IX.
IX.
Zsigmond király felesége 1515. okt. 2-án meghal. Szatmári vigasztalja Zsigmondot. Ulászló sem sokkal éli túl a bécsi örömnapokat. Székesfejérvárott nejével közös sírba temetik.
Zsigmond lengyel király öröme, melyet országa ügyeinek sikeres rendezése felett méltán érezhetett, nem maradt zavartalan. Borbála királyné július 1-én leánygyermeket szült, ki a keresztségben az Anna nevet kapta. Az örvendetes esemény híre Pozsonyban találta Zsigmondot. Bár hőn óhajtotta – írja innen – hogy neje fiúgyermekkel ajándékozza meg, ki majdan országaiban uralkodjék, mégis nem kisebb az öröme, mintha fia született volna.* De még ez az öröm is nem sokára búra változott. A kis Anna születése az anya halálát követelte. Mikor Zsigmond augusztus 19-ikén Krakkóba érkezett,* a királyné állapota már nagyon is aggodalmas volt. Betegsége mindinkább súlyosbodott, míg október 2-ikán élte virágjában letörte a halál.
Acta Tomiciana, III. 393. Borbála királynénak Anna a második gyermeke volt. Az első Hedvig volt.
Acta Tom, III. 395.
Az ifjú királyné halála nálunk is őszinte részvétet keltett. Az elsők között volt, kik vigasztaló szavukkal felkeresték a a gyászoló királyt, Szatmári György.
Kimondhatatlan a veszteség – írja többek között – mely a királyné halálával bekövetkezett. Tudom, mily mély s szinte megmérhetetlen sebet kapott felséged. De szembe kell szállni a fájdalommal. Most van szükség felséged nemes és erős lelkére, a szenteknek és prófétáknak szavaira, a keresztény hitnek erősségére. Mert a mik, a természet kényszerűsége folytán, naponta történnek az emberekkel, óhajukon kívül, azokat nyugodt lélekkel kell elviselni. Felséged bölcseségének a feladata, hogy ezeket a csapásokat önmérséklettel fogadja s önmagában ismételten meggondolja: oly törvény alatt születtünk, hogy halandók legyünk. Mert nem testünkkel születtünk halhatatlanoknak, de lelkünkkel, mely annál kedvezőbb helyzetben van, minél kevésbbé forog e mulandó és világi cselszövények között. Mert maga az emberi lélek égi, az égből származott, isteni erő lakozik benne, bizonyos módon isteni természetet és az Istennek képét viseli magán, mely, míg a földből alkotott test bilincseibe van zárva, mint az apostol mondja, vándorútra kél az Urtól; s ha földi tartózkodásunk háza megsemmisül, lesz egy más házunk, melyet az Isten épített, nem emberi kézzel készült, de örökké tartó. Ha tehát a halál az, mely a boldogságot elhozza s az Istennel egyesít, ki panaszkodhatik jogosan a halál miatt? Hogy ez minket ettől a durva és testi kapcsolatból megszabadítva, az örök boldogságra képesít s hogy ennél az ártatlan emberre nincs kivánatosabb, világosan bizonyítja a bölcs és szent próféta, mikor így szól: Egyet kértem az Úrtól, ezt kivánom, hogy életemnek minden napján az Úrnak házában lakjam, azaz: hogy haljak meg s jobb étetet nyerve, az istenlátásának örökkétartó és elenyészhetetlen édességét élvezzem. Él tehát, mondom, sőt most él végre felséged hűséges neje, ki szenny nélkül élvén át az életet, menten az örök büntetés félelmétől, ezen háborgós hajózásnak hullámaiból és viharaiból, a halálnak legenyhébb neme útján jutott el az örök üdvnek és boldogságnak biztos és békés kikötőjébe, hogy a minden jó mindenható szerzőjénél és fejénél, az Istennél, minden napját örökös örömök közt töltse. Törüljük le tehát könnyeinket s lelkünk minden felhőcskéje üzessék tova s vagy a végzet megmásíthatatlansága, vagy a tisztább, derültebb életnek felcserélése vessen véget felséged gyászának.
