XXXI.
XXXI.
Elleniratok. Eötvös: Sz. levele hozzá. Kossuth Felelete. Ifjúság. Megye. Széchenyit vezérséggel kinálja Kossuth. Municipium és Centralisatio. Egyleti jog. Ősiség. Városi ügyek. Horvát kérdés. Sopron megye. Híd-alapkő letétele. Adókulcs. Tőke.
ELSŐ SZÓLALT fel Kossuth védelmére b. Eötvös József, államférfiaink közül a reformeszmék merészsége által s másrészt a forradalomtól való természetes iszonya által a legkiválóbbak egyike. Fenmaradt Széchenyinek egy levele, melyet e tőle elpártolni készülő barátjához intézett, melynek igen jellemző rövid tartalmát (egész pongyolán) ide igtatjuk.
«Tisztelt Ellenem! Ha valaki, bizonyosan én vagyok barátja a súrlódásnak s ezért őszinte örömmel várom munkádat. Tudtam, sokban nem lehetünk egy vélekedésben, mert hiszen felette sok oldala van szövevényes honi állásunknak és máskép tűnik az elő …. az élet tavaszában, mint mikor a zordon valóság lép a lenge álmok helyébe, s azért sejtém, írni fogsz s Elleneim sorában találandlak. Ámde mindig reménylettem nem Tartuffe – de bajnokilag fogsz írni ellenem. S ime, bizonyossá tészesz erről július 28-diki soraid által, melyeket tegnap vettem. All right! Teríts földre, ha birod, – bánom is nagyon! csak emeld, de igazán emeld a hazát. – Én már vén vagyok* s életfáradt. A Ti munkátok most előmbe vágni s csekély fáradozásim jeleit árnyékba állítni, – mi nem leszen nehéz munka – s azért rajta, csak rajta s a Magyarok Istene adja áldását hozzá! Jóllehet igen kiváncsi vagyok általadi helyreállításomat, vagyis inkább igazitásomat minél előbb olvasni és senki nálamnál nem méltatja jobban azon gyengéd udvariságot, melylyel munkád megjelenő íveivel előlegesen is kedveskedni ajánlkozol, azért mégis inkább bevárom az egészet. Hadd álljam büntetésemet egyszerre ki, ha pedig könyved nem leszen büntetés, ám akkor hadd élvezzem egyöntésű munkádat egy olvasásilag. Élj boldogul.*
Széchenyi ekkor 50 éves, Eötvös 28 éves volt.
Fogalmazványa az akad. irattárában.
A röpirat szeptember első napjaiban a Kossuth feleletét pár nappal megelőzve, megjelent s nagy hatást tett Széchenyire. Bár csak egy «remek prókátori műnek» nevezi, úgy látja, hogy veszedelmesb támadást alig lehetett volna ellene intézni.
Rövid idő mulva mindamellett Eötvöst, több fontos kérdésben s egészben is, Kossuth ellenében, Széchenyi mellett fogjuk látni, kinek eszejárásával az övé sokkal inkább megegyezett; habár mint embert, küllátszat után indulva, sokszor balúl itélte meg, úgy mint Deák is.*
Szóhagyomány és levelek.
Kossuth (szept. 6.) Feleletében nem használva föl erősebb fegyverét, lapját, könyvre könyvvel, nemesen és ügyesen válaszolt; de a szakadás meg volt s mind végig tartott; utóbb kiegyenlithetlennek bizonyult. Széchenyi a forradalmi «veres fonalat» látta végig húzódni Kossuth minden írásán, minden tettén. Nem elveit kárhoztatta, hanem modorát; de ezt élesebben, mint politikában valaha elv küzdött elv ellen. – – «ne mondja senki», – így jelöli meg tisztán a köztök tátongó űrt, – «hogy a Pesti Hirlap szerkesztője is csak azt míveli, a mit én míveltem s hogy csak ő is azon az úton jár, melyen én jártam, ezt mindig kereken tagadni fogom».
A mit Kossuth tett, azt valóban Széchenyi nélkül, sőt ellenére tette. A nemzet megoszlott: kettő volt ezentúl a vezére; s a kisebb rész volt az, mely a régi mellett maradt meg. Bár ez a kisebb rész, ne tagadjuk, az értelmiség túlsúlyát foglalá magában.
Széchenyi lelkében mindamellett a végzetes kétely vert egyre mélyebb gyökeret, ha vajon egész szereplése a Hiteltől kezdve nem fog-e az országnak vesztére válni. «S ha egyszer kétely ragadja meg lelkünket», írja Naplójában szept. 7. «vége minden földi boldogságnak.» Élete végső gyászos szakában a Kossuth elleni irataiban is csak a forradalmi láz szítóját s a haza megrontóját látta. Egy keserű gúnyos élczét alkalmazá magára, mint oly emberre, a kinek abban a betegségben kell meghalnia, melyben más szenved.
