XIV.
XIV.
Széchenyi ajánlata a M. Tud. Akademiára. Négy első alapító. Orsz. bizottság. Széchenyi és Metternich egymásról. Sz. emlékirata (Pozsony, nov. 17–28. 1829), Metternich glosszáival. Felsőbüki Nagy Pál. Rescriptum Declaratorium. Ferencz király neheztelése. Széchenyi beszédei. Kilépése a katonaságból. Elnöki megrovás. Sz. független a pártoktól. Előrelátása.
A FELIRAT elküldetvén, az alatt míg arra a válasz megérkeznék, a Rendek hozzá fogtak a kir. előadásoknak, s ezekkel kapcsolatban az ország kívánatainak és sérelmeinek (gravamina et postulata) tárgyalásához. Harminczöt éves előmunkálatok feküdtek már előttök. Az oly emlékezetes 1791-iki országgyűlésnek egyik bizottsága (in objecto literario) a következő programmot tűzte ki mint munkába veendőt: a) Nyilvános akadémiák, konviktusok, s az ifjuság neveltetésére tett régi alapítványok visszaállítása. b) Katonai akadémia. c) Tudományos akadémia. d) Hazai nyelv és egyéb kulturai eszközök fejlesztése. e) Képzőművészeti akadémia. f) Leánynevelő intézet. Mindez a nemzeti jellem és nyelv fejlesztésére czélzott, s nem volt szónok, ki, bár latin szövegű vagy töredezett magyar beszédben, nem erre fektetett volna legnagyobb súlyt. A november 2-án s folytatólag 3-án tartatott kerületi ülésben, különösen egy magyar tudományos akadémia felállításának szükségét legtüzetesebben fejtegette Sárosmegye követe, Máriássy. Szokott hévvel beszélt Nagy Pál, erősen kikelve a nemzetiségöket megtagadó főurak ellen, kik terjedelmes jószágaikon csupa német tiszteket tartanak, de minden baj forrását a bécsi miniszteriumnak magyarellenes politikájában s folytonos beolvasztási kísérleteiben jelölve meg; utána hasonló tűzzel Dessewffy szónokolt, valamint Kolosváry és Ghyczy; mindnyájan egy nemzeti közóhajtás teljesülésének egyedüli akadályát a kellő pénzerőnek s tehetősb honfiaink áldozatkészségének hiányában találták.* Széchenyiben, mint láttuk, rég forrott az eszme: egy évi jövedelmét valamely kedvező alkalommal felajánlani a haza oltárára. Nem csoda tehát, hogy oly lelkes szavak hallatára elérkezettnek látta a pillanatot ez óhajtása teljesülésére. Szót kérve, megtette azon örökké emlékezetes ajánlatát, melyet később kerek 60,000 frtban (akkor nagy összeg volt s jegyzeteink szerint akkori tényleges tiszta jövedelmét meghaladta) határozott meg, s mely nyomban lelkes követőkre talált.* Pár nappal később kiegészíté ajánlatát a következő nyilatkozattal: «Nem azért tettem, hogy vivátokat kapjak érte, s nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek, nem mindenki teheti azt. Megfontolván jól a javallott intézet, t. i. a m. t. akadémia messze kiterjedő czélját, óhajtom, hogy az létre jőjjön, de egyuttál czéljának megfeleljen. Mihez képest, nehogy olyan Ludovica forma váljon belőle, fenn is tartom magamnak az annak igazgatására és alapítványainak hovafordítására való befolyást és felügyeletet. A mi az áldozatot illeti, én nőtlen ember, immár 33 éves és katona vagyok; kevéssel be tudom érni. Vannak itt-ott jó barátim, kik eltartanak egy esztendeig, úgy hogy a magaméhoz hozzá se nyúlok». – Ez csak ironikus válasz volt a hozzá ez irányban talán félőszinteséggel intézett kérdésekre; szintúgy, mint az a naplójába igtatott lakonikus megjegyzése: «mich mit allen Landsleuten verfeindet», a mely Metternich jóslatára vonatkozik, hogy az első mámor elmultával saját honfitársai ellene fognak majd fordulni. Voltak t. i. Széchenyinek ez időben a mindenható miniszterrel irásbeli érintkezései és személyes találkozásai, melyek sokkal jellemzőbbek, semhogy rólok be ne számoljunk. Addig azonban, bár nagyon ismeretes dolgokat ismételgetünk, közbe kell igtatnunk a m. t. akadémia keletkezésére vonatkozó adatok sorrendét.
Részleteket l. Gr. Sz. I. Naplói, és gr. Sz. I. Beszédei.
L. SZÁSZ KÁROLY: M. T. Akadémia megalapítása.
Nov 3-án volt az emlékezetes ajánlat.
Nov. 4-én a napi renden levő «előkelő» sérelmek és kívánatok szerkesztésével megbízott küldöttség dolgozván, ülés nem tartatott.
Nov. 5. kerületi ülésben a tett hazafias ajánlatoknak országos ülésben hitelesítése, s főrendi ülésbe átvitele határoztatott. Itt az ügy hasonló lelkesedést keltett, de a felfogásoknak némi elágazása ugy mint a Szepessy püspök nyelvterjesztő indítványai, s a nemzeti múzeumnak és nemzeti szinháznak hozzákötése, az első alapítók szándékának világosabb kifejezését, s befolyásuknak biztosítását tették szükségessé.
Gróf Széchenyi István 1825 november 3-án mondott szavainak hiteles szövegét eddig nem birtuk; bármily rövid volt is az, s bármily fontos nyilatkozatot tartalmazott, vagy talán épen fontosságánál fogva, mely mindenkit meglepett, szavaira azok sem tudtak visszaemlékezni, a kik közvetlen közelében állottak.
Ponori Thewrewk József így adta elő: *
Vay Ábrahám életrajza. Pozsony, 1830.
«Most a figyelmező sokaságot mélyebb csendesség lebegé körül; és a lánglelkű gróf, a neki tulajdon spártai rövidséggel és magyar nemesszívűséggel, egy esztendei minden jövedelmét (60,000 ezüst frtot) az honi nyelv előmenetelére szentelé».
Döbrentei Gábor pedig:
«Felszólalt gróf Széchenyi István: – Nekem itt szavam – mondá – nincs; az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyarokká neveltetését: jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt – mondotta még – azért czélra vezettető felvigyázást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszontalanul el ne pazaroltassék». Ez nyilván összefoglalása a nov. 3. és nov. 5-iki nyilatkozatnak.
Szoboszlai Pap Isvtán ezt írja:
«Ma a sok discursust nagy ajánlások rekesztették be. Ugyanis gróf Széchenyi István, a kapitány, a magyar nyelv pallérozására s az erre a végre felállítandó társaság számára egy egész esztendei jövedelmét ajánlotta. Nem azért teszem ezt, mondá,. hogy vivátokat kapjak érte; nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem minden teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok. Jó barátim vannak, a kiknél én el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyulok.»
