtiszteltetés és fogadtatásért hálás köszönetet mondanék, engedjék meg, hogy hangot adhassak gondolatimnak, mik engem e lépésre vezettek és szavakat a meggyőződésnek, miért ezt tevém. Mindenek előtt bocsánat, hogy magamról fogok legelőször is szólani, mit bárha soknak nem tetszik is, el nem kerülhetek sokszor, minthogy csekély személyem nemzetünk jelen életviszonyaival annyira összenőtt, hogy ezekről szólván, magamat egyátalában nem mellőzhetem. S ennek természetes oka az, hogy az újabb idők mozgalmaiban részint nem épen csekély részt vettem, részint azoknak élén is állottam. És részt veszek most is s részt akarok venni mindenkor, ha nemzetünk közsorsa úgy kívánja s nyomatékul szolgálhat érette a honfi áldozat Astraea mérlegében. (Éljen.) Köztudomású dolog, hogy most, midőn a haladás ösztöne átalában felébredt nemzetünkben, pártok léteznek a hazában. És a pártok lételének nézetem szerint csak örvendeni kell, ha t. i. azokat az alkotmányos jogérzet szent tüze vezeti s nem parányi magán érdek előttük a czél, hanem a haza közjava mindenekben, a miért élnünk kell. Azonban én úgy látom, hogy a pártok verseny küzdelmeiben nincs meg azon szükséges egyensúly, mely minden törekvést egy helyes pontra irányítson s így bíztosítsa a honnak jövőjét, mit annyira óhajtunk. – Sokan még nem is ismerik az igazi alkotmányos haladást, sokan túlhajtanak rajta, sokan nagyon is távol állanak tőle. Pedig meg van kötve a honnak fejlődése akkor is, ha helyből nem mozdulunk s meg akkor is, ha túlhajtunk. Ezen két út az, mely czélhoz nem vezethet.»
«Magyarország, mely a czivilizált népek sorában oly sokban hátra van még – vajha előbbre volna már s vajha ne haladt volna annyira némely eszmék túlhajtásában, melytől csak egy lépés a vészörvény, honnan nincs menekvés. Én feladatúl tűztem ki magamnak csekély erőmmel oda munkálni, hogy ide ne juthasson a hon, de menjen tovább a haladás ösvényén a nélkül, hogy akár a vakul rohanás, akár a bűnös tespedés által koczkáztassa jövőjét. Úgy vagyok meggyőződve, hogy én, mint édes hazánknak egyik vagyonosabb és függetlenebb állású polgára, ezt nagyobb sikerrel eszközölhetem, mint azok, kiket részint a szédítő népszerűség, részint a magasbak kegyelemreménye lebilincselve tart. Az igaz, vannak sokan, a kik ezen politikámat nem akarják érteni s valami arcanumnak tartják azt, melynek iránya gyanus. De az nem tántorít. Vannak ugyanis emberek, kiknek hazafiságuk részint nem a legtisztább forrásból származik, részint kiket – bár jó akaratát senkinek nem vonom kétségbe – inkább a kor divat-eszméinek szenvedélyes tisztelete, mint a körülmények helyes ismerete vezérel. S jaj a nemzetnek, ha őket követi. Sorsát az nehezen kerüli el, mely szerint önlángja öli meg, mint megölt minden népet, mely a józan haladás rendes medréből kiesett s majd az anarchia, a forradalom vészangyalának karjaiba dőlt! … Ily előjelenségek időszakában minden honpolgárnak legfőbb kötelessége résen állani s oda irányozni minden törekvését, hogy a dolgok rendes folyását helyreállítsa s feltartóztassa azon veszélytől, mely mindent koczkázhat. A polgári kötelességnek ezen érzése hítt engem épp’ a képviselők táblájához, s bár nem éltem is le hereképen napjaimat s mint edzett katona, ki sokat tűrt, izzadott életében, megnyugodhatnám már eddigi borostyánaimon is, nem búvok