A Kelet Népére a pesti ifjúság azzal felelt, hogy Kossuthnak fáklyás zenét rendezett. Munkája zársoraiban kifejezé ugyan sejtelmét, hogy e küzdelemben, melyet legjobb baráti s jóakarói tanácsa, sőt kérése ellen indított meg, győztes nem lehet, hogy le fogják ők rántani, hogy félreértés, gyanúsítás, hazafiak elhidegülése s tőle elfordulása lesz a jutalma; mindamellett, minthogy kötelességérzet vezette, távol volt tőle a szándék megállani, vagy visszafordulni. Sőt látni fogjuk, hogy mily vaskövetkezetességgel s vértanúi elszántsággal ment ez irányban mindig előbbre. Mindamellett nem lehet mondani, hogy népszerűsége a közélet e ledér kéjhölgye, nagyon hirtelen hátat fordított volna neki. Tisztelettel hátráltak meg előtte, minden tettét figyelemmel, bátorító tapsokkal kísérték, mindig meghallgatták szavait, irottat és élőt, szájról-szájra adták. Ő jól tudta ezt s épen nem vonult vissza akár a zajos megyei, akár a zavaros városi vitatkozások teréről. A Pestmegyei gyűlések vonták magukra ez időben első sorban, nemcsak a fővárosi közönségnek, hanem az immár megindult szabadabb hirlapi irodalom folytán az országnak is figyelmét. Az országgyűlési utasítások mellett, melyek országszerte legjobb elméinket foglalkoztatták, nem hiányoztak a félreértett önkormányzat hívei közt akár túlzott ügyszeretet, akár egyéni becsvágy nyugtalanságától űzött politikusok, kik a törvényhozás körébe tartozó gyökeresb reformokat azonnal életbe léptetni óhajtották. Mi a svájczi kantonok önállóságát is messzire túlhaladó s nálunk nagyon veszélyessé válható sokféleségre vezetett volna. Nyerhet vala ily sokféleségből az emberiség s a szabadelvű haladás; de sokkal többet veszthet nálunk a nemzetiség s a magyar állam eszméje: mind a kettő létünk alapföltétele. Egyes részek jobbléte, gyorsabb haladása, nyilván az egésznek kárával, az együvé tartozásnak meglazításával, s így bizony szerfelett drágán lett volna megvásárolva.*
Jellemző, hogy mikor aztán kenyértörésre került a dolog, (1848 julius) épen Nyáry volt az, ki ily nyilatkozatra fakadt: »hál’ Istennek, már nyakára hágtunk a vármegyének!» mely nyilatkozatát ismét sokkal később fejére olvasta, nagy szónoki hatással a deákpárti Tóth Vilmos. (1867 okt.)
E mozgalom veszélyességét Széchenyi, különben is a központosítás embere, azonnal fölismerte; Kossuth ellenben s egész pártja, az úgynevezett municipalisták, melegen pártolták.* Csak egy államférfiú volt, a ki a centralisatiót s felelős ministeri kormányzatot merte, egyelőre csakis elméletileg, követelni, ez Eötvös volt, de a ki csekély számú híveivel együtt, soha sem bírt a doctrinarismus, vagyis magyarán a létező tényeket ignoráló elvhajhászat, (a németeknek Principienreiterei) vádjától szabadulni. Megérte s megérték ők «eszméik győzedelmét», de úgy, hogy nem telhetett benne nagy örömük, mert egy olyan conflagratio kíséretében szakadt az reájuk, a minőt sem előre látni, sem uralmuk alá hajtani nem birtak.
Az indítványok özönében, illetőleg azok özöne ellen a derék Fáy András Pest megyénél indítványt tett, miszerint semmi fontosabb indítvány rögtön ne tárgyaltassék, hanem csak előleges bejelentés után. Legyünk kisebbek, uraim, mondá indokolásában, hogy a haza legyen nagyobb. (Májusban 1841.)
Széchenyi e fejlemények minden mozzanatát élénk figyelemmel, növekvő aggódással, idegességgel kíséri, – s nem bízva bár ellenszegülése sikerében, – át- meg át van hatva, mint maga írja, egy szent lelkesedés hevétől: az «ár ellen úszni» …
Ez nem akadályozza szokás szerinti részvételét a farsangi mulatságokban. Egy piknik-ebéd alatt Záborszky (Kossuthnak somogyi levelezője, később orsz. képviselő) felköszönti őt, kivel aztán szintúgy sincerizál, mint a hozzá most már őszintén közeledő Oroszszal; ő maga gr. Károlyira emel poharat s toastjában megbecsülendőnek mond «minden embert, a ki saját lábán tud állani». – (Febr. 26.) Egy casinoi ebédnél viszont BATTHYÁNY LAJOS köszönti: őt fel, «mint vezért» s négyszemközt lebeszélni akarja, hogy ne írjon Kossuth ellen (márcz. 12.). Ugyanezt próbálta Klauzál Gábor, kivel a sopronmegyei közgyűlésen találkozott (máj. 21.). Bezerédj István egyre törte magát s még később is sokat fáradozott a kibékítés eszközlésén. Féltek a szakadástól; jósolgatták: «meg fogja bánni».
Sopronban július 26-án a Szeder-egylet tartott rendkívüli népes ülést, Festetich V. elnöklete alatt. Százon felül az ebédnél. Széchenyi egy «jól sikerült» toastot mond az uralkodó egészségére.
Következtek nem sokára a Pest megyei gyűlések november hóban.
Az országgyűlési utasítások mellett, Nyáry főjegyző reformtervei foglalkoztatták a rendeket s adtak dolgot a kormánynak. Nagy vita fejlődött ki a megyei önkormányzat és a kormányi felügyelet határai körül, de még inkább a közigazgatási és törvényhozási hatáskör összezavarása vagy szabatos különválasztása felett. Ki volt ugyan küldve egy országos bizottság, s szorgalmasan dolgozgatott is az egész magyar büntető rendszer tüzetes átalakítása tárgyában. Részt vett e munkában, mint tudjuk, Deák, részt vett maga Széchenyi is. De Pest megye rendei nem akartak várni; hanem saját hatáskörükben tanácskoztak is, intézkedtek is e fontos ügyben. Elhatározták a közigazgatásnak a birói hatalomtól külön választását, az eddigi évnegyedes sedriák helyett állandó törvényszéket rendes és felelős birákkal, úgyszinte a szolgabirói jogszolgáltatásnak kerületi törvényszékekkel helyettessitését; elhatározták a nyilvánosság behozatalát, a másod alispánnak rendes törvényszéki elnökké tételét s a biráknak egy-egy évre választását stb. A Helytartó tanács eltiltotta a megyét ezen, a törvényhozás körébe tartozó intézkedéseknek foganatba vételétől. Új sérelem! Sok gyűlésen át megújult e felett a vita s nem kevesebb tudománynyal s elmeéllel, mint szenvedélylyel folytatták. Maga az elnök, Prónay főispáni helytartó, óvást tett, melyet, mint «el nem fogadott óvást» említ meg a jegyzőkönyv, mire aztán az is végzésbe ment, hogy jövőre ilyes, a többség akaratába avagy a törvénybe ütköző óvások, mint semmi érvénynyel sem bírók, a jegyzőkönyvben még meg se említtessenek.* Ezen szigorú eljárásnak kell tán tulajdonitanunk azt is, hogy azon indítvány, miszerint Széchenyi a megürült tárnokmesteri hivatalra ajánltassék, mint visszhangra nem találó eszme, nyomtalanul hangzott el (nov. 26.).
