V.
V.
Kolosvárt, hová Pázmány Péter Váradról jött, a jezsuitáknak virágzó gymnásiumok volt. Báthori István adományokkal, kiváltságokkal halmozta el, majd bölcsészeti és hittudományi tanfolyam szervezése által főiskola rangjára emelte s XIII. Gergely pápa bőkezű közreműködésével, nevelő intézetet csatolt hozzá.
A rend főnökei, tekintettel a hely fontosságára és a nagy király érdeklődésére, számos jeles szerzetest küldöttek Kolosvárra. 1586-ban harminczan működtek ott, kik közül többen a rend kitünőségeihez tartoztak. Az intézet előjárója, Capecius atya, nápolyi előkelő család sarja, bámulatos sokoldaluságával «a második Picus Mirandola» nevét vívta ki. Ardulfus atya kiváló mértékben dicsekedett Báthori István bizalmával; az elbetegesedett Leleszi helyébe, Zsigmond fejedelem nevelőjéül volt kijelölve. Schreck Volfgang a hittudományi irodalom avatott művelője, merész és ügyes polemikus író volt.
A tanárok híre és a fejedelmi pártfogás vonzó ereje csakhamar benépesítette az iskolát: előkelő protestáns szülők is szívesen bocsátották oda gyermekeiket.*
A kolosvári jezsuita iskoláról becses részleteket tartalmaznak SACCHINI és SOCCHERUS többször idézett történeti munkái. A lengyelországi udvarnál létező pápai nuntiusok jelentései (a vatikáni levéltárban) telvék a jezsuiták erdélyi működésére vonatkozó tudósításokkal. Sőt tőlök, névszerint Leleszitől, Odescalchitól stb. levelek vannak a jelentésekhez mellékelve.
Pázmány több esztendőt töltött itt. A gymnásiumi tanfolyamot befejezte, s valószínűleg – a bölcsészeti tanulmányokat is megkezdette.*
Kolosvári tartózkodásának idejéből biztos csak az az egy adat, mely a Jézustársaságba való belépéséről szól.
A mag, melyet lelke Váradon befogadott, a gazdag termés minden föltételét megtalálta Kolosvárt. Tanárai az alapos tudományosság és széleskörű műveltség, az önzetlen gondosság és a leereszkedő nyájasság hatásával meghódították. A vallásos lelkesedés, mely a meggyőződéstől vezetett convertiták lelkét fokozott mértékben szokta betölteni, arra késztette, hogy azok sorába lépjen, kikben követésre legméltóbb példányképeket látott. Tizenhét esztendős volt, mikor a jezsuita-rend tagjává lett.*
PÁZMÁNY egyik, 1626-ban megjelent munkája előszavában említi: «Negyven egész esztendeje lészen, mikor az Úr Isten engemet honomból, azaz őseimnek örökségéből, ismerőseimnek társaságából, atyafiságomnak nemzetségéből kegyelmesen kiszólíta, és egyházi állapotra választa». SOCHERUS 1587-re följegyzi, hogy Pázmány a jezsuiták rendjébe fölvétetett.
Vele egyidejűleg négy tanulótársa is fölvétetett a rendbe. Mindannyian a krakói zárdába küldettek. De a lengyel főváros zord éghajlata kedvezőtlen hatással volt Pázmány egészségére; ezért előjárói Bécsbe helyezték át.
4. BELLARMIN ROBERT.
A jezsuita-rend szabályai két esztendőre szabják az ujoncz- vagy próba-időt, melynek lefolyása alatt a növendéket minden szórakoztató foglalkozástól, sőt még az iskolai tanulmányoktól is távol tartják, hogy kizárólag imádság, elmélkedés s más vallásos gyakorlatok, valamint az önmegtagadás megpróbáltatásai között készüljön elő jövő életpályájára; alkalmat nyújtva előjáróinak, hogy fölismerjék, vajjon a szerzetbe valódi hivatás vezette-e, és azt képes lesz-e kellően betölteni?
Pázmány miután a próba-időt kiállotta, ugyancsak a bécsi rendházban végezte (1589–92) a három évre terjedő bölcsészeti tanfolyamot, melyben Aristoteles könyveinek magyarázata képezte az előadások főtárgyát, és az elsajátított ismeretek fölhasználására a tanulók, vitatkozások rendezésével, gyakorlati oktatást is nyertek.*
TIMON. Purpura Pannonica. 235.
A hittudományi tanfolyamra Rómába küldetett; mit kétségkívül nagy reményeket keltő tehetségeinek és a tanulmányaiban fölmutatott előmenetelének köszönhetett. Ezen rendelkezés rá nézve szerencsés volt. Már maga az, hogy a kath. egyház központján, a classicai kor emlékei- és a keresztény művészet remekeinek légkörében a sötét katakombák és ragyogó basilikák városában négyesztendőt tölthetett, nagy jelentőségű volt szellemi fejlődésében.
És ő épen azon időben jött az örök városba (1593), mikor ott a Jézus-társaság collegiumának élén BELLARMIN RÓBERT állott, korának legnagyobb hittudósa, a kath. egyháznak a protestantismussal vívott küzdelmeiben legünnepeltebb harczosa. Ez ekkortájt (1592) befejezett főmunkájában («Vitatkozások a jelenkor eretnekeivel, a keresztény hit vitás tételei fölött») azt a föladatot tűzte ki: hogy a kath. egyház tanításának és történetének mindazon tételeit; melyeket a protestánsok megtámadnak, szabatosan formulázza, tüzetesen kifejtse, érvek súlyával támogassa.
