XII. Nagy Lajos halála, dicsérete.
JOHANNA királynő halálát nem sokáig élte túl Nagy Lajos király. Koros ember nem volt ugyan még; mindössze ötvenhét és fél esztendőt élt. De ha elgondoljuk, szinte nyugalom nélkűl, mennyit fáradott teljes életében: vett részt számos hadjáratban; háromszor, Canosánál, Aversánál és Belcnél megsebesűlt; átszenvedte a nagy járványt: megfejthetjük, mi őrlötte meg, mi emésztette föl aránylag oly gyorsan életerejét. Bizonyos alkalommal (1353 nov. 26.) Zólyomban vadászott, midőn váratlanúl egy sebes medve kerűlt eléje, melyet a király vadászó dárdájával, erejét túlbecsűlve, merészen megtámadott, hogy elejtse, a mint nem egyet ejtett el már életében. De ez egyszer szerencsétlenűl járt, mert a medve a királyt feldöntötte, mindkét lába szárán huszonhárom marással megsebesítette és bizonyosan megölte volna, ha Besenyő János al-lovászmester jókor meg nem jelenik s a fenevadat kardjával ki nem végzi.
Lajos király a vadászatot ifjúságától fogva kedvteléssel űzte; élete vége felé azonban fölhagyott e daliás időtöltéssel, és pedig – úgy látszik – nemcsak testi ereje hanyatlása miatt, hanem mert lelke is a szellemi élet nyugalmát áhítá. Ha tehette, visszavonúlt immár a világ zajától, hol kedvelt szerzetesei tudományos körébe, Szent-Lőrinczre, Maria-Nostrára; hol a magányba, az akkor már elcsöndesűlt Visegrádra, vagy Diós-Győrre, hogy szent elmélkedésbe, imádságba mélyedhessen. Életének e végső szakasza a nyári verőfényes nap alkonyához hasonlított, melynek bucsúfénye minden érdességet elsímít, eloszlat.
162. NAGY LAJOS HALÓ HÁZA ÉS SZOBÁJA NAGY-SZOMBATBAN.
Különben is a nagy király uralkodása zenithjén, trónja virágában is minden reményét a királyok királyába helyezte, szerencséjét neki köszönte, boldogságát tőle reméllette. Elhihetjük tehát benső káplánjának, hűséges titkárjának, utóbb életírójának, hogy vágyott már e fáradalmas életből egyesűlni teremtőjével, kinek hívására csakhamar föl is cserélte e mulandó földi létet az örökké valóval.
Lajos király meghalt Nagy-Szombatban, 1382. évi szeptember hava 10. napján, éjfél előtt, miután negyven évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott. Eltemették Székes-Fehérvárt, az általa temetkezésűl épített szent Katalin kápolnában, ugyanezen hónap 16. napján. Egész Magyarország mélyen gyászolta elköltözött nagy királyát.
Lajost nagynak nevezték őseink, és az utódok nem vonták meg tőle e nevet, melylyel őt a nemzet hálája megdicsőítette, míg a magyar egyház szentként tisztelte.
«Királyaink közűl István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is, és minden magasztalásnál többet mond, hogy nevét a Mátyásé sem volt képes elfeledtetni az ősz magyarral,» úgymond SZALAY László, ki történészeink közűl eleddig legélesebb szemmel tekintett az Anjouk korába.
Az egykorúak magasztalásával dicsőíthetnők őt, valamint ezt alkalmilag a pápák dicséretei megemlítésével tettük is. Előadhatnók PETRARCA beszédjét, mely a nagy király négy sarkalatos erényét: eszélyét, jogérzetét, erélyét és mérsékletét magasztalván, joggal kérdi: a világ mely királya tett annyit birodalma becsületére és alattvalói javára, ki mindamellett nem fuvalkodott föl, nem volt nagyralátó, de sőt, mentűl inkább fölemelte Isten az ő sorsát, annál alázatosabb és kegyesebb volt.
Megerősíti a humanismus második szülője e hízelgő ítéletét JÁNOS, alexandriai patriárka és szent-széki követ, IV. Károly császárhoz 1372-ben intézett jelentésében, bámulattal vallván: «Soha se láttam – úgymond – fejedelmet, ki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosítson.»
MONACIS Lőrincz a királyok dicsőségének nevezi Lajost, a magyarok királyát, ki népét gazdaggá, nevét tiszteltté és félelmessé tette, hírét a csillagokig emelte.
Az egykorú verses krónika írója, valószínűleg a király kápolnájában alkalmazott, nem magyar eredetű pap, miután a kereszténység magaslatának, a hit vitorlatartó árboczának, harczias Makkabeusnak, kinek szívéből szelídség, becsület és jog árad, nevezte el Nagy Lajost, kérdi a kerek világot: látott-e már ekkora fejedelmet?
SUCHENWIRT Péter, a becsületes német udvari poéta is, nem bízván tehetségében, habozva fog Lajos királyt tárgyaló verse írásához, melyben őt, mint a lovagok példányát magasztalja, nemességét, jóságát, kegyességét és vitézségét mindenek fölé emeli.
Ide sorolandó ALEGRETTI Jakab, forlii költő ódája Lajoshoz, a «legnagyobb király»-hoz; a mária-czelli benczések a nagy királyra halmozott dicsőítéssel telt epitáfiuma, és a sterzingi codex miscellaneusban újabban fölfedezett vers Lajos király magasztalására, mely e szavakkal kezdődik: «Princeps virtutum rex Ungarie».
De nem szándékunk sem a nagyok fellengős bókjaival, sem a «parasita múzsa» alant járó hízelgéseivel jellemezni Nagy Lajost, midőn becsületes életírójának, ki vele és mellette élt, kit bizalmával megtisztelt, szeretetével kitűntetett, rövid de átgondolt ítélete áll rendelkezésünkre.