Lásd Pest m. Jegyzők. 1841. nov. stb.
Széchenyi, úszva mindig az ár ellen, mind e vitákban részt vett s hol komoly, hol tréfás, hol szerte áradó, hol csipős, hol melegítő, hol kaczagtató közbeszólásokkal, de többnyire hosszan tartó s nagy figyelemmel hallgatott beszédekkel kísérte és fűszerezte azokat. Neki szabad volt minden.
«Leránthatta» Nyáryt, ki különben unalmas szónok volt, kiönthette epéjét Kossuthra, kinek minden szava gyujtott, sansculottenak nevezhette Szentkirályit s a faképnél hagyhatta az egész kormányt, s főleg annak minden fullajtárjait. Beszélt, a miről akart, előhozhatott régmúlt dolgokat, tehetett a napirendtől elütő indítványokat, (p. o. egyszer egy sétatért, stb.) s érv helyett akár saját tekintélyét, akár tréfás adomái valamelyikét vethette a mérlegbe: az mind jól volt.
Sajnos, hogy kevesen tartották érdemesnek tüzetesebben feljegyezni a hallottakat s megőrizni a kiváncsi utókon számára!
Saját naplójegyzetei, bár töredékesek, nem is mindig megbízhatók, a helyzetet többnyire érdekesen világítják meg, miért is kénytelenek leszünk azokhoz minduntalan visszatérni.
«A Kossuth-liga nagy számmal jelent meg.» Így ír nov. 19-én. «Meglehetősen beszélek. A nyilvánosságról volt szó a megyei törvényszékeknél, procés-verbal stb. Én: az nagyon jó lehet, de nem tartozik a vármegye hatáskörébe. Mindnyájan ellenem fordulnak. Hegedüs, Nyáry stb. Másodszor is beszélek. Derekasan lerántom őket. Majdnem fiscalis actiót kapok …Nem vonok vissza semmit, megtartom nyugalmamat, – mégegyszer is elmondom …Semmi se lett belőle. – Kossuth, a kit én megdicsértem, á la lettre megleczkéztet …Bizonynyal máskép venné fel, ha őtet bántanák meg. Az én nézetem mellett csakis Dessewffy, Zsedényi, Gyarmathy és Hegyessy nyilatkoznak, a többi mind oppositióban. – – Igazán, nagyon boszantott.»
Másnap 20-án is folytattatott vagy megújult a vita. Széchenyi ismét beszélt, s megint a közhangulat ellen. Prónay indítványt tett, hogy az ügy terjesztessék fel a a bécsi udvari kanczelláriához. Ezt Széchenyi ellenzé, mint a már hozott határozathoz képest merő következetlenséget, mihelyt a többség azt tartja, hogy ez az intézkedés a megye saját municipalis jogkörébe tartozik, úgy ám tessék azonnal végre is hajtani stb. A megye ki is jelenté, hogy határozatai foganatba vételétől magát visszatartóztatni nem engedi, mert ez annyi volna, mint nem ismerni saját hatóságát és kötelességét.
Széchenyi e szereplése különben szorosabban fűzte őt a conservativekhez s különösen Dessewffy Aurélhoz, a ki viszont a nádor bizalmát igyekezett mindjobban megnyerni számára. E jó barátjától, fájdalom, nem sokára megfosztá őt, megfosztá a hazát a halál (t febr. 9. 1842.).
A nov. 24-én folytatólag tartott közgyűlésen a földesúrnak községi biró jelölési joga felett volt Kossuthtal és Nyáryval disputája. Beszéde hatásával ő maga meg volt elégedve.
A Helytartótanács közel volt; hamar leérkezett tehát a megye ellenzéki határozataira a felelet. Nyáry visszautasítá ezt a felülről jövő «hatalomszót». Kossuth erősen kikelt ama testület ellen, melynek csak «lefelé» van bátorsága, míg fölfelé nyájasan tud csak hajlongani; mi onnét jő, az mindig törvényes, mi alulról jő, az soha sem az. Szentkirályi is úgy találta, hogy merő gúnyt űznek belőlük. s ha valami ínyükre nincs, még válaszra sem méltatják stb. «Alig lehet már kiállani», sóhajt fel Széchenyi, «mindig csak ez az ujjhúzási systema!»
Otthon aztán álmatlan éjeken át gyötrődött magában.
E napok után történt, hogy Deákot fáklyás zenével kereste fel a sokaság, melyet ő mérsékletre s egymás szabad véleményének tiszteletben tartására intett.
E napok után történt, hogy Deákot fáklyás zenével kereste fel a sokaság, melyet ő mérsékletre s egymás szabad véleményének tiszteletben tartására intett.
Széchenyi mindinkább megerősödik azon hitében, hogy Deák lesz a centrum embere.
Decz. 22-én részt vesz a városi közgyülésen és sürgeti az extravillanumok fölméretését.
1842 január 17. az utczai koldulók, főleg gyermekekre hívja fel a gyűlés figyelmét.
Jan. 19. kiszemelik a Kerepesi- és Váczi-út közötti tért Szedresnek. Ennek költségeit a magáéból ajánlja fel. 24-én.
Az 1842 márcziusi közgyűlésen ismét Kossuthnak és Széchenyinek volt egy nevezetes találkozása.
Az ezt megelőző januáriusi közgyűlésen Széchenyi jelen volt ugyan, de nem szólt, csak élczeket szórt jobbra-balra.