A Tar Gáspár versioja im ez:
Gróf Széchenyi István, lovas kapitány: Legszerencsésebb időpontja, úgymond, mindig az, melyben hazája iránt való határtalan szeretetét hazájának megbizonyíthatja. Ehhez képest megfontolván mind a javaltatott, messze kiterjedő intézet hasznos czélját, mindazt, hogy katonai szolgálatban levő s már 33 esztendőt elért magános személy, kevéssel beérheti; s ha lehenének is némely apróbb szükségei, azokat számos jó barátainak szívességek kipótolhatja – minden jószágának egy esztendei jövedelmét az említett intézet fundusául felajánlja».
Az akadémia első Széchenyi-ünnepe alkalmából (jan. 15. 1893) Dalotti Ödön Kecskemétről egy birtokában volt ereklyét ajándékozott Beöthy Zsoltnak, az ünnep szónokának, ki viszont azonnal felajánlotta azt az akadémia kézirattárának. Ez b. Wesselényi Miklósnak Földváry Gáborhoz november 4-én intézett levele; melyben, mint szemtanú, az első benyomás hevében írja le az előtte való napnak örök emlékezetű történetét.* Wesselényi tudósitása nemcsak azért leghitelesebb, mert ő Széchenyivel szoros baráti viszonyban állott, hanem azért is, mert az ő feljegyzése szerint Széchenyi nyilatkozatának bekezdő szavai legtermészetesebben csatlakoznak Nagy Pál beszédének végéhez s mondhatni ennek logikus következményei. Wesselényi pedig említett levelében ezeket írja: – – ki szeretném az egész világra kiáltani örömömet. Tegnap (t. i. nov. 3.) nemzetünknek egy ditső napja volt, hiszem századokra át fog hatni melegítő sugárinak élesztő ereje. Minekutána a napokba Circulusainkba (t. i. a kerületi ülésekben) előbb a nat. independentiáról, kereskedésről, pénzről, s utóbb a nemzeti nevelésről igen felséges Tanátskozások fojtak, tegnap a nemzeti nyelv terjesztése s pallérozása fordult elő, – ezt úgy vévén, mint a nemzetiség legfőbb s erősebb kötését, igen sokan lelkesen szólottak. N. Pál felséges tűzzel s elragadó ékesen-szólással hordotta elő azon okokat, melyek nemzetiségünk lassanként való elhalását okozták, egy igen fontos oknak mutatta meg a mágnások elkorcsosodását s a nyelv és nationalitás iránt való tunya hidegségeket. Erre az én Széchenyim felállott s declarálta, hogy ámbár ezen fontos szavaknak szomorú igazvoltát elesméri, de mindenekre nem gondolja, hogy ki lehessen terjeszteni; magába is érezvén, hogy a nemzetiségért akármit is tenni kész, azért a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent czéljára ezennel ajánlja s adja egy esztendei minden jószágainak egész jövedelmét! Kibeszélhetetlen lett a közelérzékenyedés s lelkes felbuzdulás, – minden szemekben örömkönnyek látszottak, s elfogódott szavakkal történt a szíves köszönet s azon határozás, (ez már az 5-ki orsz. ülésben) hogy neve és ajánlása a nunciumba bele menjen, – tsak az elérzékenyedés tsillapodásával tudtak szóllani többen» stb. «Látod Barátom, még nem holt ki egészen a hazafiúi érzés – ha látnád ezen elragadtatásig való buzgó örömöt, mely minden képen ragyog, ha hallottad volna mindent még a városok követjeit is tűzzel beszélni a magyar nyelv mellett, áldanád velem a Magyarok Istenét. Lám, a jól, és hálá az égnek jó földbe vetett magok felségesen kezdenek csírázni!» stb.
Facsimilében mellékelve van az Akadem. Értesítő 38. füzetéhez 1893. febr.
Nov. 8-án a négy első alapítók: Széchenyi, Vay Ábrahám, Andrássy György és Károlyi György írásba foglalva benyujtották ajánlatukat s a nádor az ügy pártfogolására kéretett fel. Ezt, nagy örömmel meg is ígérte, s utóbb egy 10,000 frtos alapítványával tette még nyomatékosabbá.
Nov. 21. Benyujtatott a felállítandó intézet Terve és Alaprajza.
1826 jan. 28. Az országos küldöttségnek kész javaslata (az előkelő sérelmek és kívánatok tárgyában) terjesztetett elő, melynek nyolcz pontja közt a m. tud. akadémiának felállítása is foglaltatott, s annak külön törvényczikkben megörökítése javaslatba hozatott.
Febr. 17-én készült el a főrendek válasza s alakult meg a részletek tanulmányozására egy úgynevezett «Elegyes küldöttség» az országgyűlés minden rendű tagjaiból. Ebben Végh István koronaőr elnöklete alatt benne voltak a már nevezetteken kívül Kárász, Kovács, Osegovics (horvát) Csausz, Kolozsváry, Bartal, Nagy P., Péchy, Végh Ignácz, Jesenák, Jakabfy, Csiba, Boráros, Kis, Szepessy (püspök), Eszterházy J., Zichy J., Mednyánszky, Pongrátz, összesen: 24 tag.
1826 márcz 15. beadja jelentését a küldöttség. Szorítkozik tisztán a m. t. akadémiára, semmi mást (muzeum szinház, stb.) szerencsére nem kötvén hozzá. Márcz. 17. a Teleki-család adománya. (Könyvtár- s kézirat-gyüjtem.) April 17-én megy a felirat ő felségéhez. A válasz, mely csak kedvező lehetett, mégis egy évig váratott magára. Az adományokat megörökítő (XI.) t.-cz. 250,200 frtot mutat ki; s a dolog erős léptekkel indúl a valósulás felé.
Az udvarnak Pozsonyban tartózkodása alatt, Metternich nem zárkózott el az általa bár lenézett (Krähwinklereknek csúfolt) «magyar» köröktől, értve azon előkelő köröket, a melyekben egy szót sem beszéltek magyarúl, s alig találkozott valaki, a ki a nagy embernek közelébe jutva, bókokkal nem kedveskedett volna, megerősítve őt nemcsak nagy értelmi felsőbbségének, de egyuttal páratlan népszerűségének is csalálmaiban. Széchenyi rég észre vette, hogy ez a világ csodája közelről nem olyan nagy, mint a minőnek messziről látszik, hogy roppant «sikerei»-től el van bódítva s ennél fogva «sülyedni kezd». («Combien c'est peu de chose ce qu'on appelle communément un grand omme».) Viszont Metternich ezt az ifjú embert, kivel a világba lépte óta, úgy írja, «sok jót tett», olyan eleven eszű, de minden alapos ismeretek nélküli ifjúnak írja le (Szögyény-hez írt levelében), minők legtöbb kortársai is azon időben voltak; de a tudás hiányát kitünő tapintata pótolja; becsszomja határtalan; nem épen könnyelmű, de egész lényében egy fantaszta, a ki azonban számítani is tud. Ez a számítás leginkább abban nyilvánult, hogy nemcsak a magyar, hanem egyuttal az osztrák birodalmi viszonyokat is számba vette, sűrűn forgolódott nemcsak a bécsi aristokratia, hanem a kereskedők és bankárok gyárosok iparosok, körében is, vitatkozott velök, magyarázta nekik saját érdekeiket, elnyerte lóversenyeken pályadíjaikat, fölvétette magát klubjaikba, egyleteikbe, de mindenekfelett hogy fölismerte Metternichben azt az embert, a ki «segíthet» rajtunk, s hogy ezt nyilván meg is érttette vele, a nélkül hogy elárulná, miként keresztül lát rajta.