5. COLLEGIUM ROMANUM.
Munkája, mely a kath. egyház erős fegyvertárává lett, megjelenésekor nagy és általános föltünést keltett. Királyi udvarokban, főiskolák csarnokaiban, falusi lelkészek szerény házaiban egyaránt foglalkoztak azzal. Mindenfelől jöttek üdvözlő iratok és támadások. A kath. egyetemeken vezér-könyvül fogadták el; protestáns hittudósok a czáfolómunkák egész özönét árasztották rá.
Azon benyomásnál, melyet a könyv, a kath. egyház minden rétegében olvasóira gyakorolt, természetesen még sokkal mélyebb és lelkesítőbb volt az, melynek varázsa alatt azok állottak, kik az írónak élő szavát hallgatták, vele személyesen érintkeztek. Ugyanis a nagy tudós kivételes mértékben egyesíté az ékesszólás, a tiszta élet és a szeretetreméltó modor előnyeit. Hő áhitatának emlékeit imádságos- és elmélkedési könyveiben bírjuk. Ihletett lelkesedése és költői érzése magasztos hymnusokban talált kifejezést, melyeket az egyház méltóknak itélt arra, hogy zsolozsma-könyveibe fölvegyen. Saját személye iránt aszkétai szigort alkalmazott; de másokkal szemben az elnéző jóakarat sugallatát követte. Ritka szerénység és igaz alázatosság egészíték ki jellemvonásait; a mit minden kétséget kizáró ténynyel igazolt, mikor a bibornoki testület által fölajánlott pápai tiarát elfogadni vonakodott.*
BELLARMINnak mesteri tollal írt jellemrajzát bírjuk IPLYI Arnoldtól «Veresmarti Mihály élete és munkái» czímű könyvében. I. 116–127.
Bellarmin kimagasló egyéniségével s munkáival szükségkép hatalmasan megragadta Pázmányt, ki őt példányképül, utmutatóul választotta, és irodalmi tevékenységét épen az ő védelmezésével fogja megkezdeni.*
PÁZMÁNY, Bellarmin érdekében Whitacher ellen írt munkáját csak 1615-ben nyomatta ki; de erről már legelső könyvében (1603) mint kész dolgozatról beszél.
Ekként Pázmányt, gyermekéveitől kezdve azon időpontig, mikor az élet küzdterére kilép, a gondviselés kedvezése olyan kiváló férfiakkal hozta összeköttetésbe, kik alkalmasak valának arra, hogy tehetségeit kifejleszszék, megadják az irányt, melyben azok leghathatósabban érvényesülhettek, és kijelöljék a vallási küzdelmek pályaterét, melyen hivatva volt örökjelentőségű hóditásokat tenni.
Az egy ének befolyását korának eseményei támogatták. A XVI. század végső évtizedeiben hevesen folyt a vallási ellentétek harcza. Anglia, Skótország, Dánia, Svédország és a Svájcz befejezték elszakadásukat Rómától, írtó háborút viseltek a katholicizmus maradványai ellen. Hollandia fegyverben állott a spanyol hatalom ellen, hogy a protestáns hitvallás uralmát biztosítsa: Francziaországban időnként megújultak a huguenották fölkelései. Németországot állandó forrongásban tartották a protestáns felekezetek hatalmi törekvései. Sűrűn követték egymást a tragikus események, melyek a szellemeket megrendítették, lelkesedéssel vagy elkeseredéssel töltötték el.
Alig hogy felöltötte Pázmány a jezsuita-öltönyt, mikor környezetébe Stuart Mária kivégeztetésének híre eljutott. A királyné végzetes hibáiról, a hitves könnyelműségéről rég megfeledkezett a világ; hosszú fogsága és bátor halála mély részvétet keltett iránta, és a vértanúság dicsfényével övezte körűl. Utóbb II. Fülöp spanyol király «legyőzhetetlen ármádiájának» megindulása lázas izgalomban tartotta, majd megsemmisülése mélyen lehangolta azt a kört, melyben Pázmány nevelkedett.
Koronként gyászba borították a jezsuiták kolostoraikat és templomaikat, mikor tudósításokat kaptak merész társaik felől, kik az Erzsébet királynő által szentesitett szigorú törvényekkel daczolva, Angliába hatoltak, s vesztőhelyen végezték életöket. Ellenben diadalmas örömünnepeket ültek, valahányszor távol világrészekből, China és Japán mesés tájairól a missionariusok csodával határos sikereinek hírét vették.
Az iskola és az élet szüntelenül emlékeztették Pázmányt, hogy életczélja nem más, mint: vallásának terjesztése, egyházának fölvirágoztatása érdekében kifejteni egész erejét, föláldozni összes. tehetségeit, koczkára tenni életét is. « Mióta – így ír ő maga – mióta Isten az én méltatlanságomat nagy kegyelmességéből egyházi hivatalra választotta, egyéb föltett czélt szemem előtt nem viseltem, hanem hogy az én Uramnak kedveskedjem, az ő szent igazságát vékony tehetségem szerint oltalmazzam, terjeszszem, a hitben megcsalatottakat útba igazítsam».*
«Az setét hajnalcsillag...» czímű 1627-ik évi munkája előszavában.
6. BÁTHORY ISTVÁN ÉRME.