Ha talán felséged a saját vesztesége miatt panaszkodik, ez méltatlan dolog. Mert így a saját vágyaink miatt a természet örök törvényeit s az isteni akaratot akarjuk kárhoztatni; s nem annyira az elvesztett jóra, mint inkább a mi hasznunkra gondolunk. Annál méltatlanabb ez, mert a királyné felségedtől nem ragadtatott el végképen, csak más helyre vitetett, a hol, mikor az égi itélet végső napja elérkezett, ismét ugyanazon testben, de minden földi salaktól megtisztultan viszont látja őt.
A halál közös mindnyájunk számára. Azon át nyílik nekünk az út a feltámadáshoz, mely nélkül tökéletes és feltétlen boldogság nem érhető el. Ez az elválasztás tehát mindaddig nyugodt lélekkel türendő, míg az Isten parancsára, az angyal szavára újra élni fogunk, a kik aluszunk. Közben, jóllehet hitvese látásától távol van felséged, az ő édes és kellemes emlékében találjon nyugalmat. Mert nem illik követni a tudatlan népet, mely semmire sem gondol, semmit sem lát, csak azt, a mi érzékei körébe esik.
Előttem úgy látszik, hogy sokkal jobban hajózott az, ki kedvező szelekkel mérve a tengert, ép hajóval, sértetlen árúkkal rövid idő alatt ért a kikötőbe, mint ki hullámoktól űzve, még mindig a tengeren bolyong. A legbiztosabb kikötőt, a legnyugodtabb állomást érte el Borbála királyné, ment már minden sorscsapástól s veszedelemtől; a Krisztus hitében költözött el, az anyaszentegyház ölében. Igaznak bizonyúl az Istennek ama megdönthetetlen szava: a ki én bennem hisz, ha meghalt is, élni fog és minden, a ki él és hisz én bennem, nem hal meg örökké. Megfelel ennek az az égi jóslat: Boldogok a megholtak, kik az Úrban húnytak el. Tehát felségednek nem csak minden csüggedéstől és panasztól tartózkodni illik, de hálás szívvel kell lennie és örülni, hogy hitvese, kit oly igen szeretett, a könnyek e völgyéből, hol minden teremtmény csak hazátlan s jajgat fájdalmában, abba az égi hazába, annak a látására költözött, a kinek képére és hasonlóságára teremtve vagyunk. Az Isten adta ugyanis a lelket testünkbe s addig marad ott, míg ő parancsolja; s ha ő szólítja, visszaköltözik hozzá. S ebbe bele kell nyugodni a türelmes Jób szavai szerint: az Isten adta, az Isten elvette, a mint az Úrnak tetszett, úgy történt; legyen áldott az Úr neve.
Ki nem látja, hogy ezen bajjal teljes s törékeny élet ideje rövid, hogy a víz folyásánál gyorsabban elmúlik e világ alakja. Hogy gyenge, változó, hiábavaló, kendőzött, hamisított s mulékony itt minden. A halál pedig csak azokra nézve rossz, kik rosszul éltek. A kiknek élete azonban tiszta és szenny nélkül való, azokra nézve a halál a boldogság kezdete, pihenés a fáradalmak után, a győzelem pálmája, az Isten látásához való járulás, mely a vándorlásból a révbe, a hajótörésből a biztonságba, a háborúból a békébe, az életnek csak árnyékszerű képéből az az igaz élet forrásához és a világosság eredetéhez hí vissza. Boldog tehát és szerencsés Borbála, ki ennek a világnak minden gonoszságát legyőzte, a földről a csillagos honba emeltetett s a drága gyöngyöt, mely testébe volt rejtve, Istenének, atyjának, üdvözítőjének fehéren, makula nélkül visszaadta s a mikor a testnek börtönéből és bilincseiből megszabadúlt, felséged jóllétért, országainak szerencsés kormányzásáért a jó és nagy Istent szüntelen kéréssel kéri.*
Szatmári levele kelt Budán, 1515. október 31-ikén. Acta Tom. III. 442
65. KRAKKÓ RÉGI LÁTÓKÉPE.*
Krakkó régi látóképe (205. l.) eredeti hollandi metszetről készült.