47. GRÓF KÁROLYI GYÖRGY
Nov. 10-én volt (tehát a sérelmi felírat elindítása után) egy hosszabb beszélgetésök, melynek érdekes töredékei maradtak fenn Széchenyi naplójában. «Felületes ember», így ír róla, «mindig ő beszél, szeret oktatni, mást nem enged szóhoz jutni. Abból indúl ki, hogy ő már mindent tud, holott nem is foglalkozott a kérdésekkel». Mindazonáltal tudtára adta, hogy nem mint alatta állóval (katonatiszti rangjánál fogva?), hanem mint hasonlójával, «mágnás mágnással» óhajt vele beszélni s felhívta, hogy egész nyiltsággal tárja ki előtte szivét. Elő is vette a legutolsó királyi választ, s pontról pontra magyarázgatta annak, minden ellenvetést «elnémitó» jeléntőségét. Hol némettűl hol francziául folytatva a beszélgetést, azt a tanácsot adja neki: ne ragadtassa el magát a mai nap tapsai által, gondoljon a holnapra is. «Én», mondja ezek folytán, «lássa, jobban belátok a dologba, mint önök mindnyájan, mert én felülről nézem, míg önök csak alulról nézhetik»…. «Én», így folytatja, «utálom az ellenzéket, nem is vagyok olyan agyagból gyúrva, hogy vele tarthatnék; mindig többre becsültem az auctort, mint a kritikust»…. «Mikor mi a nápolyi és piemonti szédelgők ellen erélyesen fölléptünk, mikor a megyéitekre kiküldöttük a k. biztosokat: akkor mentettük meg a magyar alkotmányt. (!) Mi vagyunk az igazi constitutionálisok; nem Ti. Hagyjatok minket tenni, az istenért, ne keveredjetek bele a mi dolgunkba, hadd mentsük mi meg ezt az alkotmányt mely oly kitünő, melyet tiszteletben tartunk, mert kiállotta a próbát, már 800 év óta fennáll!» – «A császár (Ferencz királyunk) erővel akarta az országgyűlést, mert bizonyosnak hitte, hogy jól fogják fogadni. Én csak később akartam, mert úgy láttam, az emberek nem voltak reá még elkészülve. A császár úgy fogta fel, hogy most nem kíván tőletek semmit (Nihil a vobis postulamus), tehát jól fogadjátok; ki tudja, mondá, nem változnak-e nehány év mulva a körűlmények s nem lesz-e ismét valamire szükségem!» «Magam (folytatja Metternich) egészen a mellett vagyok, hogy legyen minden három évben országgyűlés; habár kissé kényelmetlen is, nem jár az semmi veszélylyel, sőt még használhat is». «De a kezdemény joga egyedül a királyt illeti; csak ő magyarázhatja a törvényt» stb. stb. Mellőzzük a részleteket, melyek mind hasonló felfogásról, azaz: a magyar közjog és alkotmány teljes ignorálásáról tanúskodnak. Metternich ily súlyos érvelések által (melyekkel még sokkal nagyobb eredményeket is el szokott érni: á force de raisonnement») Széchenyit teljesen legyőzöttnek, lefegyverzettnek hitte. Ez azonban 18 hónap óta egészen más szemmel tanulmányozta, nem könyvekből hanem élő mestereitől, a kerületi ülések szónokaitól, a magyar alkotmányt; más szemmel nézte bizonynyal, saját szemlélete s külföldi tapasztalatai után, a világeseményeket is.
Már az országgyűlést megelőző izgalmas napokban megvillant benne a gondolat, hogy egy politikai röpiratot írjon e kérdésről: Mit akar az osztrák kabinet? s mit kíván a magyar nemzet? E helyett most czélszerűbbnek vélte, föltehető, Metternich buzdítására is, egy emlékirat szerkesztését, melyet «Meine Beichte» czím alatt (tehát mintegy politikai hitvallását) az eféle iratokat kedvelő miniszternek decz. 15-én benyujtott.* Bővebben kell ezen, Pozsonyban 1825 nov. 16-án kelt emlékirattal s Metternichnek nyomban reá írt glosszáival foglalkoznunk, bár töredékesen közönségünk előtt már ismeretesek.*
Közzétette PAPP M. Tört. Lapok 1875. I.
L. Gr. Sz. I. Beszédei 32. stb.
«Tagadhatatlan, irja Széchenyi, hogy az életben igen sok baj merő félreértésből származik, s vajmi sokszor egy csekélység, egyetlen egy szó is elég volna valamely ügynek a legjobb fordulatot adni, mely kellő értesülés hiánya miatt a legszomorúbb következményeket vonja maga után. Herczegséged nem hívott fel engem arra, hogy nézeteimet a mostani országgyűlés dolgairól előadjam; s csekély tárgyismeretem alig képesít arra, hogy fenségednek új és ismeretlen dolgokat tárjak elébe, miért is némi zavarban vagyok e soroknak színe eleibe juttatásakor. De ily tekintetek még sem tartóztatnak kötelességemnek teljesítésétől, oly viszonyokra és körülményekre fogván felhívni figyelmét, melyeket azon magas állásról, melyet elfoglal, oly tisztán nem láthat, mint én, a kinek közvetlen szemei előtt forognak». Erre a herczeg első megjegyzése:
a) Ez a nézet helytelen. A kinek jó szeme van, az jól lát, annál többet lát, minő szélesebb a látköre. A magasb állásnak épen az az előnye, hogy a sokaság előítéletei felett áll.
«Fenséged nehány nap előtt többek közt azt is mondá nekem, hogy legtöbb ember egy s más tárgy felett azért szokott hibásan ítélni, mert a körülmények mivoltát és saját helyzetét, képességét, s magát a tárgyat nem képes minden oldalról megvizsgálni s fontolóra venni; szükséges tehát mindent, – így mondá Ön, – mi a dologra némi világot vethet, megtudni s felhasználni. Rámutatok most már egyenesen a jelen országgyűlésre, s egész alázattal bátorkodom megmondani herczegségednek, hogy a minap szerencsém levén Önnel beszélhetni, észrevettem, mikép, daczára a magyar alkotmányról szerzett s engem bámulatba ejtő ismereteinek, némely tekintetben nem egészen jól van értesűlve, sőt merőben hibás nézeteket ápol. Azért nem rossz szolgálatot vélek Önnek tehetni, ha egynémely dologra figyelmeztetem, mely megfigyelését elkerülte, s a mit, igazat szólva, más nem mer vagy bizonyos tekinteteknél fogva, nem akar Önnek megmondani.