99. GRÓF DESSEWFFY AURÉL A RAVATALON.
(A Honderű által kiadott egykorú metszet után, Ernst Lajos gyűjteményéből.)
Márczius 15-én Kossuth ellen beszélt. A hus-limitatio volt napirenden. Ez nem akadályozá a két nagy ellenfelet a politikai manifestatiókban. Kossuth bókkal viszonzá a gáncsot, s ekkor tevé azt a nyilatkozatot, melyet fentebb közlénk. Megkínálta, daczára a köztök már nyilvánossá vált meghasonlásnak, – a vezérséggel! Csak rajta áll, hogy ezt elfogadja: s ő, úgymond Kossuth, első lesz, a ki követni fogja.
Széchenyi jelzett beszédében is elismeré, hogy «municipális institutióink tartották fen annyi viszontagság közt alkotmányos és nemzeti életünket; de most már, mondá, nem fentartásáról, hanem haladásáról van szó. S valamint igaz, hogy igen nyomorult léte volna egy nemzetnek, mely mint az arlequin, csak úgy és csak akkor mozgatná tagjait, miként és mikor a centrális hatalom a sodronyt meghúzza; de viszont mi ennek az opposituma? Az, hogy ha egy testnek 52 lába van, s egyik erre, másik arra mozdul, bizonynyal nehezen, vagy sehogy sem fog előbbre menni» stb. Ezen érdekes ülésnek másnap, (márcz, 15.) lőn még érdekesb folytatása. A Helytartótanács, a mint már említém, megsemmisíté a megyének a törvényhozás körébe vágó határozatait. A nádornak ezúttal egy első magyar levele olvastatott fel, a minek tünő jó hatását azonban hamar eltörlé az «új sérelem». Széchenyi szakgatott jegyzetei e napról így szólnak
«Olvastatik a decretum, a főhg magyar levelével. Zsedényi először triumfál. Szentkirályi, Nyáry miserable. Eötvös unalmas. Patay gyenge. Én Kossuth után és ellene beszélek. Igen hosszadalmasan, de nem igen jól. Politikai bűnt követ el a megye, a melyért lakolni fogunk. Ismét egy gravaminális diétánk lesz! Én nem vettem részt e bűnben. Ám vezessenek ki aztán azok, qui nobis haec otia fecerunt.»
A gyűlés, mit sem törődve a felsőbb tilalommal, a törvénykezési reformjavaslat részletes tárgyalásába bocsátkozék s pontonként veszi fel ezt.
Ennek folytatása volt még márcz. 17-én is.
Erről Széchenyi: «Erős vágásokat osztogatok. Kossuth fájdalmas hangba megy át. – Zsedényivel sokat nevetünk. Védő és támadó szövetséget kötünk».
A jegyzőkönyv szerint is hosszas vita fejlődött ki a nyilvánosság körül s a többség megmutatta, hogy a nyilvánosság Magyarországon törvény által van már régen behozva, s így a megye határozata, nem hogy törvényellenes volna, de még újításnak sem nevezhető s a megyében tényleg még 1784-ben is divatozott stb.
100. ZSEDÉNYI EDVÁRD.
(Orsz. Képtár,)
Még a következő nap, márcz. 18-án, is részt vett Széchenyi s erős főfájása daczára egy hosszú és tartalmas. beszédet mondott. Sőt 19-én is felszólalt, még pedig oly határozottan Kossuth ellen, hogy ez, daczára pár nap előtti nyilatkozatának és daczára Deák csitító szavainak,* hevesen kikelt ellene s azzal fenyegetődzött Pataynál, hogy ezentúl már mint ellenséget nyilván fogja megtámadni.
«Nagyon szerencsés keze van», mondá D. a tiszteletére rendezett fáklyászene alkalmával pedig hangsúlyozá a gyanúsitás mételyét, melytől, mint haladásunk egyik főakadályától, leginkább tartózkodnunk kell.
Márczius 21-én a kormány azon szűkkeblű határozata keltett nagy indignatiót, miszerint az új iparegyesületnek, Kossuth művének alapszabályait nem engedé kinyomatni. Nyáry, Kossuth, Szentkirályi hevesen kikelnek, de Széchenyi szerint «ügyetlenül», s ő szép csendesen kellő «kerékvágásba» zökkenté az ügyet.
A Pesti Hirlap szerint az elvi vita a körül forgott, hogy a kormány az egyesülési jogot az alapszabályoknak felterjesztéséhez s általa leendő jóváhagyásához kötötte, míg a megye rendei azt ily formaság nélkül is föltétlenűl követelték a közönségnek (!). Az elnök egy finom megkülönböztetéssel próbált kievezni, a felsőbb jóváhagyást legalább is ott tartván szükségesnek, a hol és a mennyiben köztisztviselők közreműködése is szükségesnek mutatkozik.
Ezt, a Pesti Hirlap szerint tagadá gróf Széchenyi István, Kossuthtal teljesen egyetértvén az iránt, hogy a szabad egyesülhetés, úgy, mint Angliában is divatozik, egyik oszlopa a nemzeti kifejlődésnek, sőt a haladásra okvetlenül szükségesnek látja, hogy az egyesületek egészen szabadon mozoghassanak. Csodálja, hogy az országban még egy igazi egyesületet sem lát (?), mert az eddig létezők inkább csak egy-két embernek összeállása, meg sem közeliti a külföldi ezerek egyesülésének hatását. Reméli, a kormány engedni fog e kérdésben, engedni a közkívánatnak annál inkább, mert érdekében fekszik mentül tágabb tért nyitni a nyilvános egyesületeknek s általok a titkos társulatokat elfojtani.
Ennek ellenében hivatkozás történt az 1846: XVIII. t.-cz. 55. §-ára.* Erre is volt felelete Széchenyinek.
A közkereseti és részvénytársaságokról, melyek szabályai a váltótörvényszékhez felterjesztendők. Bárminő egyesületek korlátlan szabadságát legutoljára engedélyezhetné olyan állam, minő Magyarország.