Zsigmond meleghangú levélben köszönte meg a bölcs szavákat, melyek – mondotta – fájó szivére gyógyító balzsamként hatottak.*
Zsigmond levele Szatmárihoz. Acta Tom, III. 446.
Együtt gyászolt királyával a lengyel nép is, mely a boldogult királynéban jótékony angyalát veszítette el.
Nálunk az általános részvéten kivül azonban politikai hatása is volt Borbála elhunytának: Zsigmond király még inkább elfordult a Szapolyaiaktól.
Nemsokára gyászba borúlt a magyar királyi udvar is. Ulászlónak régi köszvénybaja mind nagyobb mértékben lépett fel, úgy, hogy méltán lehetett félni a katasztrófától, mely 1516 márczius első napjaiban már fenyegetően közeledett s kevés napok multán be is következett.
Ulászló nyugodtan készült a nagy útra. Márczius 12-ikének reggelén meggyónt s Bakócz bíboros kezéből az Úr testét vette. Majd maga köré gyűjtötte a főpapokat és főurakat s kérte őket, hogy hűséggel szolgálják örökösét, egyetlen fiát, maradjanak meg állhatatosan azon rokonság mellett, melyet fia érdekében a császárral kötött. Az urak könnyezve fogadták, hogy óhaját teljesíteni fogják. Ezután a lengyel követ, Karnkovszki János királyi titkár járult elébe, a ki által öcscsének, a lengyel királynak oltalmába ajánlotta fiát, a kinek különös gondozását és vezetését ugyanekkor Bakócz Tamásra, Brandenburgi Györgyre s Bornemisza Jánosra bízta. Végül bevezették hozzá a gyermek Lajost. Intette, hogy mindenkor engedelmes fia legyen a római szentszéknek. Végső órája közeledvén, a primás feladta az utolsó kenetet. Másnap, márczius 13-ikán, este 7 órakor csendesen elhunyt. Földi maradványait, a temetési szertartásoknak Budán történt elvégzése után, márczius 17-ikén Székesfehérvárra vitték s a főtemplomban tették ravatalra. Márczius 19-ikén ünnepélyes gyászistentiszteletet tartott a primás, mely után Szatmári György, a kalocsai érsek, a győri és veszprémi püspökök elvégezték a beszentelést s Ulászlót az ideiglenes nyugvóhelyéről kivett Anna királynéval együtt közös sírba helyezték.*
Lajos király írja Zsigmondnak: «Deseruit autem vitam feliciter III. Idus Martii praeteriti, ad horam post meridiem septimam», azaz márczius 13-ikán, este 7 órakor (Acta Tom. IV. 18.) Ugyanezt mondja az Ulászló sírját jelölő tábla felirata, mely Fehérvárnak a törököktől való megszabadulása után találtatott meg: Anno Domini 1516. XIII. mensis Marcii in castro Budensi hora VII. post meridiem obiit serenissimus Wladislaus etc. (Pray: An. IV. 390. [n.] Így értesít Surriano velenczei követ is 1516. márczius 13. és 14-iki jelentéseiben. Ezért tettük Ulászló halálát márczius 13-ikára és nem 14-ikére.
Meghalt Ulászló király – jelentette a velenczei követ – hátrahagyva az országot a hullámok kellő közepében s ezer veszélytől környezve mindenfelől.*
A velenczei követ idézett jelentései. Marino Sanutonál. M. Tört. Tár, XXV. 38. 43.