48. HERCZEG METTERNICH DOLGOZÓ SZOBÁJÁBAN.
«Engedje meg, herczegséged, hogy csak arra térjek vissza, a miben a multkor egyetértettük, hogy tudni illik minden kellemetlenségnek, ha szabad magamat így kifejeznem, alapoka az a bizalmatlanság, melylyel a rendek a kormány iránt eltelve vannak. A gyanakodás a bizalom hiányából ered; de hogy is volna lehető, hacsak az emberi természetet s belátást megváltoztatni vagy eltagadni nem akarjuk, hogy ott bizalom uralkodjék, a hol az ígéreteket vajmi ritkán tartják meg, hol a törvényt mindig a királyi hatalom javára és a nemzetnek érdeke ellen magyarázzák, s hol most is, ha a valót őszintén meg akarjuk mondani, azon a ponton állunk, mintha az egész alkotmánynak halomra döntése volna szándékba véve». Erre ismét a herczeg:
b) Bizalom és bizalmatlanság sokszor egyes emberek vagy pártok cselfogásai. Csakis II. József alatt fenyegette a kormány az alkotmányt máskor – soha!
26 háborús esztendő alatt –– hat országgyűlés! *
Az 1811–25-ki tizennégy éves szünetelést nyilván semmibe sem veszi.
«Én mindezt sok példával tudnám bebizonyítni, s Isten és herczegséged előtt igazam lenne, ha elfogulatlanul akar látni és ítélni. De, hogy szerfelett sok idejét el ne raboljam, elhallgatom mindezeket s csak a leglényegesbre akarok, az országgyűlést illetőleg, rátérni, hogy önnön maga láthassa a dolgok menetét.»
«Legelőször is ő felsége megörvendezteti az ország rendeit egy atyai trónbeszéddel, kijelenti, hogy semmit se kíván tőlök, s felhívja őket, hogy az alkotmány megszilárdítása módjairól tanácskozzanak.* A rendek, erősen ragaszkodva törvényeikhez és szokásaikhoz, tanakodnak négy álló hétig, s végre egy alázatos nunciumot terjesztenek fel, melynek meritumába sem pro sem contra nem akarok bocsátkozni, mert voltakép nem tartozik hozzám. Annyi azonban bizonyos, hogy ők, a rendek, mindazokban, a miket e nunciumban elmondottak, az alkotmányuk megerősítésének leglényegesb módjait és eszközeit ismerték el szinte egyértelműleg, s így a király és a haza iránti kötelességeiket leghívebben teljesíteni vélték. Pár hét mulva reá, megérkezik ő felsége resolutioja, melyet alig lehet máskép magyarázni, mint egész tartalmában a korlátlan egyeduralkodás elvének hirdetését és megállapítását.»
Még pedig oly sorrendben, a minőt ők magok jónak fognak látni. Acta.
Erre a miniszter válasza:
c) Ezt tagadni lehetne. –
Késedelem? Oka a király betegsége volt.*
Szerencsés felgyógyulásáért Pozsonyban Tedeum tartatott.
A kir. választ inkább jóra, mint rosszra kellene magyarázni.
Különben egy második van készülőben.
«Nem akarom vizsgálni, vajjon igaz e vagy nem, hogy a kir. válaszban csak az absolutismus elve látható. De csak azt kérdem, vajon a Rendek, kik azt máskép értelmezni nem tudják, mindezek után viseltethetnek-e bizalommal? Nem megbocsátható-e azon aggódás, melyet el nem titkolhatnak, s melynél fogva épen azon elvek iránt óhajtanak magoknak megnyugtatást szerezni, melyek alkotmányuk alapjait képezik.» Erre Metternich úgy találja, hogy:
d) ott, a hol a dolognak más értelme nem is lehet, felesleges minden további vizsgálódás.
«Kívánhatjuk-e egy embertől, hogy a háza bensejének nagyobb kényelméről s elrendezéséről gondoskodjék, mikor attól kell félnie, hogy maga a háza minden pillanatban összedőlhet felette?»
e) Nem bizony, de az okosság azt kívánja, hogy az az ember ne engedje át magát a félelemnek, mielőtt alaposan meg nem győződött.
«Herczegséged tiszteli és nagyrabecsüli mindazt, a mit a kor szentesített, s a mi tényleg fennáll. Elveinek sarkköve a legitimitás. Mind nyilvános mind magán életében oly igen következetes, hogy biztos lehetek benne, mikép Ön a magyar királyság ős alkotmányát, sarkalatos elveiben, oly tisztán és érintetlen fenn akarja tartani, mint a minő volt, mikor a most uralkodó dinasztia alá került.»
f) A magyar alkotmánynak minden irányban fentartása az államhatalom oly szent kötelessége, oly határozott parancsa az igazságnak és okos számításnak, hogy egész politikai pályámat meg kellene tagadnom, ha az ellenkező felfogást még csak meghallgatásra is érdemesíteném.
Az én hitvallásom:
Az alkotmányt egy igazságos és belátó király soha sem fogja megtámadni…. A mi 800 esztendő óta áll erősen!
De egészen más oldalról jő a veszély.
Az általános romlottság, a vakmerő kisérletek napjai. Hol a tapasztalást szidalmazzák, –– s elméleteket állítanak helyébe.
Sehol sincs annyi tárgya a támadásnak, mint a magyarság egész lényében. Minden tulajdon, minden existentia, minden szerzett jogok.
A korszellem fejleményeiben van tehát a veszedelem.*
Bizonnyal elég erős érvek az ötvenes évek szerencsétlen kísérletei ellenében; de a világfentartó conservativ politika nagy doctrinairje vajjon hogyan képzelhette azt, hogy az előrehaladó korszellem fejleményeit megakaszthatja?!
Mit gondoljunk olyan emberekről, a kik a királyt, s ép' ezt a mostani királyt, merik ilyesmivel gyanusítani!…
«Nagyon csalódnám, ha azon beszélgetésünk lényeges tartalmát, melynek megtisztelő szerencséjében a multkor herczegséged részesített, máskép kellene magyaráznom, mikor a mi magyar alkotmányunkat egy drága ékszerhez hasonlítá, a melyet illetetlen kell mint egy szentséget megőriznünk.»
g) E mondás egészen benfoglaltatik az előző megjegyzésben.
«Már most, ha átgondolom ezt a hitem szerint ferde felfogást, ezt az alaptalan félelmét az ország rendeinek, a melyből igazán sok baj származhatik, úgy azt kell magamnak mondanom, hogy nagy kár, sőt szerencsétlenség, ha egymást föl nem világosítjuk és meg nem értjük, főleg, mert mindig úgy tetszik nekem, rogy épen nem volna oly igen nehéz, a rendeket ő felsége jogainak minden sérelme nélkül megnyugtatni s bizalmokat még oly rövid idő alatt is, megnyerni,
SZÉCHENYI GLORIFICATIÓJA.
Than Mór rajza után. Ernst Lajos úr birtokában.
h) Azt hiszem, jót állhatok érte, hogy ez a szép óhajtás, melyben magam is osztozom, bizonnyal teljesülni fog.