«A hivatkozott új törvényben, úgymond, bizony sok javítani való van, mert némelyek a mi hiteltörvényeink közül hirtelen hozattak, kellő megfontolás nélkül.» Ő igen örül, hogy az Állóhíd iránti szerződés megköttetett ama törvény előtt, mert a szerint tán soha sem fog vala az létrejönni.*
Egy igen alapos különvélemény szerint ez a szerződés is az országgyűlés. jóváhagyása alá lett volna terjesztendő.
A Rendek, hivatkozva a többi közt a (bizonynyal ártatlan) Szeder-egyletekre is, felírtak a jelzett értelemben.
A következő napon is ott van Széchenyi s figyelmére méltatja a megyeház roskadozó állapotját. Kérdi, lesz-e erről valami gondoskodás? Mert valóban nevetséges volna,. ha az alatt, míg mi itt e teremben a haza alapköveit rakogatjuk, hegyünkbe dűlne maga a ház. A vármegye csakugyan gondoskodott is e baj orvoslásáról.
A következő napon is ott van Széchenyi s figyelmére méltatja a megyeház roskadozó állapotját. Kérdi, lesz-e erről valami gondoskodás? Mert valóban nevetséges volna,. ha az alatt, míg mi itt e teremben a haza alapköveit rakogatjuk, hegyünkbe dűlne maga a ház. A vármegye csakugyan gondoskodott is e baj orvoslásáról.
Ezután már az országgyűlési utasítások fogván napi rendre kerülni, Széchenyiben az a gondolat támad, hogy az ősiség eltörlése, vagy módosítása iránt valamely billt (igy fejezi ki magát angolosan) dolgozzon ki s terjeszszen elő. Reformterveinek a «Hitel»-től kezdve, ez volt ki-indulási pontja. (V. ö. korábbi műveit).
Ez időben úgyszólván egyenlően osztotta meg idejét a megye és a város közt, melynek százas testületébe be választatván, fogadást tőn, hogy e tisztet nem fogja sine curának nézni. S szavának ura is lett.
April 2-án a pestvárosi közgyűlésen látjuk adókivetési ügyben, oda dolgozva mindig, hogy a polgárság azzá váljék, a minek lennie kell. Havas biztatja, hogy e körben igen népszerű s mindent ki fog vinni, a mit akar.
Sokan már azt rebesgették, hogy Széchenyit kell a főváros polgármesterének megválasztani.
Örömmel veszi e hírt tudomásul a Hirnök. Ily lordmayort nagy nyereségnek tartana. Ha nem hozná meg ezt az áldozatot, az csakis azért lenne, hogy majd a felsőháznál fejthesse ki bölcs és üdvös eszméit.
April 9-én ugyanott a város felméretését, s a városi házak adóztatását hozza ismét szóba. Ez ügyben 13-án küldöttséggel megy a Tanács elébe s közvetítő szerepet vállal.
April 20-án a város körül húzandó hajózható csatornát indítványoz.
April 23-án Borsodival van összeütközése Bozda végett stb.
April 29 – május 6. Aldunai út. (A kilenczedik és utolsó.)
Az alatt itthon a kormány karhatalommal akadályozza meg az új bűnvádi eljárásnak tettleges életbeléptetését. Előleges sérelem!
Az alatt itthon a kormány karhatalommal akadályozza meg az új bűnvádi eljárásnak tettleges életbeléptetését. Előleges sérelem!
Borongó kedély. Walhalla! …
A jan. 7-iki megyei gyűlésen jelen van, de nem szól.
A benyomások közt, melyek Széchenyi fogékony keblére szinte rohasmosan törtek, el nem hallgathatjuk többek között Kossuth egy megdöbbentő nyilatkozatát a horvát kérdésben, vagyis mint akkor nevezték, az illyr izgatások ügyében.
A benyomások közt, melyek Széchenyi fogékony keblére szinte rohasmosan törtek, el nem hallgathatjuk többek között Kossuth egy megdöbbentő nyilatkozatát a horvát kérdésben, vagyis mint akkor nevezték, az illyr izgatások ügyében.
Széchenyi naplójegyzeteiben a Repeal szóval jelzé azt. Pest megye első meglepetésében majdnem egyhangúlag fogadá el junius 12-én úgy az indítványt, mint az indokolást s csak utólag szólaltak fel halkan egyesek ellene.*
Lásd az akkori hirlapokat.
Szabadulni ez alkalmatlan tehertől, mely saját haladásunkban s főleg nemzetiségünknek itthon kifejtésében örökké gátol s szítja ellenünk a gyűlöletet stb. – Elvben nyomban elfogadták s a többi törvényhatóságoknak is körlevél útján ajánlották azt az elválást, s csak a módozatok felett időztek egy kissé.
A legközelebbi, juniusi gyűlés határozata ez volt: Tétessenek a jövő országgyűlésen lépések, miszerint a köztünk s horvátok közti szövetkezés olykép módosíttassék, hogy ők mitőlünk közigazgatás és törvényhozás tekintetében elválasztatván, minden egybefüggésünk jövőre csak abban álljon, hogy Horvátország a magyar szent korona tartománya maradjon.*
Kossuth, nyilván, ezt sem tartotta fontosnak. (Lásd: Irataim az emigratióból.)
Jun. 16-án Almásyhoz mennek testületileg, mint a város bonyolult ügyeinek megvizsgálására kiküldött kir. biztoshoz. A gyűlésben felszólal: Nem lehet többé bizodalmunk a tanácsban. A ki vétkes, annak bünhődni kell. Nekünk emberekre van szükségünk és ha in gremio nem találjuk őket, ott fogjuk keresni, a hol megtalálhatjuk. (Nem talál visszhangra, a barátok buzgalma fagyponton alul száll.) Erre aztán, úgymond, indignatióját fejezi ki az egész választó polgárság felett, mivelhogy nyolcz nap óta egyikök sem mutatta magát a városi adóhivatalnál! …
18-án ugyanott kifakad a közügyek iránti részvétlenségök ellen, mert a közgyűlésen alig egynehányan jelentek meg. Indítványa különben elfogadtatott.