mégsem sutra, hanem kiállok ismét a síkra s küzdök az ifjú nemzedék dicső harczában úgy, mint tőlem telik, mert elvem az, hogy a hon jövőjének nagy épületéhez bármely életszakban s bármely kis erővel is, tehetségünk szerint járulni soha nem késő és nem felesleges. (Éljen.) Még csak egy dolog iránt kell felvilágosítást adnom. Némelyek azon gyanuval illetnek, hogy e lépésre én kormányczélok miatt birtam magamat. Ezt én kereken és ünnepélyesen tagadom. Én ezt enmagamtól cselekszem, s büszkén mondhatom ki e teremben, hogy e gondolat és szándék, senki mástól nem jött, mint egyedűl gr. Széchenyi Istvántul. (Éljen.) Én úgy valék meggyőződve, hogy hazánk jelen bonyolulatos viszonyai közt most az alsó táblánál tehetek hazámnak legjobb szolgálatot s hiszem, hogy a t. Kk. és Rdek bennem helyezett bizalmokkal úgy fogok sáfárkodni, mint csak lehető a hazafi hűségnek és belátásnak. Rendkívülieket azonban ne méltóztassanak várni, mert istennél csak a bölcseség s a gyarló emberi erő sok oly akadálylyal találkozik az életben, melyeken áthaladni vagy épen képtelen, vagy melyekben önmagát is végkép fölemészti. Megteszek mindazáltal mindent, mi tőlem kitelik s iparkodom különösen megczáfolni azon előgyanut, hogy én ingerelni s valami gladiatori bajtusára mentem az alsó táblához. (Éljen.) Nem! Ily czélja törekvéseimnek távolról sincsen. Óhajtása lelkemnek minden honfierőt egy pontban egyesíteni, hogy a hazaszeretet így, mint domború üvegnek sugára, kétszeresen hasson, s egymást értve s kölcsönösen támogatva, közös erővel és akarattal közeledjünk azon rég vágyott czélponthoz, hol hazánk boldogsága székel s a nemzet az emberi nem nagy társaságának életlombjai közt örökzölden virul! (Éljen.) Azonban addig is, míg mindezeket tetteimmel igazolhatom, magamat a tettes Kk. és Rk. bizodalmába ajánlom». – (Nagy éljenzések.) Erre következett gr. Forgách kanonok felelete s Imrédy támadása. Erre viszont Széchenyi fellobbanva így szólt: Lezajlott életem napjait, gondolom, úgy töltöttem eddig, mikép senki rólam föl nem teheti, hogy bármely provinciát is képes volnék elfogadni, hova nem a becsület és haza köztörvénye vezérel. – S minthogy az előttem levő jegyzőkönyv tartalmából azt veszem ki, hogy engem törvényes úton a többség választott meg, én ezen gyanusító támadást ezennel visszautasítom. Tudom jól, hogy létezik a hazában bizonyos minoritás, mely minduntalan zsarnokoskodik a többség felett s mely erőszakos modorával minden ügyet megtámad, mi nem pártönzés piszkos érdekének szolgál. De én ezen minoritás rakonczátlankodásaira mitsem figyelek, hanem új pályámon is azon leszek, hogy ezt lehetőleg megtörjem s visszariasszam azon térről, melyre sem képességgel, sem hivatással nem bír». – Még egy ellenzéki gróf is beszélt, de viszhangra nem talált.
A főispáni ebéden, melyre gyűlés után a megyei ellenzék kitünőbb tagjai is megjelentek, a lelkesedés több meleg pohárköszöntésekben nyilvánult s a hangulat a lehető legjobb volt.*
E szívemelő ünnepélyről Széchenyi egyenesen Pozsonyba hajtatott, hol Crescence és Marie örvendezve fogadják. Nem úgy Károlyiné, ki a választásnál fenforgott ,szabálytalanságról’ már értesítve volt. «Legalább pénzbe nem került» enyeleg Széchenyi, érthető czélzással a pesti választásra, melynek költségeihez ama lelkes delnő maga 2000 pfrtot adott volt.