«Ennek elérhetése végett pedig ő felségének, egy legközelebbi resolutiójában őszinte nyilt kifejezést kellene adni alkotmányos érzületének, hivatkozással koronázási esküjére. Így a mostani resolutiónak az absolut uralkodásra vonatkozó minden kifejezései, a nélkül, hogy világosan visszavonatnának, el lennének feledve.»
i) Ő felségének még tovább kell mennie, s azt a mi tévedés volt, tévedésnek kell kijelentenie.
«Továbbá ő felségének az országgyűlés egybehívását a törvényszabta időben nyiltan és határozottan meg kellene ígérni, s azt nem tenni ismét függővé a viszonyoktól és körülményektől, miután ez, mint az alkotmány egyik alapelve, világosan benn van a törvényben s a királyt kötelezi.»
«Herczegséged meg fogja látni, hogy az én honfitársaim bármily kedvezőtlen színben mutatnak is vagy inkább mutatták is be magokat, nem méltatlan alattvalói egy igazságos fejedelemnek, s annak bizalmát teljesen megérdemlik.»
«Lehet-e igazi hű alattvalója királyának az olyan férfi, a ki minden erejéből nem ragaszkodik hazája törvényeihez? Én azt nem hihetem, valamint annak benső értékét is kétségbe vonnám, a ki saját jogait nem bírja férfiasan megvédeni.»*
Czélzás Ferencz király egy nyilatkozatára, miszerint az országgyűlés rendezése esetére, a főrendi háznál egy-egy mágnás-családnak egy képviselője mint regalista elegendő lenne.
«Meg vagyok győződve, hogy ezen iratommal, melyet egész alázatossággal nyujtok be, Kegyelmességedet legkevésbbé sem sértem meg, mert azt a ki maga is igaz ember, az igazság soha sem sértheti.»
«Fogadj a»….
Az előadottak után bizonnyal nem esünk túlzásba, ha a második leírat, az úgynevezett Rescriptum Declaratorium erkölcsi szerzőjeűl Széchenyit, az ujoncz politikust jelöljük meg, bármily tudatlannak tartották is a magyar közjog terén, s tartotta még önnön magát is. Igaz, hogy a nádor közbenjárásának volt az közvetlen köszönhető, s ez hozta le november 28-án Bécsből; de érlelték azt az olyféle eszmecserék magas körökben szintúgy, mint alulról a rendek erélyes magoktartása s egyes szónokok merész kifakadásai. Ezek között mindig legelől áll a híres felsőbüki Nagy Pál, ki sokban elfogult volt ugyan, de sokban korát megelőzte. Számos mondása örökre fenmaradt, s ma is idézésre méltó. Ő volt az első, ki a jobbágyok sorsának javítását még 1807-ben előhozta, mikor azzal a felkiáltással: non stultiset (ne bolondozzon) némították el. Az elfajult magyartalan mágnásoknak, a hazafiatlan vagy szolgalelkű főpapoknak, a nemzettől különváló polgárságnak (burgereknek) s bárminemű visszaéléseknek, nagyobb ostora nem volt. Ha felzúdultak ellene, teljes megvetéssel oda felelt: engem a resensus oly keveset indít meg, mint az aplausus. Mikor a titkos feladásokról volt szó, ha észrevette, hogy valaki jegyezget utána, odaszólt: csak nyissák fel jól bagolyfüleiket, hogy híven referálhassanak s ne fordítsák el szavait. Deák későbbi híres mondását a jogok forrásáról jóval megelőzte, mondván: a király a mi constitutionalis fejünk, mi vagyunk az ő teste; ő az «animata lex», tehát a törvény parancsol neki is. Mikor a legislativa együtt van, akkor két egyenlő fél van együtt, s nincsen a nemzet felett a király. És: «Nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért.
Nemzet nélkül királyt még nem láttam; egyéb kártyán.» (Nov. 16., nov. 20.) Nem csoda, hogy Bécsben rettegtek tőle, hogy nálunk sokan egész szereplését hóbortos feltünni vágyásnak tulajdonították (még később Kölcsey is restelte «fiakeri» gorombaságait); a jó Szoboszlav mindig elszörnyűködött vakmerő kifejezésein. Vele versenyeztek, több kevesebb óvatossággal, Ragályi, Dessewffy, Balogh, Máriássy, Vay, Vitéz, Borsitzky, Bartal és Plathy; a termeken kívül Wesselényi, akkor még Széchenyinek legmeghittebb barátja de beírva már a «fekete könyvbe». Széchenyi maga tartózkodott a túlzásoktól, mindig az elérhetőt tartva szem előtt; daczára ellenzéki álláspontjának, mindinkább készülve a a közvetítő szerepre, melynek annyi fényes sikerei után, utóbb annyi keserűségeit tapasztalá. A főrendi táblán az ellenzékhez soroltattak: Illésházy, Brunszvick, Esterházy M., Mednyánszky, Busán, Károlyi L., Zichy Károly, Végh, Jeszenák, Ürményi, stb.
Mialatt Bécsben a második csillapító leírat készült, a pozsonyi ifjúság azzal tüntetett, hogy az öreg Zichynek, kinek pénzügyőrségéhez a devalvatio emléke volt kötve,* két éjen át ablakait beverte, Keglevichnek pedig (Metternich sógorának), ki megyéjében az adót folyvást exequáltatta, kocsiját sárral dobálták meg, stb.
A 30 kros rézgarasokat, melyek 6 kr értékűvé váltak (neve után) Csicserliknek nevezte el a nép.