A tisztújítási mozgalmakban élénk részt vesz; de még inkább érdeklik a követválasztásra való előkészületek. Óhajtja, hogy az országgyűlésre választandó képviselők a város lakosságának igazi képviselői, ne pedig, mint eddig egyszerűen a tanács megbizottjai legyenek. Örökös torzsalkodások voltak a két testület, úgymint a választott polgárság és a tanács közt. Egyszer ez ragadta magához, egyszer amaz a kijelölési jogot s a másik ilyenkor csak azzal a világos óvással fogadta el az ajánlott egyéneket, hogy, mivel quasi véletlenül épen azok valának, a kiket ő is óhajtott!
Julius 18-án Sopron megye közgyűlésén Rohonczy alispán elnöklete alatt szerepel. Jegyzetei szerint kétszer szólalt fel, először a mesterlegények vándorkönyvei, másodszor az akkor oly nagyfontosságú ősiség kérdésében ajánlva, hogy ez iránt, meg az adó- és a vegyes házassági ügyben a megye határozatai a jelenleg napirenden lévő s hazánk átalakulását tárgyazó kérdéseknek az irodalom mezején szenvedélylyel vegyített vitatása tekintetéből függőben tartassanak.* Mely indítványt a KK. és RR. egyhangúlag elfogadván, a választmánynak már kész munkálata a napirendről levétetett.
Részleteket 1. Gr. Sz. I. Naplói és Beszédei.
Elismerése foglaltatott ebben egyrészt ugyan a sajtó hatalmának, melynek hivatása a korkérdések megérlelése, de másrészt a központi Pest megye vezérszerepének, mely e kérdéseket az ország első capacitásainak részvételével folyvást napirenden tartá.
Egyidőben a Szeder-egyletnek is gyűlése volt s a hetven teritékű banket nem minden politikai czélzások nélkül folyt le. Rohonczy kezdé, Klauzál mélyebben bele ment, Henking, mint «sansculotte», az égalité, liberté jeligékkel dobálódzott. «Es ist entsetzlich, wie die Leute dumm sind», volt mindezekre Széchenyi kritikája. Hogy toastban elmondotta e? annak nyoma nincsen.
Az alatt Szombathelyen is megemlékeztek róla. Testvére, Pál tudósítása szerint ugyanez alkalomból tartatott társas ebéden háromszor ittak a távollevőnek egészségére.
Visszatérve Pestre, folytatja a városi gyűléseken tevékenységét. Aug. 17-én bejelenti a híd alapkőletételének idejét, 24-ét, meghívja reá az egész képviseletet.*
Naplójából iktassuk ide e rövid adatokat, mint pillanatnyi benyomásainak visszatükröztetőit:
17-én Tasner meghozza a tekercset a híd alapkövébe. – Bécsben jóváhagyták; de a nádor fhg megkurtította. (Ez boszantja). Clark is megérkezik. (Beteges volt.) Minden hatóság meghíva.
22. Károly fhg este gőzhajón megérkezik.
Illuminatio – csinos. Nádor az ország nagyjaival (kikhez Széchenyit nem számították) a Casinónál várakozik.
23. Szinával a hídfőnél.
Klauzál megsúgja, hogy az ifjak fáklyás zenét készítenek neki.
Tiltakozik ellene. Kivánja, hogy Deák tiltsa be. Ez nem lehet, mert már a fáklyák megvannak. Aztán meg Kossuthnak is lesz …(!) mondja Deák.
Clark Tierney és Ádám dohányszelenczét kapnak. 24.
Az ünnepély jól folyt le.
Szinházba. Károly fhg is.
Jönnek a fáklyák. Kiss (Sz. titkára) beszél. Sz. nincs itthon. Mennek Kossuthhoz. Ez magasztalja Széchenyit. Híd viselje nevét. stb.
Éjfél után haza sompolyog.
25. Korholja Kisst, hogy quasi «mentegette».
Híd rég áhított alapkőletétele. Ünnep! leendett ez reá nézve, ha kelyhébe egy ürömcsepp nem vegyül.
Előző nap, (aug. 23-án) esti 8 órakor már fényözönben villogott a testvér két főváros örömhódolata jeléül. 9-kor a sz. Gellért-hegyi őrszem alig pillantá meg légbe szökkenni a nagymáli Dunaparton szétvillanó röppentyűket, mint a főhg Váczhoz érkeztének hírjelét, azonnal eldördült a gellértfoki mozsár-ágyú, a főhgnek egy és fél óra mulva megérkezését tudató, mi valóban éji tíz és fél órakor meg is történt, ágyú- s taraczk-durrogások, röppentyű-czikázás s harsány éljen kiáltások közt, s a gőzhajó parti fokán a főhg nádor, díszruhás főhivatalnokság, táborfőkar, a megyei s a két városi tisztviselők által a legszívesebben fogadtatott, s hintóba szállván, budai lovas polgárság mellett, a kiállított rendes és városi katonaság tisztelgései s hangászkarok zengedezései közt a budai várlakba kocsizott. A két város e közben folyvást örömtűzben tündökölt, csak a lánczhíd víz fölötti állványain 28 ezer lámpa lobogott, e mellett legigézőbb volt a kétrendű hídfok Dunán lebegő tűzoszlopaival, melyek csúcsai kiszálláskor kápráztató bengáli tűzbe borulva gyönyörködteték a szemet.
Tegnap, aug. 23., udvarlás volt a főhgnél. Délután kirándulás a budai hajógyár megtekintésére s a lánczhídi munkákhoz. Déleste 24-én az alapkő letétetett a pestoldali zárgátban.*
Jelenkor, akkori tudósítója virágos stilusában.
Magát az ünnepélyt a Jelenkor (1842. 69. sz. aug. 27.) nagy elragadtatással így irja le:
«Budapesti Napló. A budapesti lánczhíd alapkőletétele f. aug. 24-én délutáni 5 és 6 óra közt egész ünnepélylyel. vitetett véghez Károly cs. kir. főhg, mint fels. urunk képviselője által következő módon: Fens. főhg nádorunk ezrede egyenruhájában az ország főhivatalnokaival és hídválasztmánynyal a lánczhíd-udvar egyik kapujánál fogadván s üdvözölvén, 101 ágyúlövés s Budától egész a lánczhídudvarig felállított polgár- s rendes katonasági sorok közt érkező fejedelmi testvérét, innen a magyar birodalmi tartományok czímereivel díszelgő zászlók sora közt fényes magyar tábornok-köntösben, a lánczhíd-udvar déli szárnyára vont szép készületű sátorba ment, hol egy asztalon a lánczhídi tervek, csuda remekletű kőműves kanál (Clark rajza szerint Londonban készült, ezüstből, nyele elefántcsontból, lapján a lánczhíd képe, s Magyarország czímere, felirattal) és kalapács nagy ezüst tálczákon, és az alapkőbe záratandó (Heufel Károly által szépíróilag leírt) s fels. urunk neve aláírásával ellátott emléklevél valának szemlélhetők. Minek megtekintése után a hídválasztmány tagjai, titoknoka s Tierney-Clark Vilmos hídépítész s Clark Ádám sorban előre vitték le a teremmé alakított óriás zárgát öblébe zöld és skarlátszín szövettel bevont hosszú, széles; kétrendű lépcsőzeten az emlitett tárgyakat, Clark Á. a tervrajzokat, Clark V. a kanalat, Széchenyi István gr. a kalapácsot, Tasner titoknok az oklevéltekercset, mások a tálczákat. A zárgát belje 22 szakaszra volt felosztva s minden szakasz körded, több sorú, könnyebb láthatás végett menedékesen illesztett s zöld posztóval borított székkel ellátva. Dél és éjszak felől két egyenlő szélességű és hoszszúságú, zöld és skarlátpiros kelmével bevont lépcsőzet vezete a közép garádicsra s ez a zárgátba, mely mintegy amphiteatrummá alakíttatván, 22 részre osztályozott szakaszain kívül nemzeti háromszínű gyönyörű sátorral díszesíttetett, a kir. képviselő főhg s nádor ő fens. családja számára. E sátor balján több selyem hevederű széksor vala illesztve csinos szőnyegzeten, az orsz. hivatalnokok s főurak számára. Letelepülvén selyem karszékeiken, ő fens. az alapkőbe rejtendő következő oklevelét Tasner Antal, mint hídtársasági titoknok olvasá fel.*
Az egész jelenetet Barabás M. egy festményében örökítette meg, mely a mostani Történelmi műtárlat egyik érdekes darabját képezi. Az építészeti jelvények, a n. múzeumban láthatók. Az emlékokirat másolatát Függelékben adjuk.
Ez oklevelet b. Szina György a kir. képviselő főhg s nádor, nádorné ő fenségöknek aláírás végett bemutatá. Ő fels. nevének sajátkezű aláírása után, mind a kir. képviselő, mind nádor s nádorné ő fenségök, mind ifj. József főhg s Erzsébet főhgassz. mind a többi főméltóság s orsz. hivatalnok magyarul jegyzé föl nevét a hadi főkormányzón kívül. Aláírások: Ferdinánd s. k., Károly főhg s. k., József nádorispány s. k., Mária Dorothea s. k., József s. k., Erzsébet s. k.; következnek az ország prímása, bírája, a jelenvolt zászlós urak, b. Szina György, úgy is mint b. Rothschild M. L. meghatalmazottja, gr. Széchenyi István s több főúr, végre ns Pestvármegye jelenvolt egy-két főbb tisztviselője, Buda és Pest város polgármesterei W. Tierney Clark, a részvénytársaság titoknoka, stb. Ezek után tekercs-alakba göngyöltetvén az oklevél, a fens. kir. képviselő azt az e végett készen álló s kívül-belül czinezett s b. Szina által oda nyujtott réztokba tevé fels. urunknak többféle, idei folyamatban levő arany és ezüst pénzeivel együtt, s az elzárt tok a 30–40 mázsás kőtetemekből épült zárgát e végre készült üregébe rejtetvén, egy a légben fölötte gépen függő faragott, mintegy 130 mázsás. óriás gránittal befödöztetett, mire a kir. képviselő főhgnek nagy ezüst tálczákon nyujtatván a bámulatos szépségű kőműves kanál és kalapács (drága kemény fábúl esztergázott csinos mű) a köves kanalat képleg (symbolice) vakolat simítólag jártatá a fedél alapkőn s 3-szor ráütött a kalapácscsal, mit nádor s nádorné s ifj. József és Erzsébet őfenségök, az ország herczeg-prímása, birája, tárnoka. Ürményi Ferencz koronaőr, gróf Széchenyi István, Clark, báró Szina György, stb. hasonlólag követének. Az alapkövi emlékirat olvasta közben s urunk s képviselője, Károly főhg s nádorunk nevének említésekor harsány éljenek rendíték meg a levegőt; de legnagyobb, legkitörőbb volt az éljen-vihar, midőn az alap s fedélgránit felett Széchenyi István gróf és Tierney-Clark Vilmos építész szives egyességi, barátsági kezet szorítottak egymással, egyik mint szellemi, másik mint anyagi teremtője a nagy műnek. Ezek után szintazon rend és kísérettel, katonai hangászkar zengése és tisztelgés közt távoztak el ő fönségeik, melylyel jöttek. Nagyszerű volt ez ünnepély, teljesen megfelelő a nagyszerű vállalatnak, s minden nagyítás nélkül állíthatni, hogy ilyet nem látott még Magyarország, s nem is látand, míg hasonló híd nem épülend a Dunán.*
Meghagytuk teljes épségében a nyilván Tasnerre valló tudósítás naiv szövegét. Csak azzal a megjegyzéssel egészítjük ki, hogy Széchenyi jóslelkében az azóta épült és épülő újabb hidak eszméje még a rettegett catastropha előtt többször s elég világosan megvillant. Sőt a nemesi vámmentesség gyászolói attól féltek, hogy Széchenyi e sikertől vérszemet kapva, majd az egész országot elborítja lánczhídakkal.