Maga az a híres leirat, melyet a nádor a personalissal mint nagy vívmányt hozott le s mutatott be a nov. 28-iki vegyes orsz. ülésben, s mely okiratra később is annyi hivatkozás történt, épen elment addig a határig, a meddig Metternich is elmenni hajlandó volt. Nem foglalta ugyan magában a törvénytelen rendeletek nyilt visszavonását, a hibás rendszer egyenes kárhoztatását, hanem csak ő felsége atyai szíve fáj dalmának adott kifejezést a történtek felett (eventus paterno cordi nostro aeque ingratos), a mi, ilyen vagy olyan magyarázattal ismét nem annyira a kir. biztosok erőszakoskodásaira, mint inkább a törvényhatóságok és egyes honpolgárok jogos ellenszegülésére is vonatkozhatott, de mégis legalább az iránt, hogy ily eljárás ismételtetni s jövőbén is követendő példa (präcedens) gyanánt felállíttatni nem fog, és hogy ő felségének legtávolabbról sincs szándékában, magának valamely új jogot igényelni, avagy rendkívüli szükség ürügye alatt bármi néven nevezendő segélyt akár pénzben, akár terményekben vagy ujonczokban az országgyűlés tárgyalása alól elvonni, – az 1791 19. tcz. érvényének elismerése mellett, újabb biztosítékot nyujt. Felhívja aztán ő felsége a Rendeket az adónak törvényszerű megajánlására; ígéri az országgyűlésnek minden harmadik évben leendő egybehívását (mi ellen többé nem is vétett); meghagyja hatóságában a m. k. helytartó tanácsot, a megyék levelezési jogát (mely az utasítási rendszernek természetes kiegészítése volt, de Metternich helyeslését semmikép sem bírta) s végűl inti a Rendeket, úgy a kir. előadások haladéktalan felvételére mint a sérelmeknek fiúi bizalommal leendő felterjesztésére. (Acta.) Volt nagy köszönet, nagy hálálkodás érte. Súlyt fektettek reá, hogy az első leirat nem is volt a király aláírásával, hanem csak Márkuséval ellátva, mig ezt a másodikat Koháry kanczellár ellenjegyzése mellett ő felsége maga is aláírta. Sokan feszegették ennek még mindig nem kielégítő voltát. A pátensekkel kormányzás, a névtelen feladók, az adó beszámításának, beszüntetésének («sistálásának»), az alkotmánya teendő eskünek, a devalvatió által károsulók kárpótlása s a k. biztosok megbüntetésének hallgatással mellőzését. Széchenyi maga, bár nagy elégtételt érezhetett bensejében, nem tartozott a hálálkodók közé, s ezentúl is többnyire az ellenzékkel szavazott. Zokon vette ezt nemcsak Metternich, hanem maga az uralkodó, kinek kegyeiből ekkor, úgy látszik, végkép kiesett. «No lássa, így szólt az őt tán mentegető miniszterhez, ilyen az a maga Stefferlije, még ezzel a resolutiómmal sincs megelégedve». Metternich pedig, kivel ismét egy nevezetes találkozása volt, most sokkal szigorúbban fogta. A rábeszélés minden nemeit, az alantjárókat is, felhasználta ellene, hogy a pályától, melyre lépett, visszariassza. A csábítástól kezdve az ijesztegetésig. «Önnek, mondá neki, katonai szolgálatára czélozva, eddig igaz, hogy nem volt szerencséje, de még mindent jóvá tehet, a császár (ki nem rég az ő mellőzésével Waldsteint nevezte őrnagygyá) csak azt restelte, hogy ön soha sincs az ezredénél; de most neheztel önre. Önnek föl kellett volna állani és beszélni (t. i. a Rescriptum mellett!). Mit akar ön? Meg akarja magát fosztani czímeitől, méltóságától, fényes kilátásaitól? Hisz ön minden lehet, a mi akar lenni. Reám bizton számíthat. De így ferde positióba jön. Szomorú vége lesz. Respice finem! – – Önnek, lássa, meg kellene álláspontját változtatni. Huzódjék vissza, nem mint valami szeleburdi, hanem mint egy előrelátó okos ember. Önöknél igen nagy az oppositio, sok a gyujtogató. Ha a császár engemet kérdene, – folytatja a thémát, – mit tegyen a fenyegető tüzveszély ellen, én így felelnék: ha ez a ház új épület volna, fedele fából és szalmából, akkor karddal, hóhér- bárdal kellene közbevágni. De ez a ház (t. i. a magyar alkotmány) már 800 év óta fennáll, szilárd termőkőből épült: itt nincs semmi veszedelem. Hanem a fáklyavivőket be kell az épületbe rekeszteni: hadd égjenek el.»
Széchenyi nemesen közbeszól, hogy ő saját személyét nem tekinti, s hogy minő vége lesz, arra nem gondol, mert csak a jót akarja, az erkölcsileg jót. S úgy látja, hogy ha a közügynek valóban használni akar, semmi hivatalt nem vállalhat.
Ez merőben ellenkezett Metternichnek (már fentebb is ismertetett) egész eszejárásával. «Én, – folytatá neki hevülve – óriási nagy színpadon mozogtam: higyje el, borzasztó praxisom (Mord-Praxis) van. Nem nézek én a mára; a jövőben az én nevem halhatatlan lesz. Bonaparténak is, kivel napokon át beszélgettem, megjósoltam, mi lesz a vége. Én buktattam őt meg. Meghajtattam, mint egy erdei vadát, s lelőttem»….
«Ön nagyon messzire megy; megrontja az ifjuságot. Majd megbánja, mikor késő lesz!» S ismétlé a már korábban mondottakat, azokat a baljóslatokat, melyek Széchenyire jobb meggyőződése ellenére is, mély benyomást tettek, s későbbi válságos napokban, rémítő alakban újultak meg képzeletében.
Máris, látva a hozzá csatlakozó főrendű ifjú ellenzéknek erősbödését, neki bátorodását, megdöbbenve kérdi magától: «Nem visz-e ez nagyon messzire?» (decz. 31.) A tárgyalásokat azonban, mind a két táblán nemcsak lankadatlan figyelemmel kíséri, hanem többszöri férfias, mindig szabadelvű felszólalásaival élénkíti is. Feltünő önállóságot és függetlenséget tanúsítva minden irányban, tapssal, nehezteléssel mit sem törődik. Küzd ugyan még mindég elfogultságával s beszéd közben idegességével; de mind tisztábban érezve nagy hivatását szó és tett mezején, bátran tör előbbre, magasabbra.
Saját följegyzései szerint ezen első országgyűlése alatt, a már ismertetett szűzbeszédén, s a kerületi ülésben tett hazafias ajánlatán kivül még vagy 33-szor szólalt fel; néha hosszasabban,* háromszor elnöki intést vagy rendreutasítást vonva magára, olykor az alsóháziak neheztelését is.* Naplók, gyorsírók akkor még nem voltak, a hirlapoknak az eredményen kívül alig volt szabad valamit közölni, s így Széchenyi beszédeinek szövege is, – gyarló töredékeket kivéve, – előttünk ismeretlen maradt; csak szellemökről s minden irányban gyakorolt nagy hatásukról vonhatunk biztosb következtetéseket. Örömmel vehetjük tudomásúl, hogy például deczember 31-én a szegény földmivelő nép sorsának javításáról levén szó, honatyai s egyuttal földesúri kötelességének tartja a Rendek izenetét, – bár sikeretlenűl, – meleg pártolásába venni. 1826 január 11-én az eddig befizetett adóknak beszámítására nézve azt a «közvetitő» módot gondolta ki, hogy az ebből eredő hiányt a nemesség a magáéból pótolja, s így a deficit is fedezve lenne, az alkotmányosság elve is megmentve. Ez az indítványa egyetlen egy pártolóra sem talált. Máskor azonban (jan. 31. febr. 7.) a nádor kiváló figyelmet tanúsított iránta s mondásaira hivatkozott; úgyszinte a Bécsbe (a király születésnapjára) induló küldöttséghez kinevezte. Ekkor történt, hogy ismét Metternich színe eleibe került. «Reszketek önért» mondá ez neki; mire ő: «én épen nem reszketek; mert hisz mindent nyilván teszek, semmit sem titokban. A magyarok csak a régit akarják». Erre viszont Metternich: «Meghiszem a régit, mikor az mellettök szól; de mihelyt az nekik alkalmatlan, azonnal az újhoz állanak». «Különben – úgy látja, – a magyar alkotmánynak az a nagy hibája van, hogy a királyi hatalmat szerfelett korlátozza» stb. Borsitzkynak pedig nyiltan megmondja, hogy nemcsak egy erős oppositiót nem akarnak Bécsben, hanem egyáltalában semmiféle oppositiót sem.* Széchenyi előtt mind tisztábbá válik helyzete, hogy semmikép sem maradhat tovább a katonai szolgálatban. Hazatérve, a febr. 15-ki ülésben a napirenden levő három fontos tárgyban: a titkos feladások, a haza védereje, és a magyar nyelv ügyében felszólal; s ezen ülés után nyomban beadja lemondását tiszti rangjáról.
1825 okt. 12. nov. 3, decz. 23. 24. 26. 31. 1826 jan. 11. 12. 31. febr. 7. 15. 22. 28. márcz. 2. 18. apr. 1. máj. 26. 27. júl. 18. aug. 1. 21. szept. 4. 21. febr. 1. 7. 27. 1827 apr. 26. máj. 17. júl 6. 26. aug. 4. 16.
L. Gr. Sz. I. Beszédei.
A nádor a nemzeti jogok e bátor védőjét az országgyűlés vége felé, egyszerűen haza küldötte. (Guzmics.)
Hogy e lépés, melyre oly régóta készült, erősen megragadta képzelődését, s hogy annak lehető következményeibe messzire belátott, azt naplóinak számtalan helye eléggé bizonyítja. Öngyilkossági gondolatok is megfordulnak agyában, eddigi élete becsvágyának dugába dőlése, egy új élet kezdete, a reá nehezedő felelősség előérzete; s végre ráadásúl – szerencsétlen szerelme. Mindez «órjöngésig» viheti! «Érzem, hogy a szellemek országával állok összeköttetésben. Ördög sugalma az? vagy jó nemtőmé? Ha ez, úgy Magyarországból még lesz egy nemzet!»*
Széchenyinek a hadsereg kötelékéből e kilépésére alig lesz alkalmunk többé visszatérni. Helyén lesz tehát ideigtatni egy Fack ezredes aláírásával ellátott conduite-listáját: Erkaufte Chargen: Keine. Beihilfe: Sehr viéle. Gesundheit: Gute. Gemüthsbeschaffenheit: Gut, heiter und fröhlich. (?) Natürliche Talente. Besonders viele (!) Redet Sprachen: Deutsch, ungarisch, lateinisch, franzözisch, englisch, italienisch, gut. Exercieren, Adjustiren, Dressiren: Gut. Geniewessen: Etwas. Andere Wissenschaften: Mathematik, Geographie, Geschichte. Reiter, Pferdekenner: Sehr guter. (!) Campagnen mitgemacht: 1809. 1812. 1813. 1814. 1815. Vor dem Feinde: Ausgezeichnet, tapfer, entschlossen, mit Einsicht. Mit dem Civile: Bescheiden, und sehr höflih. Im Regiment: Gefällig und beliebt. Eifer und Application: Sehr viel. Guter Wirth: Ja. Dem Trunk ergeben: Nein. Spieler: Nein. Schuldenmacher; Nein. Zánker: Nein. Sonst im Dienst: Pünktlich, rührig, sehr, gut zu verwenden. Verdient das Avancement: Vorzüglich. (.!) Praeterirt: Nie. (Kelt okt. 15. 1825.)
Márczius 18-án szükségesnek látta hosszasabban nyilatkozni. Tárgyalás alatt az igazságszolgáltatásnak kir. pátensek általi szabályozása volt. Mi Széchenyit felszólalásra bírta az Cziráky és Eötvös túlmonarchikus nézetei voltak, kiknek, úgymond, az alkotmányosságról még fogalmuk sincs. Naplója azt sejteti, hogy hosszabb beszédben az Ausztriával való összeköttetésről is, – későbbi kedvencz thémájáról, – megemlékezett. Ezeket írja s hihetőleg az ülésben el is mondotta.
«Egy olyan országnak az alkotmánya, mely más absolut uralom alatti országokkal áll összeköttetésben, mindig veszélyben forog, s csakis válságos és háborús időkben tartható fenn. Ha a béke hosszabb időn át biztosítva van, úgy a szomszéd országok, melyeknek alkotmányuk nincsen, eszközűl engedik magokat felhasználtatni az alkotmányos, tehát boldogabb ország ellen, s az uralkodó maga is végre tűrhetlennek fogja találni azt az állapotot, hogy míg az egyik országában kénye-kedve szerint tehet a mit akar, a másikban minden lépten-nyomon ellenmondásra és akadályokra találjon.»
Közel fekszik – s mily távol álla még! – a következtetés, melyet e helyzetből le kell vala vonnia, hogy t. i. az absolutismus itt is ott is megszüntetendő s az alkotmányos kormányzás mindenütt behozandó, hogy egymást kölcsönösen, együtt pedig a trónt támogassák. Metternichnek tudjuk, nem ez volt nézete! Ő a közös szolgaságot erősebb támasznak nézte, mint a közös szabadságot.
1826 ápril 1-én ismét a devalvatióra vonatkozó pátensek voltak napi renden, s a mellett az akadémia szabályai is tárgyaltattak. Ekkor volt, hogy Széchenyi, ki hosszabb beszédben nyilatkozott, az elnöklő nádor megrovását vonta magára. Erről naplójában a következő, igen jellemző hely foglaltatik: «a A nádor erősen kiszidott, s azt mondá: csak atyám érdemei iránti tekintetből nem akar még szigorúbban bánni el velem». «Én nyugodt maradtam, legkevésbbé sem zavarodtam meg, s nem is feleltem. Jól tettem-e? azt nem tudom. De láttam ezen alkalommal, hány nyúlfark esik egy bátor férfiúra. (Tudni illik egy sem mert védelmére felszólalni!) Ezek a magyar mágnások nem érdemelnek szabadságot, alkotmányt!» A nádor viszont többek előtt úgy nyilatkozott, hogy ezzel a szigorú rendreutasításával egy nagyobb kellemetlenségtől akarta őt megóvni, mely Bécsben várt volna reá.
Febr. 28. Szabadelvű egyházpolitikai nézetek kifejezésére (akkor még csak Vallásügynek nevezték] nyilt alkalma, a türelmetlen papság nagy elszörnyűködésére. Arra magyarázták, hogy most már eszközűl hagyja magát felhasználtatni a kálvinisták által. «Mi tartóztatja fel – kérdi naplójában mintegy önmagától – az idők rohamát? Ezer év mulva theisták sem lesznek többé. Az emberek nem ábrándok, vakbuzgóság, babonás előítéletek és csalók után fognak indulni, hanem saját szívöket és eszöket fogják megkérdeni az iránt, hogy mit kell hinniök, mit kell tenniök. Már hogy aztán boldogabbak lesznek-e? az más kérdés», stb. Most egyelőre az evangelikusok külföldi alapítványainak, a szülők jogainak gyermekeik neveltetésére, s végre a lelkiesméretek szabadságának megvédésére kelle szót emelni, s orvosolni a protestánsok sérelmeit * (márcz. 9.).
Bécsi körökben már azt terjesztették róla, hogy nevetségessé tette a vallást és a papokat.