)
101. M. TIERNEY CLARK.
(Barabás egykorú kőnyomata után.)
A Pesti Hirlap egészen más tónusból, Kossuth ékesszólásával hirdeté ama tény jelentőségét:
«És így már most a híd nem hypothesis többé; alapja letéve, s vele egyszersmind egy nagy elv lőn szentesítve; mert institutióinknak ezen legelső találkozása az örök joggal, legelső kövét tevé le a polgári egyenlőség-nek, legelső lépés lőn a terhek egyenlő viselésére. És e híd, melyet annyi küzdés, várakozás után végre csakugyan létesűlni enged a magyarok Istene, legyen intő kéz, mely előttünk az ember és polgár kötelességének ösvényére mutasson. Eljövend egy szebb kor, midőn annyi küzdelmek, melyekkel jövendőnk előkészítésében megvínunk kell, nem igényelendnek többé az utónemzedéktől ily erőmegfeszítést, midőn a jelenen kivetett magnak érett gyümölcseit élvezendik az utódok, és akkor a híd emlékűl álland, egy lehunyt nagy időre emlékeztetve az utókort, midőn a polgárnak lemondással és a jelennek nélkülözésével kelle a boldogabb jövendőért harczolnia; és akkor ezeres fényben ragyogandnak azon jelesek nevei, kik soha nem csüggedő lélekkel munkálódának e hon jövendőjén, és millió ajak magasztalandja nevét a nagy honfinak, ki a tespedés és elaljasultság korában merészen emelvén föl férfi szavát, villám gyanánt szórta az igazságot az alvó nemzet közé, ki fáradatlan munkássággal igyekezett jólétet teremteni e honban s ki sikerrel koronázott tetteivel dicsőbb emléket épített magának, mint minőt nekie a művészet nyujthatna.»
Voltak, kik ez áradó ékesszólás őszinteségét kétségbevonták s különösen a Széchenyi-híd elnevezést az akkor kiröpített silány pletykával hozták összeköttetésbe, miszerint a hídrészvényeknél Széchenyi valami nagy nyereségre számítana. Nagyobb varázsa volt még Széchenyi nevének, rajongóbb még Kossuth hazafias lelkesedése, de finomabb egyúttal tapintata is.
Az éji zenéről pedig a Jelenkor, mely ez időben a két kitűnőség között közvetítni óhajtott, igy referál:
24-én este Széchenyi I. gróf lakása előtt éji zenével tisztelgett a joggyakorló ifjúság egy része, a nemes gróf azonban nem volt hon s így nem lehete tanúja a hódolatnak, melyre a lánczhíd talpköve letételének ünnepélye szolgált alkalmul, azon lánczhídnak, mely nélküle alkalmasint sokáig csak jámbor óhajtás maradt volna. Ezután egyúttal Kossuth L. urat tisztelé meg zenével az érintett ifjúság éjfél tájban, névnapja előestéjét akarván ez által ünnepélyesíteni.
Kossuth népszerűségét emeli az első magyar iparkiállítás, melyet Széchenyi nélkül, sőt majdnem ellenére rendezett. Az egész elfért a redoute-termekben; de azért hatása úgy politikai, mint közgazdasági tekintetben nagy volt s elismerésre készteté ellenfeleit is.
Széchenyi mellesleg egyre dolgozik a «Garat» czímű munkáján, melynek utóbb ki nem adására határozta magát. Kedélye annyira háborog, hogy az őrület vagy az öngyilkosság kísértő rémeitől alig bír szabadulni. Ritkák az öröm, a lelkesedés perczei.
Minden színezetű emberrel tanakodik a helyzet s a teendők felett. Legtöbbet Deákkal és a nádorral. Ez Metternichnek merő ellentéte, abban, hogy maga nem beszél, hanem kihallgatja az embert.
October 24-én kezdi írni híres vagy hirhedett akadémiai beszédét.
Ez nem akadályozza szokott életrendében. Szédítő a tárgyak sokasága, melyekkel foglalkozik. A mellett nyilt házat tart: gyakoriak az ebédek, estélyek, tanácskozmányok nála.
A beszéd csak november 18-án volt kész: 25-én felolvasta Tasnernak.
A novemberi megyei gyűlésen ismét szerepel, még pedig több napokon át egymásután.
November 16-án a megye, szem előtt tartva mindig vezérszerepét, az adókulcs fontos kérdését tűzte napirendre, sorba véve: 1. a földbirtokra, 2. a személyekre s 3. a kereset különböző nemeire kivetendő adókat s ez utóbbi rovatban főleg a renyhe tőkepénzesekre czélozva, kik pénzes ládáikon ülve, kényelmesen lógatják lábaikat s nevetik a többi polgártársak verítékes napi munkáját.
Széchenyi sokáig hallgatá e kifakadásokat; végre felállott. Elmésségtől szikrázó beszédét, bár rövid kivonatban, a pozsonyi Hirnök tudósítója után közzétettük.*
L. Széchenyi István Beszédei. 224. l.
Ellene nyilatkozott a tőke megadóztatásának, mert az felrugtatja a kamatot s megdrágítja a pénzt, melyre pedig oly nagy szükségünk van stb.
«Je suis sur mon beau dire», – írja naplójában – Fésülöm a triumviratust.» (Ez Kossuth, Szentkirályi és Nyáry.)
A gyűlés, akár méltatva Széchenyi érvelését, akár, mint a Pesti Hirlap tudósítója mondja, «az egyetértés kedveért», a javaslat e részét csakugyan elejtette.