A magyar nyelv a hányszor előfordult, Nagy Pál után Széchenyiben talált legmelegebb szószólójára (márcz. 2. febr. 15.) Hisz később is amaz előfutóját mesterének vallá abban, a mi mindkettejök politikájának alaptételét s kiindulási pontját képezé: hogy t. i. a nemzetiség fontosabb még az alkotmánynál is, mert ezt ha elveszett kedvezőbb viszonyok közt vissza lehet szerezni, de amazt soha. A magyar nyelv és nemzetiség iránti buzgalmát Széchenyinek a nádor soha sem vette rossz néven, sőt őszinte rokonszenvvel kisérte; bár neki a nemzetiségröl más, igen eredeti és érdekes nézetei voltak. A nádorné különben is első volt Széchenyi eszményi és önzetlen jellemének felismerésében és megbecsülésében; az újév alkalmából az őt üdvözlők végtelen örömére magyar választ adott, s szívesen megjelent a karzaton, ha valami örvendetesb vagy ünnepélyesb dolog történt. Csak az alkotmány korlátain túlcsapongó szabadelvü vagy demokratata nézetek keltettek némi visszatetszést vagy aggályt. Ápril 1-én volt egy ilyen már fentebb ismertetett alkalom, mikor már tizenegyedik izenete az alsóháznak került zátonyra a főrendek makacs ellenszegülésén, úgy-hogy Széchenyi többi közt fölvetette, – nem is először, azt a kérdést: vajon igazán van-e nekünk alkotmányunk vagy nincs? s külföldi tapasztalásaira hivatkozva több oly kemény dolgokat mondott, miket az elnöklő nádor el nem hallgathatott. Figyelmeztette a szólót, hogy nagyobb tisztelettel s más hangon beszéljen a főrendekkel, a kik jól tudják kötelességöket és nem szorultak az ő leczkéire vagy tanácsaira, s hozzá tevé, hogy a szóló atyja s derék elődei iránti tekintetből nem akar keményebb kifejezésekkel élni, de máskor jobban vigyázzon magára stb. Széchenyit mind a mellett, miként azt mások előtt is kijelenté, mindig örömmel és élvezettel hallgatá; csak a többiek inkább ne beszélnének!
Szinte egy év mulva, 1827 ápril 26-án nyilt ismét egy alkalom hasonló elnöki rendreutasításra. Ekkor Széchenyi már «czivilben», t. i. az akkori divat szerinti díszmagyar ruhában, kardosan járt az ülésekre. Az előleges sérelmekre és kívánatokra érkezett egy 32 pontból álló érdemleges kis válasz, melyről Bécsben azt hitték, hogy a nemzet mindén kívánatát teljesíti, de a mely Pozsonyban leverő hatást tett. Az erre adandó feleletet Bartal egy remek nuncium alakjában fogalmazá, mely a főrendekhez átküldetvén, Széchenyiben, az elnök és a többség ellenére, pontról-pontra buzgó védőjére talált. Hosszasan beszélt és «jól». Megvetve a szolgalelkü dicasterialis tonust, kikel az örökös hízelgés, bókolás ellen, melylyel lassanként feladjuk egész alkotmányunkat. Ő nem kegyelmet kér, hanem igazságot, és ő felsége csak kötelességét teljesíti, ha alkotmányunkat fentartja, stb. – Ezuttal elvbarátai nem is hagyták cserben, s többen lelkesen felszólaltak mellette, ismételték szavait. Az országgyűlés meghosszabbítása vált szükségessé.
Ferencz király pedig, hogy azt a gyanusítást megczáfolja, miszerint ha bele mennek a kir. előadások tárgyalásába, a sérelmek soha sem kerülnek napi rendre, úgy nyilatkozott, hogy tavaszig sem ereszti haza őket, míg minden dolgukat el nem végzik.*
GUZMICS.
Az előző évi augusztus 1-i ülést nemcsak azért érdemes megemlítenünk, mert Széchenyi ekkor mutatta magát először polgári öltözetben, hanem tárgyánál fogva is. Az úrbéri telkeket bíró nemesek összeírásáról s megadóztatásáról volt szó, mely kérdésben a kormány és a felsőház volt szabadelvűbb a rendeknél.* Széchenyi tehát nem mint katona, hanem mint honpolgár, igazi polgári érzülettel, ellenök nyilatkozott. Sem az adó-alap csökkentését, sem az egyedül adózó paraszt-osztály nagyobb terheltetését, sem végre, mi még akkor érinthetetlen alapelvnek tartatott, a nemesi osztály adómentességének minden áron s örök időkre leendő biztosítását nem pártolhatta; sőt hazafiság álmezébe burkolt piszkos önzést látott ez eljárásban. Sajnálta a jobbra fordítható drága időnek elfecsérlését, minthogy maga ez a kérdés már két hónapot vett igénybe. Az elkeseredés a két tábla közt minden irányban nyilatkozott, többek közt a módok keresésében is, miszerint az egyetértés el nem érhetése esetében, az örökös izenetváltások helyett, mindegyik ház külön járulhasson felirattal a trón elébe, mely aztán eldöntse a vitás kérdéseket. Fölmerült az «Elegyes ülések» tartása is, melyekben az ellenszegülő főrendeket esetleg a városok szavazatával is majorizálnák. (E kétélű fegyvert hamar elejtették.)
Most bizonynyal nekem lesz igazam, mondá Ferencz király, mert még a Nagy Pali is mellettem van. (GUZMICS.)
Széchenyit, ki a katonaságból kilépve, egy féktől megszabadult, s így határozottabban, erősebben fejezhette ki magát, mind a két fél előítéletei, korlátoltsága egyaránt boszantotta. Gyanakodott a követeknek, a kir. előadások és az adó kérdésében tanusitott engedékenységére, s valaminemű lekenyerezésnek volt hajlandó azt tulajonítani, mi talán gyakorlati politika volt; másrészt utálta mágnástársainak szolgalelkűségét, alázatosságát, mely az őket fenyegető korszellemtől való félelem kifolyása is lehetett. Ily benyomások közt írt naplójába efféle megjegyzéseket: «E harczban, mely az absolutismus és a representativ systema közt megindult, végre is az utóbbi fog győzni. De mikor? azt – emberi szem előre nem láthatja!» «Egy nép, mely nagyobbrészt mégis polgári erényekkel ékeskedő férfiakból áll, bizonnyal szabaddá lesz, ha még oly nehéz rablánczokat kell is leráznia». – «Oh érzem, mindaz, a mit kezdeni akarok, sikerülni fog; ha nem is mindjárt; ha nem is általam!» E jóslat teljesüléséhez két, – sőt három évtized kellett.
Augusztus közepe táján (1827) végre a törvényczikkek szövegezésére került a sor. (Az úgynevezett concertatio.)
18-án Ferencz császár és király személyesen bezárta az országgyűlést, hosszas trónbeszéddel szentesítését adva a számszerint 45 törvényczikkre (akkori szokás szerint mind egy decretumba foglalva), megdícsérte a Rendek hűségét, szorgalmát, feledés fátyolát vetve a közbejött nehány kellemetlenségre, stb. Volt dolguk az Ítélőmestereknek, a szép beszédek, kölcsönös üdvözlések, köszönetek összeszedésével s örök emlékűl jegyzőkönyvbe igtatásával.
Széchenyi ennyit mond mindezekre: «Nachmittag Thronrede, Sitzung. Adulation, Schmeicheley zum Ekel!»
